~1964 október 25 Firenze,  Olaszország~

A hideg őszi szél pirosra csipte a lány fehér kezeit, arca kipirosúlt, vörös fűrtjei itt ott kilógtak a feltűzött kontyából. Miután megforditotta a ruhát, hogy a másik oldalát dörzsölhesse, csupasz karjával forró homlokán simitott végig, barna szemeire kiűlt a fáradtság, mégis elszántan végezte munkáját. Elmosolyodott bátyját közeledni látva, aki a szokásos könnyelműséggel vigyorgott a kalap árnyéka alatt. De most más volt. Valami történt... valami megváltozott. Ashe felállt a kút mellől, letörölte piszkos szoknyáját és kötőjét, majd lélektiszta szemeivel bátyja tekintetét fűrkészte, aki teljesen a kalap alá rejtette azt. Biztosan jó döntést készűlsz hozni, biztosan meg akarod keseriteni ennek a lánynak az életét, Anubis? Már döntött. Egy halálistennek a hatalom mindennél fontosabb. Neki ez a lány csak egy halandó, a sok közűl, aki szükséges a terve megvalósitásához.

Ashe összehúzta szemöldökét, bohókás mosollyal közelitett a bátyjához.

-Ejnye, az a csúnya kalap.-a kalapért nyúlt, hogy levegye bátyja fejéről, aki azonnal meghátrált. A könnyelmű vigyor félelmetes komolyságba ment át. Ashe megijedt.-Történt valami?

Mielőtt feltette volna az újabb kérdést, bátyja közbevágott:

-A család ma nem lessz itthol. Elmennek a városba látogatóba. Te maradj itthol, rendben?

-De én nem szeretnék.

-Én is maradok. Beszélni szeretnék veled valamiről.

-Hmm. Nem is tudom.-a lány csipőre tette a kezeit, és felhúzta egyik szemöldökét.-Legyek oly kedves?

-Légy oly kedves.

-Rendben, már kezdek kiváncsi lenni.-Ashe vigyoritott, de bátyja hűvös kifejezése kifakitotta szeme fényes ragyogását.

                                                           ***

Ablakjából végignézte ahogyan szülei elhaladnak a hintóval a köves úton, be az erdőbe. A nap már lement. Bátyját sehol sem látta beszélgetésük után. Kezdte azt hinni, hogy megtréfálta, és ő már rég a Lewis család finom fánkjait falja. Elkomorodott. Egy idő után odakint már mindent elboritott a vaksötétség, szobáját egyetlen gyertya fénye világitotta meg. Álmosan pislogott az égő gyertya fényébe, mig lehajtotta fejét, és elaludt a várakozásban.

A gyertya lángja kihunyt. A konyha felől halk léptek hallatszanak, felébresztik az alvó lányt. Ajtajának nyikorgására ijedten felrezzent.

-Rider, te vagy az?-kérdezte remegő hangon miközben feltápázkodott az ágyáról.

Nem hallott egyebet, csak erőteljes lépteket, melyek felé tartottak. Az illető már nagyon közel állt, érezte a szuszogását, moccanni sem mert. A vaksötétben, tárt szemekkel figyelte az alakot, aki mindössze pár centire állt tőle. Azon tűnődött miért nem látja szeme fehér villogását, talán csukva tartja? Elkezdett tapogatózni, a tenyere egyenesen az alak arcán landolt, a szemei valóban csukva voltak. Arcvonásait nem ismerte fel.

-Kérem, maga hogy kerűl ide, és miért tartja csukva a szemeit? Talán ön nem lát?-kérdezte kiváncsian. Érdekes, hogy azon pörgött az agya, hogy az illető miért tartja csukva a szemeit, mintsem azon, hogy talán megölheti és kirabolhatja a házat. Egy ilyen sziv, mint amilyen Ashleynek, bizott benne, hogy a figyelmesség képes legyőzni a gonosz szándékot. Teljesen elhitte, hogy az alak csupán eltévelyedett. Pár másodperc múlva neszt hallott a szoba másik sarkából.

