Sofron: Kérlek Petra, válaszolj

Sofron: Kérlek, tényleg nagyon hiányzol

Sofron: Találkozzunk, kérlek

Már egy bő hete kapok ilyen és ehhez hasonló sms-eket Istitől, de hogy őszinte legyek, egyikre sem reagáltam még. Teljesen lekötött az, hogy eldöntsem, valóban félbe akarom-e hagyni az egyetemet, vagy sem. És ha igen, akkor mégis mi a fenét kezdek magammal. Persze, átmenetileg könnyű találni akár munkát is, de nem dolgozhatok örökké a Mekiben.

- Tényleg nincs semmi ötleted, Petrám?
- Anya, ha lenne valami, már biztosan mondtam volna.
- Bocsánat, csak én alapvetően azt sem értem, miért dobod el a pszichiátert, mint fő terv.
- Egyszerűen nem bírom az egyetemet.
- Akkor szimplán halassz egy évet. Ha most jól sikerülnek a vizsgáid, jövőre biztosan újra felvesznek.
- Hm, ez nem is olyan rossz ötlet. Sőt, szerintem ezt fogom tenni. Köszönöm - zártam szoros ölelésembe.
- Igazán nincs mit, Petrám. Tudod, hogy én csak a legjobbat szeretném neked.

A következő hónapokban teljesen csak az egyetemre koncentráltam, maximum csak Petivel jártam el néha játszani. Ahogy eljött a vizsgaidőszak, úgy éreztem, a jegyzeteim bármely szavára rákérdezhetnek, én azt tudni fogom.
És szerencsére tudtam is. Az összes vizsgám a lehető legjobbra sikerült. A dékánnal is könnyen sikerült megbeszélni a halasztást. Teljesen megértette, mivel állítólag elég gyakori, hogy hallgatók egy idő után feladják, és kérnek egy kis szünetet, hogy utána újult erővel futhassanak neki a fennmaradó éveknek, és persze a diplomának.

Úgy futottam bele a nyárba - tárt karokkal -, hogy az életem szinte megint visszazökkent normál állásba, és minden okés. Minden, kivéve ezt az egész Sofi-ügyet. Az továbbra is csak ott maradt a háttérben, hatalmas, villogó piros lámpával a tetején. Hogy jobb lett volna, ha leülünk, és rendezzük az egészet? Kétségtelenül. De ehhez nekem egyáltalán nem volt erőm. Minden nap újra és újra eszembe jutott - legtöbbször főleg a nyakláncról, amit azóta sem vettem le -, de egyszerűen nem ment. Nem éreztem azt, hogy én most felkapom a mobilom, és felhívom, hogy találkozzunk itt meg itt, és beszéljünk meg mindent. Nem. Egyszerűen nem.
Ez az egész már annyira bonyolult volt, ezt nem lehetett csak így lerendezni. Hogy sajnálom, és én is, meg hogy hülye voltam, és én is, aztán bumm, minden szép és jó. Mert éppenséggel semmi sem jó.

Tehát hosszasan halogattam ezt a fontos beszélgetést, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindjárt vége a nyárnak. Szinte még csak most kezdődött, de már csak alig egy hónap van belőle hátra. Ami azt illeti, nehezen is érzékeltem az idő múlását. Folyamatosan ingáztam a főváros, és Fehérvár között, felváltva nyúzva a barátaimat. Jelenleg is Fannit boldogítottam, tekintve, hogy a többiek épp távol voltak. Nelli valahol külföldön, Peti meg az olasz riviérán a vadonatúj barátnőjével.

- Mikor kaptál tőle utoljára sms-t?
- Hm, talán három napja... Avagy most - nyúltam mobilomért, hogy megnyissam az újabb üzenetet.
- Azóta sem adta fel? Petra, komolyan találkoznod kéne vele. Már igen megérdemelné.
- Ahj, Fanni, persze, hogy megérdemelné. De egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem megy... - mondataim hatalmas sóhajokkal tarkítottam, miközben tekintetem lesütöttem, és nyakláncom medálját birizgáltam.
- Megint ezt csinálod. Pont, mint a Sofiás dolog után, és azt is hogy megoldottátok. Leültetek, megbeszéltétek, lefeküdtetek, aztán minden ment szépen tovább a régiben.
- Igen, egészen addig, amíg újra meg nem csalt.
- Vonatkoztass el ettől!
- Nem hiszem, hogy ezek után még egyáltalán megtehetem-e. Már az első után sem szabadott volna...
- De mivel még mindig rohadtul szereted, és ő is téged, ezért megtetted. És ismét meg kéne.
- Hogy aztán megint összetörjek? Azt már Isten bizony nem élném túl. Egyszerűen megszakadna a szívem, és megszűnnék létezni.
- Túl drámai vagy. Ha rám hallgatsz, szépen fogod magad, felszállsz arra a vonatra, felmész hozzá, és megbeszélitek.
- Ez mind szép és jó. De mi garantálja, hogy ez így is lesz?
- Nem értem mire gondolsz.
- Amikor legutóbb próbáltuk - még szülinapomkor -, akkor sem sikerült. Úgy kezdtük, hogy jó, beszéljük meg, aztán azon kaptam magam, hogy fehérneműben fekszem alatta.
Barátnőm egy pillanatra elgondolkodott, próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Ezt igazából kinézem belőletek - szólalt meg hirtelen. - Ironikus módon, ti ezzel oldjátok meg a problémáitokat. Holott a problémáitok nagy részét is ez okozza. Ha magatokban nem lelitek a választ, megtaláljátok egymásban. Öcsém, milyen költői vagyok, nézz oda. De most már menj, ha jól tudom, szűk egy óra múlva indul a vonat.

