- Hallgatás beleegyezés. - suttogta, a következő pillanatban pedig hirtelen megcsókolt.
Fogalmam sincs mi ütött belém, de abban a pillanatban visszacsókoltam. Az idő lelassult, óráknak tűnő percek teltek el, mi pedig csak álltunk ott, és csókolóztunk. Kell ennél több?
- Na, ez már valami. Ezért már megérte felzötyögni a fővárosba.
- Ja, gyors hazaszaladok, lezuhanyzok meg ilyenek, aztán mehetünk.
- Hova? - néztem rá értetlenül.
Mosolyogva kulcsolta ujjait az enyémekre, mielőtt válaszolt.
- Hiába vagy nagykorú, még mindig kis butus vagy. Hova mennénk? Fehérvárra, természetesen.
- Szóval azért szenvedtem órákat a vonaton, hogy utána te visszavigyél Fehérvárra? - kérdésem volt inkább költői, de a barátnőmnek címzett már korántsem. - Fanni, te szervezted meg ilyen csodásan?
- Most nem. Akkor otthon vártuk volna. Apud találta ki.
- Bizony, Palkó beszélte le az egészet.
- Apu? - néztem a kezemet szorongató fiúra.
- Szezon vége előtt felhívott, hogy tudnám-e úgy intézni a dolgaim, hogy a szülinapodra hazaérjek. Idézem: "mert már annyira hiányzol ennek a kis nyominak, hogy néha álmában a neved mondogatja."
Ismét vörösödni kezdtem, ami őt mosolyra késztette.
- Egyébként te is hiányoztál nekem, szóval Palkó kérésétől függetlenül is hazajöttem volna... Tényleg mondogatod álmodban a nevem? - tette fel némi csend után kérdését. Ha ez egyáltalán lehetséges, méginkább elpirultam.
- Hát, még nem hallottam, hogy mondtam volna. - próbáltam valami mosolyfélét erőltetni a frappáns válasz mellé, de jelen helyzetben mosolyom valami borzasztó kínos lehetett.
- Na, tubicáim, erre még ráértek, inkább menjünk! - tapsolt egy aprót barátnőm, mi pedig aprót bólintva megindultunk.

