MÉG, MÉG, MÉG, MÉG, MÉG! ENNYI NEM ELÉG!
- Szép volt, Apuuu! - sikítottam, ő pedig szokásosan megkeresett szemével, majd dobott egy apró puszit. Nem volt nehéz megtalálnia; mindig ugyanott ültem a hosszú évek alatt.
- Annyira menő, hogy az apád sikeres jéghokis. - súgta fülembe kedvenc rekedtes hangom.
- Egy idő után hozzá lehet szokni. - válaszoltam, s szinte egyszerre felnevettünk.
- Korábban kellett volna veled jönnöm. Sokkal jobb élmény egy szakavatott gyönyörűséggel nézni a meccset.
Pirulva fogadtam bókját. Hangom gyenge volt, ahogy beszélni kezdtem.
- Tudod, az elmúlt 4 évben ez a második meccs, amin itt vagyok. Szóval, ha akartál sem tudtál volna velem jönni.
- Miért...
- ÁLLÍTSD MÁR KI! A VAK IS LÁTJA, HOGY SZABÁLYTALAN VOLT! - szakítottam félbe. - Bocsi, folytasd csak.
- Szóval, miért nem jártál meccsekre?
Tudtam, hogy rá fog kérdezni, mégis elszorult a szívem kérdése hallatán. Nem voltam biztos abban, hogy el kéne mesélnem neki ezt az egész Gréris történetet.
- MÉG, MÉG, MÉG, MÉG, MÉG! ENNYI NEM ELÉG! - üvöltötte egy emberként a fél stadion. Tapasztalt Volán-szurkoló már jól tudja, ez a Republic-idézet nem jelent mást, mint hogy ismét fehérvári ütőről került korong az ellenfél hálójába.
- Majd később elmesélem... - fordultam újra Marcihoz, aki válaszul csak aprót bólintott. Valószínűleg sikerült kiolvasnia a testbeszédemből, hogy nem a legpozitívabb dologra kérdezett rá. Nem is firtatta a témát. Inkább kézfejét lassan enyémre csúsztatta, és bátorítóan megszorította. Lehet egy srác ennél tökéletesebb? Költői kérdés volt.

A meccs végül fehérvári győzelemmel zárult. Mint előző alkalommal, ismét rettentő rezgéssel jelezte a mobilom, hogy nekem bizony üzenetem jött.

Apuuu.: Várunk az öltözőben! Hozhatod nyugodtan a kis barátod is, ha nem zavarja, hogy szétkapja a fél csapat, haha.

- Hülye.. - nevettem az üzenet végén, mire Marci csak kérdőn bámult rám. - Le akarsz jönni velem az öltözőbe?
- Úristen, persze. - kék szemei megcsillantak, ahogy ráébredt, találkozhat a kedvenceivel. Bizony maga is Vas M. feliratú mezben feszített. Micsoda véletlen, hogy Marcinak pont Marci a kedvence.
Csak néztem tökéletes arcát, amiről sugárzott az öröm, és ha ez még egyáltalán lehetséges.. Hát én újra beleestem.

Szerencsére most hazai pályán voltunk, így akár csukott szemmel is eltaláltam volna az öltözőkhöz. Néhány percet követően már kopogás nélkül rontottam be a helyiségbe.
- Megjötteeeeeeem.
- Petraaaa! - szokás szerint örültek nekem - amit egyébként nem értek teljesen, biztos megszokás, meg ilyenek.
- Szia, kincsem. - nyomott puszit a fejem búbjára apu, ahogy nagy nehezen eljutottam hozzá.
- Szióka apukám. Szuper meccs volt; mint mindig.
- Hé Petra, a barátodat nem akarod bemutatni nekünk? - szakította meg az érzelgős apa-lánya pillanatott Ladányi.
- Ó baszki, tényleg. Bocsi. - néhány lépéssel a ledermedt osztálytársamhoz siettem, és rendetlenül kalapáló szívvel hátára fektettem remegő kezem. - Srácok, ő itt az osztálytársam, Marci.
- Uuu, mond, hogy Márton! - jelent meg hirtelen előttünk Vas Marci.
- I..igen. Juhász Márton. - nyújtotta jobbját, amit kedvence vígan elfogadott.
- Vas Márton. - mosolyodott el, amint realizálta, hogy fiatal barátunk az ő mezét viseli. - Srácok, van valakinél valami normális filc?
Ahogy kimondta, legalább 3 fekete filc vágódott hozzá a legkülönfélébb irányokból.
- Kösz, bazdmeg. - nevetett, majd találomra felvett egyet. - Szabad?
- Megtiszteltetés. - fordított hátat életem szerelme, hogy korizó barátunk dedikálhassa mezét.
- Egyébként, Petra... A múltkor még azt mondtad, nincs udvarló, erre egy héttel később egy sráccal állí...
Szegény Sofi nem jutott mondata végére, mert az első kezembe akadó dolgot hozzávágtam. Puszta véletlenségből ez éppen Ladányi sisakja volt.
A srác reakciója egyébként egy pimasz mosoly volt, én viszont úgy döntöttem paradicsomnak álcázom magam. Rettenetesen zavarba jöttem, bár ez szerintem érthető. Soha, senkit nem szerettem még úgy, mint Marcit, és tessék, olyannal kell cukkoljanak, hogy együtt vagyunk.
- Hé, azért megölni nem kell. - villantotta rám ugyanazt a hódító mosolyt, amit a legutóbbi alkalommal is.
- Hello, hello... Hogy mosolyogsz te a lányomra? - vágta hozzá apu is a sisakját.
- Segítség, rám szálltak a Palkovicsok! - nevetett először csak ő, majd az egész öltöző.
- Ez még csak a kezdet... - kacagtam fel kissé ördögien, mire mindenkiből újra kitört a nevetés.