-Van ott valaki?-kérdezte, miután kémlelte a sötétséget. Nem kapott választ. Az alak elvette a lány jéghideg kezét az arcáról, aki lassan újra visszaforgatta tekintetét az előtte állóra. Mire teljesen szembefordúlt vele, felvillantak Anubis fagyasztó szemei. A fekete lencse, a jégkék szivárványhártyával és a vele járó dermesztő tekintet arra késztette a lányt, hogy menekűljön. Szive elkezdett hevesebb, erősebb ütemekben kalapálni miután a szoba ajtaja nem nyilt. Tudta, hogy hiába próbálkozik, mégis addig ráncigálta a kilincset, mig az le nem tört. Vett egy nagy levegőt, majd lassan megfordúlt. Szeme sarkából látta a démoni szempárt, de nem nézett oda, tekintete maga elé dermedt. Felfigyelt a sarokba álló neszre, azonnal oda forditotta tekintetét, valóban volt még a szobában egy harmadik szemény is. Nőalaknak látszott, a lányhoz közeledett. Tekintete teljesen emberi, hangja túlzottan vékony.

-Ne féljen kisasszony, én Maradith vagyok. Bár úgy érzem jelentéktelen mondanom bármit is, úgysem fog emlékezni innentől kezdve semmire.

Ashe kezei remegtek, hátával a csukott ajtóra tapadt. Szemei sarkában könnycseppek csillogtak, szive kihagyott egy-egy ütemet. Most meg fogok halni? Maradith közel lépett hozzá, kezeivel végigsimitotta Ashe dús, vörös haját, majd barna szeme alatt letörölte a forró könnycseppeket.

-Olyan emberi. Olyan törékeny. Olyan érzelmes. Bár mi is érezhetnénk, Fájdalmat, Félelmet, Örömöt, Szerelmet, amitől úgy érzed pillangók vannak a hasadban. Mondd csak, voltál már szerelmes?

Ashe nem felelt. Meg volt borzongva, az ájulás szélén állt. Kérdezett volna, felelt volna, de nem látta értelmét, ha úgyis meghal.

-Ááh, úgy veszem észre nem fogsz felelni nekem. Pedig igazán kiváncsi vagyok.-Maradith elgörbitette lilás, vékony ajkait, majd hátrafordúlt tulajdonosához. Egyetlen lépéssel a szempár mögé kerűlt, pupillái körűl lila, mágikus körök rajzolódtak, kezeit széttárta, felemelkedett a talajtól, mire a szoba falain lila hierogrifák kezdtek el rajzolódni. Kétirányból, Ashe ágyától, az ajtóig, ahol állt. A lány bámulva nézte a jelenetet, meg sem merte volna álmodni, hogy ez történik. De ez nem álom. És ő is tudta. A betűk elértek a lányhoz, őt is körbefonták, majd felemelkedett, vizszintesen a mennyegzettel, melyen egy ismeretes alakzat volt feltüntetve, testvére tetoválása. Bátyja nem szerette, ha a tetoválása felől kérdez, mindig felkapta a vizet. Ashe fejében kezdett összeállni a kép.

A bátyja tervelte ezt az egészet, hogy őt elkaphassa. Érezte, délután, mikor a ruhákat dörzsölte és a hideg szél csipte kezeit, hogy valami meg fog változni ezen a napon. A bátyja nem egy ember, a bátyja egy alvilági démon. Nemsokára szürkéskék energia kezdett áramlani Anubisból a lebegő lányba, akinek szemeiből és tátott szájából áramlott a szürkeség. Érezte, ahogyan teste megtelik természetfeletti energiával. Ashe nem birta, úgy érezte szétrobban, hogy felemészti és hamuvá porlad.

-Anubis, ha igy haladunk a lány meghal. Ez még semminek számit, de ha te megad fogod Lucifer erejének teljes részét hordozni, téged fog elemészteni.

Ashe tisztán hallotta Maradith szavait. De a démon nem felelt. Ashe vörös haja ide-oda szállingózott, a szobában siri csend honolt. Senki nem gondolná, hogy az erdő mélyén egy kis kunyhóban valakivel éppen ilyesmi történik. Az élet halad az idővel tovább, mintha mi sem történt volna. Ashe hajfűrtjei kezdtek elsőtétűlni, egy teljesen más, ébenfekete szint adva annak. A megfigyelők elképedtek. A kisérlet tehát sikeresnek bizonyúl. A lány tudatalattija megfelelően reagál a természetfeletti energiára. Még pár perc.

Ashe érezte, hogy nem birja tovább, mégis kűzködött, hogy ne okozzon csalódást. Csalódást, egy érzelmek nélküli, alvilági lénynek.

-Rider-hangzott halkan Ashe szava, amitől a démon meglepve feltekintett.

