- Köszönöm - súgta, a következő pillanatban pedig ajkai már enyémeket cirógatták. Istenem, mennyire hiányzott a csókja...

Várjunk. Én tulajdonképpen most mit is csinálok? Ennyire én sem lehetek hülye!
- Mi a baj? - kérdezte, ahogy hirtelen ellöktem magamtól.
- Nem kéne ezt tennem... Akkora hülye vagyok.
- Mit nem kéne?
- Megbocsátanom neked. Az ég szerelmére... Fél év! Hol ér az fel azzal, hogy kissé ittas állapotban lefeküdtem a sráccal, aki már vagy egy éve próbálkozik nálam? Istenem... - arcomat tenyerembe temettem, egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Akkor most mégsem bocsátasz meg? Mi van? Őszintén nem értem.
- Nem kéne megbocsátanom neked.
- Ezt már mondtad. De az előbb mégis adtál még egy esélyt.
- Azért basszus, mert én kurvára szeretlek téged, és egyszerűen nem értem, hogy tehetted ezt velem! - a mondat vége már szinte sikítás volt, amivel egyidőben a könnyek hullani kezdtek szemeimből.
- Petra, én...
- Ne mond azt, hogy sajnálod - vágtam szavába. - Ettől még semmi sem lesz jobb. Ha eltörsz egy tányért, az egy sajnálomtól újra a régi lesz? Nem! Akkor mégis miből gondolod, hogy ez rajtam segít?
Akkora egy hülye vagyok, Istenem. Soha nem szabadna megbocsátanom neki. Soha, soha, soha. Egyáltalán miért vagyok még itt? Miért beszélek még hozzá?
Könnyes szemeimet törölgetve elsiettem mellette, majd futásnak eredtem, és szinte úgy menekültem Peti karjaiba. Isti pedig csak állt ott némán. Nem kiáltott utánam. Nem futott utánam. Csak állt, és némán meredt arra a pontra, ahol az előbb még álltam.

•••

- Attól még beszélned kéne vele.
- Én nem tudom Fanni... Szeretnék, de nem akarom, hogy fájdalmat okozzon.
- Ez természetes, de akkor is beszélned kell vele.
- Tudom.. De nem megy... - ujjaimmal pólóm alját kezdtem birizgálni, ezzel is lenyugtatva magam.
- Szerint holnap azonnal szállj metróra vagy villamosra vagy fene se tudja, nem értek a fővárosi közlekedéshez. De menj, és beszélj vele. Mindkettőtök érdekében. Ne merj tiltakozni, Peti elmondta, hogy nagyon szarul vagy.
- Kösz. Még meglátom. Mondjuk most úgyis hazamegyek a hétvégére. Apuék vendégeket hívtak vagy mi, aztán nekem is ott kell lennem.
- Jó, de ígérd meg, hogy beszélsz vele.
- Nem ígérem meg. Nem akarok csalódást okozni.
- Petra. Tudom, hogy szereted. És ő is téged. Miért kínzod mindkettőtöket?
- Ha tényleg szeretne, nem csalt volna fél éven keresztül.
- Petra, lépj túl ezen.
- De egyszerűen nem megy... - gördült végig az első könnycsepp arcomon, amit a többi is követett. Őszintén, annyit sírok mostanában, fogalmam sincs, hogy nem száradtam még ki.
- A fenébe, Petra! Egy 19 éves, erős, jégen edzett csaj vagy, ne szórakozz velem! Komolyan ennyire offon vagy?
- Szerinted? - szipogtam.
- Ahj, Istenem. Rajtad már a csoda se segít.
- Felettébb bíztató vagy, köszönöm.
- Ha szeretnéd fohászkodok a Babba Máriához, hogy segítsen meg.
- Menj a fenébe - nevettem fel.
- Na, ez a jó hozzáállás! Örülj, nevess! Ha meg tényleg úgy érzed, nem megy, akkor legalább ne hagyd el magad. Mutasd meg neki, hogy mit vesztett!
- Így lesz - suttogtam sejtelmesen. - Köszönöm, Fanni!
- Igazán nincs mit Petrám, de aztán tényleg ne hagyd el magad!
- Ígérem nem fogom. Viszont most már mennem kell. Szia.
- Szia.

