...
- Palkovics Petra. - nyújtottam felé jobbomat, amit ő készségesen elfogadott.
- Sofron István. De hívj csak Sofinak.
- Nem te assistoltad Vas Marci gólját?
- Csak részben. - villantotta rám tökéletes mosolyát.
- Szép gól volt. - jegyeztem meg félénken, majd megálltam az időközben megtalált öltöző ajtajában.
- Hát itt a Petra! Palkó, itt a pici Palkó! - kiálltották egyszerre többen is, amin mosolyognom kellett. Oh, az emlékek.
- Szia, kincsem. - amint beljebb sétáltam, szorosan magához ölelt.
- Nagyon jó meccs volt, örülök, hogy kötelezted az ittlétem.
- Örülök, hogy tetszett. - mosolygott.
- Kár, hogy visszavonulsz. - biggyesztettem le szomorúan az ajkaim.
- Igazából ezt a szezont még lejátszom a Volánnal, és utána is számítanak rám, ahogy ők mondták szakértőként.
- Magyarul eljársz meccsekre, engem hozol magaddal, és néha kamera előtt kommentálod a történéseket?
- Bakker, már nem vagy az a butus kislány, mint régen.
Kijelentésére a válaszom csupán annyi volt, hogy izomból a vállába boxoltam. Tökéletes bénító, pont ahogy tanította.
- Mi van Sofi, rosszat láttál? - pillantott vállát szorongatva a srácra, aki mereven bámult minket; pontosabban inkább engem.
- Nem, nem... - szólalt meg halkan, és félénken. - Csak hihetetlen, hogy ekkora lányod van.
- Ugye? Már 16 éves... - sóhajtott.
- Akkor van ám dolgod. Elkergetni azt a sok hódolót... - szólt közbe Benk Andris.
- Sok? - kérdeztem, miközben kínosan felnevettem. - Egy sincs, nem hogy sok lenne.
Erre válaszul többen egymás szavába vágva kezdtek rá a tipikus Egy ilyen szép, fiatal lánynak miért nincsenek udvarlói? kezdetű mondókára. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor ezt már hallottam, vennék magamnak egy saját hokicsapatot.

•••

- Na, milyen volt a meccs?
- Elég jó volt. Másodikak lettünk. - válaszoltam meg hullafáradtan barátnőm kérdését.
Hétfő. Hogy én mennyire utálom a hétfőt.
- Látod, mondtam hogy menj el.
- Apu azt mondta, ezentúl minden meccsre elvisz. - ledobtam magam a padba, Fanni pedig leült mellém. - A következő úgy egy hét múlva lesz itt az Ocskayban.
- AV?
- Ja, Volán. - bólintottam.
- És láttál valami jó pasit? Valami helyes, fiatal hokist?
- Tudod, hogy mindenkiben Marcit keresem. - sóhajtottam. - És nincs még egy olyan mint ő.
- Miért nem lépsz végre túl rajta?
- Egyszerűen nem megy. Főleg így nem. - szemeimet lesütöttem, és éreztem, ahogy vér tódul arcomba. Barátnőm mosolyogva a fejét rázta, a terembe belépő srác pedig lassan a helyére sétált.
- Hé, Petra! - hallottam meg rekedtes hangját pontosan magam előtt. Felemeltem a tekintetem, és egy mosolygó Marcival találtam szembe magam.
- Szia Marci. - köszöntem vissza félénken.
- Mond meg apudnak, hogy jó meccs volt. Kár, hogy visszavonul.
- R..rendben, átadom. - erőltettem halovány mosolyt arcomra. A padom előtt álldogáló srác aprót bólintott, majd ledobta magát a helyére.
- Látta a meccset.. - suttogtam. - Ez már biztos jele annak, hogy összeházasodunk.
Fanni válaszul csak a szemét forgatta, én meg vigyorogtam mint valami idióta. Életem szerelme látta apám meccsét.
- ... vagy?
- Mi? - tértem vissza a valóságba.
- Mondom itt vagy?
- Testben biztos. - mosolyogtam.
- Lélekben meg épp a Marcival tartandó esküvődön?
- Valahol a környékén. - felnevettem, de akkor belépett a tanár és kezdetét vette a világ legunalmasabb órája. Éljen a biológia!