-Nyugalom. Sir Anubis, a lány rájött hogy ön micsoda és kicsoda valójában, de erre nem fog emlékezni.

-Ezt én is tudom.-hangzott a démon mély, recsegő hangja. Végre megszólalt. Ashe elmosolyodott.

-Tök menő, hogy ilyen király bátyám van.-mondta utolsó lehelleteiben, minekutána a földre zuhant. Anubis, mihelyst a lány mellé térdelt, hogy fejét térdére tehesse, tekintete annak szürkéskék szemeiben ragadt. Csak egyetlen pillantásra látta, aztán a lány behunyta szemeit, egy forró könnycseppnek adva utat, mely fehér arcán fekete hajára folyt. A hold előbújt a fák lombjai mögűl.

A könnycsepp csillogott a hold fényétől. A szoba félhomályba borúlt.

-Ő az első halandó, aki ilyen módon reagál. Érdekes.

-Mindig ilyen figyelmes. Bohókás, lökött, mosolygós.

-Szóval akkor ezt is egy viccnek szánta?

Anubis nem felelt, tekintete a lány arcán tapadt. A figyelmesség képes legyőzni a gonosz szándékot.. ugyan nem bánta meg tettét, de Érzett. Világéletében először. Érezte a Dühöt, érezte a Fájdalmat. Ő lett a Halálisten, aki először Érzett, aki először érezte magát halandónak. Aki először érezte úgy, hogy testvérét bajba keverte. A testvérét, aki büszke volt kilétére, aki nem volt tisztába vele, hogy pontosan mi a szándéka, de kűzdött hogy segitsen elérni azt. Miközben tudta, hogy ő egy szörnyeteg. Ashley Brown nem halandó a szemeiben többé, hanem a testvére, a kishúga. "Tök menő, hogy ilyen király bátyám van." Amott talán egy könnycsepp folyik arcán végig?

                                                            ***

                       ~1964 október 26 Firenze, Olaszország ~

Tegnap éjszaka Ashe sorsa fordulópontra lépett.. Vörös haja feketévé lett, mogyoróbarna szemei fakó szürkéskékké váltak. A változásra senki nem lett figyelmes, csak ő maga. Másnap reggel igy ébredt. Nem mutatott rémületet az arcán, mikor kilépett a konyhába, szülei már otthol voltak. A szokásos módon köszöntötték egymást. Ashe megpuszilta édesanyja sima arcát, apja pedig jól összeborzolta a lány fején a haját, Ashe értette a célzást, megint sokáig aludt. Leült anyja mellé a vánkosra, majd apjára nézett aki nagy figyelemmel újságot olvasott az asztalnál. Semmi észrevétel.

-Anya mondd, nem vettél észre rajtam semmi változást?-az anya oldalra sem nézett, csak elmosolyodott.

-Dehogynem. Minden nap szemtanúja vagyok annak, hogy napról napra csak szebb leszel.-Ashenek most nem tetszett ez a válasz.

-Tényleg semmi változást nem látsz rajtam?-felállt anyja mellől, és szúrós tekintettel figyelte. Helena beleboritotta a borsószemeket a kötényéből a kosárba, felállt, egyik kezét lánya vállára tette, másikkal fehér arcát simogatta.-A bőröm ugyanolyan fehér, mint ezelőtt? A hajam mindig ilyen szinű volt? A szemem..? A szememen sem látsz változást?-kérdezte Ashe kétségbeesve.

-Egyre jobban hasonlitassz Alice nénikédre. Még picike voltál mikor először találkoztál vele Nápolyban. Emlékszel?-Helena összehúzta hosszú zöld szemeit, miután végigsimitotta kezét Ashe sima haján, ismét leűlt a vánkosra.

-Alice.. nénikémre?-a lány pár másodpercre megdermedt. Helena nővére, Alice valóban hozzá hasonlitott, őt kivéve, a család minden tagjának vörös haja és barna szemei voltak.-Na és te, apa?

-Nincs semmi ellenvetésem.

Ashe habozás nélkűl berohant a szobájába és összeszedte a legfontosabb holmijait. Pár perc múlva ismét édesanyja előtt állt. Egy puttonnyal a hátán.

-Anya, el kell mennem Nápolyba Alice nénikémhez.-Helena furcsa arcot vágott, anélkűl, hogy a lányra nézett volna férjére tekintett.