•••

- Azt hittem gyorsabban megjárjátok.
- Rosszul hitted apukám. - fáradtan vetettem le magam a kanapéra, Isti pedig még mindig a kezem fogva ült mellém.
- Hinni amúgy is a templomban kell, Palkó.
- Jó, oltsatok még, kérlek.
- Ezer örömmel. - nevettünk fel egyszerre.
- Na, jól van. Itthagylak titeket. Sofi, csak ésszel, ne játszd el a bizalmam!
- Olyannak ismersz engem?
- Nem, de azért csak okosan. Sziasztok! - magára kapta vékony kabátját, és már el is tűnt.
- Ketten maradtunk. - jegyeztem meg a hirtelen kialakult csöndben.
- Bizony. - mosolygott, majd apró puszit nyomott szám sarkába.
Kellemes érzés futott végig a gerincem mentén, közelebb bújtam hozzá, arcomat nyakába fúrtam, és hagytam, hogy orrom elteljen bódító illatával. Egész életemben így tudnék maradni.
- Petra... - suttogta.
- Mond. - suttogtam a nyakán lévő vékony bőrbe.
- Figyelj, fogalmam sincs, hogy te pontosan mit érzel irántam, de tudnod kell, hogy én... - hirtelen elakadt, és félbehagyott mondata folytatlanul lebegett.
- Te?
- Szeretlek, Petra. Az első pillanattól kezdve, amikor összefutottunk a folyosón. Megláttalak, és hirtelen elfelejtettem hogyan is kell lélegezni. Ne nevess, így volt. - simított végig hátamon, ezzel csillapítva alig érzékelhető kuncogásom. - És elhatároztam, hogy bármibe kerül, én, ha kell küzdök azért, hogy te boldog lehess. Velem... - sóhajtott, majd kicsit bátortalanabbul folytatta. - Aztán egyik meccs után Marcival jöttél le... Én.. Megijedtem. Mi van ha szereted? Mi van ha ő is szeret téged? Emlékszel? Még be is szóltam neked miatta. Amikor hozzámvágtad azt a sisakot, már tudtam, hogy basszus, te szereted Marcit. Féltékeny voltam. Rettentően féltékeny. Tudom, nagyon gáz, de... Elkezdtelek követni titeket. Aztán már csak Marcit. Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a sráccal. És minden új találkozással egyre biztosabb lettem ebben. Hát követtem.
- Akkor kezdted el küldeni az sms-eket?
- Igen. Nehezen jutottam hozzá a számodhoz, így cseppet sem haboztam írni neked. Nem akartam, hogy az a rohadék fájdalmat okozzon neked. De te nem hallgattál rám. A két tulajdon szememmel láttam, ahogy minden alkalommal másik ribanccal van. Szerintem rendre megdugta mindet. És én figyelmeztettelek, de te még mindig nem hittél nekem... - hangja egyre bánatosabb lett, és én sem éreztem túl jól magam. Még közelebb bújtam hozzá, karjaimmal szorosan húztam magamhoz. - Aztán pár nappal karácsony előtt.. A vásárban nézelődtem. Megláttam őt. Épp telefonált. Rettentően feldúlt volt. Közelebb sétáltam, és észrevétlenül kihallgattam a beszélgetést. Valami haverjának ecsetelte, hogy mennyire ki van akadva rád, amiért nem hagyod, hogy megdugjon. Rövid beszélgetés volt, amint letette, már jött is a szokásos ribanc. Nem akartam, hogy tovább szenvedj. Gyorsan lőttem róluk egy képet, és azonnal elküldtem neked. Végre elhitted. Őszintén, örültem, amikor azt írtad, szakítottatok. De a legboldogabb akkor voltam, amikor talán kicsit túl naívan felajánlottad, hogy menjek át.
- Azt írtad 10 perc. De 6 perc múlva már az ajtóban voltál.
- Hónapok óta vártam erre, persze, hogy ész nélkül rohantam hozzád. Egyébként olyan rossz volt téged sírni látni. Csak feküdtél a karjaimban, épp, mint most, és zokogtál. Soha életemben nem hallottam még senkit ilyen keservesen sírni. Csak teltek az órák, és te kitartóan itattad az egereket. Bele se merek gondolni, mennyire fájhatott neked. Aztán hazaértek a szüleid. Palkó kiakadt, hogy mégis mi a fenét keresek itt. Ketten nagynehezen elmagyaráztuk neki, hogy mégis mi a helyzet. Ismét sírni kezdtél. És akkor történt az, amire örökké emlékezni fogok. Palkó azt mondta, hogy neked egy normális fiú kéne. Emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem. - mosolyogtam. - "Neked valami normális fiú kéne. Mondjuk egy jégkorongos."
- Poénból megkérdezted, hogy egy olyan srác, mint én? És Palkó egyetértett. Egyszerűen madarat lehetett volna velem fogatni. Ha végre egyszer célt érnék nálad, Palkó azonnal rábólintana. Ennél több nem kell egy fiúnak, hidd el nekem. Így hát elkezdtem veled lógni, és hál' égnek igényelted a társaságom. Komolyan, álmodni se mertem, hogy mi egyszer ekkora spanok leszünk. Ezért is fájt nagyon, hogy Krefeldbe kell mennem.
- Ahj, de miért kell neked oda menned?
- Már én sem értem. De sajnos még legalább egy szezont ott töltök. Utána viszont visszaigazolok a Volánba, az fix.
- Én is úgy gondoltam. - arcára nyomtam egy puszit, minek hatására alig láthatóan elpirult.
- Akkor ezt értelmezhetem úgy, hogy te is...?
Na bakker. Ezt meg kéne válaszolni. Vajon én is?
Határozottan nem közömbös. De vajon szeretem? Mondjuk, ha nem szeretném, miért hiányzott volna ennyire? Miért álmodtam volna olyan dolgokat? Miért csókoltam volna vissza azonnal? Miért bújnék még mindig ennyire hozzá?
- Én... - kezdtem halkan. - Azt hiszem én is. De... Nem tudom.
- Nekem ennyi is elég. - bátorítóan mosolygott, majd ajkaimra lehelt egy apró csókot. - Azért majd szólj, ha tudod. - jegyezte meg nevetve.
- Szerintem észre fogod venni. - nevettem én is.
Magához húzott, és hosszasan megcsókolt. Aztán újra, és újra.

Hellooooo!
Hát, még sem kellett rá annyit várni, mert hétvégen gyorsan megírtam (ahelyett, hogy törit tanultam volna 😢). No mindegy. Élvezzétek, komizzatok, vote-oljatok, és várjátok szorgosan az új részt 😊
Amúgy a képeket így tök random válogatom tumblrról, mert olyan édik, hogy az hihetetlen.

2016.09.12.