Így történt, hogy hónapok múltán végül szembenéztem ezzel az egész borzalommal.

Az Ön üzenete: Fél óra múlva ér be a vonatom a Keletibe

Sofron: Basszameg, ma nem érek rá

Az Ön üzenete: Ugye most csak szivatsz?

Sofron: Figyelj, kimegyek eléd, adok lakáskulcsot, várj meg ott, oké?

Az Ön üzenete: Rendben...

Na, komolyan, már jól kezdődik. Úgy érzem, ebből nem lesz semmi sem.
- Ez nem lesz meg. Nem - panaszkodtam Fanninak.
- Miért ne lenne? Írtál már neki, hogy jöjjön ki eléd?
- Aha.
- Akkor hol itt a baj?
- Ott, hogy az volt a válasz, hogy nem ér rá. De azért kijön elém, megdob egy lakáskulccsal, aztán várjam meg ott.
- Ó. Kezdem érteni miért mondod.
- Na látod. Ez az egész halálra van ítélve.
- Azért próbálj meg pozitív maradni, kérlek.
- Na jó. Igyekszem.

•••

- Szia.
- Szia.
Csak álltunk egymással szemben a pályaudvaron. Láttam rajta, hogy azon vívódik, megöleljen-e, de nem tett semmit, csak mozdulatlanul állt egyhelyben.
- Adom a kulcsot. Sajnálom, igyekszem sietni.
- Az hány órát takar?
- Kettőt, max hármat.
- Hát ez csodálatos - vettem át a kulcsot. - Akkor ott találkozunk.
Minden egyéb további interakció nélkül távoztam. Dühös voltam. Ennek az egésznek nem így kellene lennie. Nagyon nem.

- What's it going to be then, eh?* - vetettem le magam a kanapéra, már az albérletben. Megmosolyogtam a hirtelen jött idézetet, és azonnal rájöttem, mivel foglaljam el magam.
Elmélyülten néztem Stanley Kubrick csodáját, amikor Isti végre hazaért.
- Mechanikus narancs?
- Egyszerűen imádom - motyogtam, tekintetem el nem mozdítva a képernyőről. Ő csak leült mellém, és együtt néztük meg a néhány jelenetet, ami még visszavolt.
- Szóval, most hogy végre Alex visszanyerte szabad akaratát; köszönöm, hogy eljöttél.
- Fanni nógatott.
- A lényeg az, hogy itt vagy.
- És ha már itt vagyok - fordultam felé a kanapén, lábaimat törökülésbe felhúzva -, beszéljünk.
- Beszéljünk - fordult ő is felém. Kijelentésünk ellenére csend telepedett ránk; egyikünk sem tudta, mit mondhatna.
- Szóval...
- Szóval?
- Sajnálom. Mármint, ezt az egészet. Az én hibám. Hülye voltam, és igazából nem érdemelném meg a bocsánatod.
- Eddig teljesen egyetértek - bólintottam.
- Petra, tudnod kell, hogy nagyon-nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek, te idióta - suttogtam rövid csend után. - De attól még mindig fáj.
- Teljesen megér...
- Fáj - vágtam szavába. - Én szeretném elfelejteni, túltenni magam rajta... De nem megy. Szeretnélek szeretni - úgy, ahogy eddig -, de úgy érzem, nem megy.
- Idióta dolog lenne elvárni, hogy minden olyan legyen, mint régen.
- Mert már nem vagyunk azok, akik akkor.
- Igen. De talán megpróbálhatnánk kihozni a lehető legjobbat a mostani dolgokból.
- Meg kéne próbálnunk.
Észre sem vettem, hogy tekintetem időközben lesütöttem, és kezeimet bámultam, csak amikor az egyik után kapott, és megszorította azt. Ahogy lassan ismét felemeltem tekintetem, érdekes meglepetés ért. Isti ajkain mosoly terült el. A hódító mosoly, amibe régen beleszerettem. A szívem hirtelen vad kalapálásba kezdett, arcomba indokolatlanul vér szökött, ami csak tovább szélesítette mosolyát. Ez volt az. Ez a mosoly adta vissza a reményt, hogy talán minden rendbe jöhet. És ha nem is lesz minden olyan, mint két éve, azért még lehetünk majdnem olyan boldogok.

*Az idézet jelen formájában Anthony Burgess A Clockwork Orange (Gépnarancs) c. művéből származik, amiben igen kultikus szerepet játszik. Magyarul kb. annyit tesz És most mi lesz?

Még szinte el se tűntem, és megint itt vagyok. Hát ez hihetetlen.
Sziasztok bébukáim. Remélem örültök, hogy ilyen hamar jött a folytatás, mégha ilyen borzasztó is. A következőre valószínűleg a szokásosan sokat kell várni, mert az augusztusom rendesen be van táblázva, és igen kevés időm lesz írni. De még suli előtt megdoblak titeket egy résszel, ígérem.
A héten még jelentkezem egy off posttal, a könyv létezésének első évfordulója alkalmából.

2017.08.03.