-Édesapád a családfenntartó. Őt kérd meg.-Ashe az asztalhoz rohant, kihúzott egy széket, arra leűlt, elvette apja kezéből az újságot és megszoritotta mindkét kezével annak puha kezeit..

-Kérlek, ez nagyon fontos lenne számomra.-Ms. Brown örökké nyugodt arckifejezésével bólintott.-Köszönöm, köszönöm.-ugrott fel.

-Nade mégis, miért akarsz ily hirtelen a nénikédhez utazni?-szakitotta meg Helena Ashe buzgását. A lány arca elkomolyodott.

-Szeretném, ha segitene nekem valamiben, amit csak tőle kérhetek.

-Meg sem kérdezném mi lenne az.-hallatszott Rider hangja a szomszéd szobából, miután kidugta fejét az ajtón Helena tekintetét fűrkészte, de ő csak válogatta azokat a szép zöld borsószemeket.-Nyugodtan elengedhetitek, én majd elkisérem.

-Hogy mi?-Ashe csücsöritett szájjal nézett bátyjára, összehúzott szemöldökökkel, aminek a láttára Rider majdcsak elröhögte magát.

-Ne haragudj hugica, de még nem vagy tizennyolc éves.-válaszolta egy "Ha tizennyolc leszel akkoris ilyen lökött maradsz" mosollyal.

-Nagyszerű.

Miután Helena készitett némi utravalót a két testvér nekiindúlt az útnak. A szigetről a másik partra csak hajóval lehetett átjutni. Rider nagyon jól ismerte a hajó kapitányát, gyakran bandáztak együtt. Ashe csak látásból ismerte az illetőt, a nevét sem tudta.

                                                    ***

                          ~Tirrén-tenger, Olaszország~

Csak fél óra kell még, és a parton lesznek. A kis szigettől egyre csak távolodtak, mignem hollétét a távolból befedte a sűrű őszi köd. Odakint hűvös volt a levegő, de a lány márványszinű bőrének lágy simogatásként hatott. A kabinban Rider és a hajó tulajdonosa veszekedtek, nem lehetett tisztán hallani, de amint a szavak érthetővé válhattak volna, a viszály abbamaradt. Vajon min kaphattak össze? Hiszen mindig olyan jó barátok voltak, mint két testvér. Ashet furdalta a kiváncsiság, de jobbnak látta, ha nem üti bele az orrát, talán csak egy apróság, gondolta. Újra a tenger hangjaira figyelt.

Eltelt egy egész óra. Két óra. Három. Olyan gyorsan telt az idő, hogy az égen már megjelentek az első csillagok. Ashenek igy mégjobban tetszett a tenger látványa. Az ég, és a tenger. Ashleynek külön is sokat mondó látvány volt az ég. Olyan határtalan, szabad, megfoghatatlan. Órákig elnézte a felhőket, mikor nem volt egyéb dolga. Most kivűlről teljesen úgy festett, mint egy álomvilágban élő hercegnő, aki nem hajlandó szóbaállni senkivel. A kabin ajtaja kinyilt, a hajótulajdonos lépett ki rajta. A lány megvonta vállát miután a fiú melléhajolt és nekidőlt az erős korlátnak. Ashenek nem volt semmi reakciója. Nem tudott szabadulni a látvány fogságából. Az illető megköszörűlte a torkát, és felemelte tekintetét Ashe piros arcára.

-Mondja, Mrs. Brown, mit érez, mikor az eget és a tengert pásztázza? Valami elképesztő lehet, mert még az ebédet, sőt, a vacsorát is kihagyta.-Ashe nem szólt semmit.-A bátyja többször is próbált szóbaállni önnel, de semmi reakciót nem váltott ki.-Ashe továbbra sem mozdúlt, de a szemeiben lehetett látni a mérhetetlen káprázatot.-Kérem..

-Ne haragudjon uram. Biztosithatom, hogy nem állok semmilyen drog hatása alatt, a hajóvizsgálatkor nem kell félnie.

-Most komolyan?-A fiú szája mintha elgörbűlt volna kissé.-Semmi ilyesmit nem feltételeztem magáról. Csupán feltűnő volt viselkedése.

-Miért? Hihetetlen ugye? Úgy elmerűlni valaminek a látványában, hogy közben kizárod a körülötted zajló világi eseményeket, hogy nem érzed a bőrödet csipő hideget, vagy a füled nem hallja, ha szólitanak, megnyugtató érzés. Elmerülni egy olyan világban, ami a csillagokon túl van, messze innen.