•••

A következő pár hétben Marci kíséretében jártam a meccsekre. Minden meccs után lejött velem az öltözőbe, és ez a srácokat egyáltalán nem zavarta. Egyszer sem kezdték ki, vagy oltották be; ellenben Sofron Istinek mindig kijárt a jóból. Valamelyik idióta a fejébe vette, hogy bejövök neki, és folyton ezzel cukkolják. Már rendesen sajnálom. Jó, azért annyira nem.
Általában tökre nem érdekel, hogy mit dumálnak. Nehéz figyelni bármire is, amikor időről időre Marci a kellemesen mély hangjával édes semmiségeket suttog a fülembe.

De a legjobb azért az egészben mégis az, hogy rengeteget találkozok Marcival, a meccseken - meg persze a sulin - kívül is.
Akkor is éppen egy randinkra ( jó, igazából nem az, de rohadtul bírnám, ha az lenne ) készültem, amikor hirtelen csengettek.
- Nyitooom! - kiáltottam, majd a fésűt a komódra csapva az ajtóhoz rohantam.
- Szia, Petra.
- Szia, Sofi. Apu most nincs itthon.
- Nem is hozzá jöttem.
Uuuum bitch say what?
- Akkor, öhm... Kihez?
Szemeit lesütötte, és csak halkan válaszolt, szinte suttogott. - Hozzád.
- Hozzám? Mégis miért? - idegesen az órára pillantottam. - Basszus ennyi az idő! El fogok késni.
- Készülsz valahova?
- Marcival találkozom a főtéren.
- Ó. Hát, akkor én...
- Sajnálom, Sofi...
- Izé, semmi gáz. Szia, Petra.
- Szia. - pofátlanság netovábbja, hogy azonnal rávágtam az ajtót, de basszus, nem késhetek el. Marcival találkozom...

Hiába töltöttem Marcival a délutánt, mégis végig Sofi járt a fejemben. Mi a francért keresett engem?
- Petra, merre jársz?
- Hm? - gyorsan megráztam fejem, hátha így sikerül kivernem fejemből ezt az idióta gondolatot.
- Nagyon máshol jársz gondolatban. Szólhattál volna, ha nem akarsz velem lógni, vagy...
- Nem, nem. Veled akarok lenni, nincs semmi gáz.
- Biztos? Folyton elbambulsz. Ha gáz van, mond el nyugodtan.
- Hát, igazából...
Bátorítóan megszorította kézfejem, belőlem pedig egyszerűen ömleni kezdtek a szavak.
- Tudod, mindig amikor lemegyünk az öltözőbe, Sof...
- Igen, igen, hogy bejössz neki. - vágott szavamba. - Ez zavar ennyire?
- Nem. Hanem, mielőtt eljöttem... Szóval épp készülődtem, amikor valaki csenget, mondom ki a fene lehet. Ajtót nyitok, és így... Sofi.
- Apud kereste?
- Először én is azt hittem, de nem.
- És mit akart tőled? - hangja kemény lett, mintha féltékeny lenne. Istenem, az milyen édi lenne...
- Nem tudom. Nem volt ideje elmondani, mert hát... Késésben voltam már így is.
- Szóval, most csak azon kattog az agyad, hogy mit akarhatott? - válaszul aprót bólintottam, mire közelebb csúszott hozzám a padon, és fülembe suttogva folytatta. - Segítsek kiverni a fejedből?
A hideg végigfutott gerincem mentén, és szinte még az arcom is libabőrös lett. ((( Képes vagyok rá amúgy. 😁 - E.xx )))
- Az nem lenne rossz. - suttogtam.
A következő pillanatban ajkaival hirtelen lecsapott enyémekre, és lágyan csókolni kezdte azokat. Miután leküzdtem a pillanatnyi meglepettséget, félénken csókoltam vissza, és imádkoztam, hogy ne rontsak el semmit. Francba, mégiscsak ez volt az első csókom.

Hello! Szóval, úgy tűnik egy átlagos rész kb mindig ilyen hosszú lesz. I know, lehetne hosszabb, de így viszont lehet sikerül gyakrabban új részt felrakni. Ha már itt tartunk. Hatalmas köszönet mindenkinek, aki olvassa ezt a borzalmat, és néha még zaklat is, hogy mikor folytatom.❤ Amikor hajnali kettőkor kitaláltam ezt a történetet, egyáltalán nem gondoltam, hogy tényleg lesznek olvasóim.
Btw most sikerült képet találni, ami elég menci, és rögtön az első pár sort illusztrálja. ( So proud of myself. 😊 )
Egyébként ha valakinek feltűnne itt-ott jelentős hangulat/stílusváltás, annak oka egyszerűen az, hogy néha úgy írom, hogy az Esti Kornél Egytől egyig albumát hallgatom, néha meg nem. Tudom, ez senkit sem érdekel, de reklámozom a favjaim, mert tényleg jók.❤

2016.08.16.