Néhány órányi szenvedést követően végre elindulhattam haza. A francba az iskolával. Nem ugorhatnánk ahhoz a részhez, ahol már milliárdos vagyok?

Ismeretlen: Szia Petra.

- Ez meg ki a fene? - meredtem a kijelzőre, majd inkább elővigyázatosságból, és lustaságból válasz nélkül hagytam.

Ismeretlen: Miért nem válaszolsz?

Bárki is ez, várhatja, hogy csak így az ismeretlenbe válaszolgatok neki. Nem olyan lyány vagyok én.

Ismeretlen: Nyugi már, csak én vagyok.

Milyen megnyugtató vagy, kedves idegen! Ettől függetlenül az az én lehet valami vén pedofil, vagy valami baltásgyilkos is.

Ismeretlen: Felhívlak, jó?

Épp, hogy elolvastam az üzenetet, a telefonom vidáman zenélni kezdett, és a képernyőn egy ismeretlen telefonszám villogot.
- Igen, tessék. - szóltam bele komor hanggal.
- Na végre, Petra! Én vagyok az.
- Már bocs, de ki az az én?
- Marci. Vágod, az osztálytársad.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, és még a mobil is majdnem kiesett a kezemből.
- Jaaa.. Sz..szia Marci. - szívem vadul kalapált, és nagyon sok lelkierő kellett ahhoz, hogy hangom csak minimálisan remegjen. - Honnan tudod a számom?
- Fanni adta meg.
- Ó. És miért hívtál?
- Mert nem válaszoltál az smsekre.
- Amiket azért írtál, mert...?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy ott leszel-e a jövőheti Volán meccsen.
- Persze, hogy ott leszek. - még a gondolattól is mosolyra húzódtak ajkaim. - Miért?
- Hát.. Én is menni szeretnék, de egyedül nem olyan jó.
- Oda akarsz kilyukadni, ahova gondolom? - gyomrom rettentően remegett, ahogy kimondtam a kérdést. Kérlek, akarjon. Kérlek, kérlek, kérlek.
- Nem mehetnénk együtt?
- Hát, felőlem... Végülis, simán mehetünk együtt. - ujjaimmal barna tincseim csavargattam, és őszintén örültem annak, hogy ezt ő nem látja. Valami nevetségesen nézhettem ki.
- Szuper. Akkor négykor az Ocskay előtt?
- Ott leszek.
- Köszi, Petra. Szia.
- Szia, Marci. - mint mindig, most is én tettem le előbb.
A szívem még mindig vadul kalapált, a kezem remegett, a gyomromban pedig pillangók repkedtek. Álmaimban sem gondoltam arra, hogy egyszer pont Marcival fogok apu meccsére menni.

•••

Gyorsan eljött a várva várt mérkőzés, amire szokás szerint apu egyik régi mezébe bugyolálva mentem. Mikor a csarnok elé értem, kellemes meglepetésként vettem észre, hogy Marci már vár rám.
- Hé, Petra! - integetett, majd néhány hosszabb lépéssel előttem termett.
- Szia, Marci. - mosolyogtam rá.
Közelebb lépett, és magához húzott egy rövid ölelésre. Orrom eltelt bódító illatával, a gyomrom pedig méginkább remegett, mint eddig.
- Megyünk?
Válaszul csak bólintottam, ő pedig lágyan intett, hogy karoljak belé.
- Nehogy elveszítsük egymást. - mondta, én pedig mosolygó szível jobbjába karoltam. Lehetnék ennél boldogabb?

Hello! Hát ez határozottan rövidebb lett, mint elsőnek terveztem, de ígérem, a következő hosszabb lesz. Kép most nem jár, nem tudtam kitalálni mit illusztráljon.
Mindenesetre hatalmas ölelés annak a fél maroknyi embernek, aki olvassa ezt a kis miújságot.💜

2016.08.13.