-Maga elvágyódni kiván erről a világról, Mrs. Brown?-Ashe az ifjú szemébe nézett, csak most realizálta kissé szögletes arcvonásait, szemeinek komorságát, rövidke borostáját. Talán vele egykorú lehetett.-Mármint, ha szabad tudnom.-Ashe tekintetét újra a tengerre szegezte.

-Maga teljesen úriember, tiszteletre méltó. Csak azért jött ide, mert kötelességének érezte, de nem akart zavarni, ezért vette rá magát ilyen hosszú idő után. -Ashley oldalra tekintett, a fiú furcsa arcot vágott.-Szabad tudnom a nevét?

-Tyler.-Ashe Tyler felé fordúlt, átfagyott, fehér kezeit nyújtva neki.-Nézze el nekem, milyen illetlen vagyok. Be sem mutatkoztam.-a lány egy vigyort vetett az arcára, és kivillantak hófehér fogai.

-Ashley, de már biztosan tudja a nevemet.-a kézfogásból az lett, hogy Ashe karonfogta a meglepődött hajóbiztost és a kabin felé vette az irányt.-Akkor irány be. Lássuk, hány embernek hiányoztam, mig odaát voltam.

Amint beléptek, a barokk stilusú kabinba, Tyler intett Ridernek, hogy beszélne vele. Ashe helyet foglalt az egyik finom készitésű, barokk széken, és a gyümölcstálból kezdett falatozni.

-Rider..-szólalt meg kissé dühösen-remélem azt felfogtad, hogy a húgod egy szabadon járkáló célpont, bármikor eljöhetnek érte.

-Szerinted nem számoltam vele? Ne nézz már ilyen esetlennek.-válaszolta magabiztosan.

-Te? Esetlen? Soha. Inkább önző és szivtelen.

-Hahaha.-nevetett fel-Mit vártál?-mélyen, azokkal az ördögien fagyasztó kék szemekkel hagyta ott Tylert,azonban nem hagyta elmenni.

-Ugye tudod, hogy azzal is óriási hibát követtél el, hogy elviszed a nénikéjéhez? Mindannyian tudjuk, ki is valójában Alice "Brown". Vagy hirtelen szivinfarktust kap majd, amibe belehal, és nem tudnak találkozni? Nem vall rád, hogy ennyire engedsz az ördögi gondolataidnak. Nekem ne próbáld bemesélni, hogy szükséges volt átadd a lánynak az erő egy részét, tudom, hogy csak ármánykodás az egész.

-Sok a beszéd.-féretekintett a finoman falatozó húgára, első pillantásra a vörös szinű haja derekáig hullámzott, mogyoróbarna szemeiből sugárzott az életkedv, második pillantásra ugyanaz, fakó szürkéskék szemek, és az a démoni, fekete haj.

Te tetted ezt Anubis!--Ne engem vádolj, a te kezeden ugyanúgy szárad a lány vére.--Te mondod ezt, a szörnyeteg, aki bennem élsz, élősködsz rajtam, elveszed mindenem!--Hahahaha. Ostoba halandó, te választottad ezt az utat. Neked nincsen semmid, nem is volt és nem is lessz soha. Csak Én.

Rider úgy érezte magát, mintha egy óriásit zuhant volna. Akárhányszor megjelenik ez a tér, a határtalan sötétkék viz, a lila füstfelhők, mindennek a közepén ő maga emberként, az előtte álló halálistennel, olyan hatással van rá, mintha két külön világban élne egyszerre.

-Rider..-szólt Tyler megveregetve a tébojúlt arckifejezésű fiatalembert.

-Ch..-muszáj volt megtámassza magát, igy leűlt a legközelebbi székre, arca teljes árnyékba borúlt.-Nem fogom megölni a drága nénikét. Hadd tudjon csak meg mindent.

-Teljesen begolyóztál? Mi van veled? Nem szabad tudnia a természetfelettiek létezéséről. Minket fognak kivégezni, a Menny és a Pokol is űldözni fog. Földönfutóvá teszel minket?

-Nem fogja elhinni.-folytatta Rider nyugodt hangnemben. Kezeit összekúlcsolta.

-Dehogynem. Választ keres arra, hogy miért változott meg a kűlseje. Talán még belűl sem a régi már. Habozás nélkűl elhiszi.

-Mostmár mindeggy.Ezentúl ő is a világunkhoz tartozik.