•••

- Megjötteeeem! - rángattam át a küszöbön hatalmas bőröndömet. - Szia, kincsem - termett előttem azonnal apu, és szorosan magához húzott. - Add csak a bőröndöd, majd én felviszem. Neked így is elég volt Pesten cibálni.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan. Abban a pillanatban vetődött nyakamba drága anyukám is.
- Petrám, végre itthon vagy! Mondd csak, jól vagy? Alszol te eleget? - kezdett bele szokásos mondandójába. Mindig ez van, ha hazajövök.
A válasz persze mindig ugyanaz: igen, jól vagyok; anya, te is tudod milyen az orvosi, persze, hogy nem alszom eleget; stb.
- Jó-jó - nyugtázza. - De most még rosszabbul nézel ki, mint vizsgaidőszakban.
- Köszi anya, én is szeretlek.
- Jaj, hagyd már szegény lányt! - szaladt le a lépcsőn apu. - Nincs annak baja, csak rég volt jégen.
- Aha... - válaszoltam, de hangom jobban remegett, mint azt gondoltam. - Bocsánat, nagyon fáradt vagyok - kezdtem rögtön mentegetőzni, ami láthatóan megnyugtatta őket.

Ahogy engem is, egészen addig, míg mellettem a kanapén elterülve apu föl nem dobta azt a témát, amiről igazán nem akartam beszélni.
- Még nem is mesélted... Milyen volt a krefeldi meccs?
Az ütő megállt bennem egy pillanatra, de aztán gyorsan összekaptam magam, és a pillanat tört része alatt mérlegeltem, mégis mennyit kéne tudnia a Sofis dologból.
- Jó volt, ők nyertek.
- Na. Isti ütött gólt?
- Nem, de volt egy nagyon szép assistja.
- És meglepődött, hogy ott vagy?
- Igen, nagy volt a meglepetés - egy mosolyt erőltettem arcomra, és reméltem, hogy nem kérdezősködik tovább. Hála az égnek így is lett, mert rohant anyunak segíteni a konyhába az ebéddel.
- Hányra jönnek a vendégek?
- Elvileg ebédre jön... Bocsánat, jönnek - válaszolt anyu, apu pedig szúrós szemekkel nézett rá az elszólás miatt.
- Hát jó. Akkor dél körül?
- Valahogy úgy.
- Akkor addig felmegyek a szobámba dögleni.
- Rendben, de majd öltözz át csinosba, ahogy szoktuk, jó, Petrám?
- Persze, anyu.

•••

- Kincsem, ha kész vagy lassan gyere le.
- Kész vagyok - igazgattam meg szoknyámat, majd a lépcsőn lesietve besegítettem a terítésben.
Épp a konyhában segítettem anyunak az utolsó mozzanatokban, amikor valaki csengetett, apu pedig ész nélkül rohant ajtót nyitni.
- Szia, gyere csak beljebb.
A választ sajnos nem hallottam, így még mindig nem tudtam ki a vendég, de túlzottan nem is érdekelt.
- Petrám kérlek, ezt kiviszed az asztalra?
- Persze - mosolyogva kezembe vettem a tálat. Vidáman léptem az étkezőbe, ám amint megláttam kedves vendégünket, a tál kiesett kezemből, és ha apu nem kap oda, biztos a földön landol.
- Kincsem, hová... - kiáltott utánam, de én már a lépcsőkön rohantam, hogy aztán becsaphassam szobám ajtaját, és utat engedhessek könnyeimnek.
A fenébe, nekem ez nagyon nem megy. Nagyon-nagyon nem.
- Isti, ha te vagy, meg se próbálj bejönni... - válaszoltam elcsukló hangon az imént kopogó illetőnek.
- Kincsem, én vagyok... És nagyon örülnék, ha elmondanád mi ez az egész. Te a szobádban zokogsz, Isti meg teljesen ledermedt. Mi történt fiatalok?
- Kérdezd meg Istit. Amíg itt van, én nem vagyok hajlandó kimenni.
- Kincsem, ne legyél ennyire gyerekes.
- Apa, te ezt nem érted.. - tör fel belőlem újra a zokogás.
- Hát, ha nem mondod el, tényleg nem is fogom.
- Petra, kérlek... - kiáltott Sofi nagyjából a lépcsőkről, a hangjából ítélve. Amint felért, csatlakozott apuhoz az ajtómban való ácsorgásban. - Nagyon szépen kérlek, engedj be.
- Miért vagy itt? - szipogtam. - Miért nem azzal a kis ribanccal vagy? Úgyis olyan nagy a szerelem, nem?
- Még mindig Sofia, és ezerszer mondtam már, hogy annak vége, és rettenetesen sajnálom.
- Még mindig nem megyek semmire a kurva sajnálatoddal.
- Ismét megkérdezem.. Mi történt fiatalok? Ki az a Sofia?
- Hajrá Isti, mesélj el mindent.
Hatalmasat sóhajtott, majd hangja ingerültre váltott.
- Muszáj ekkora jelenetet rendezned?
- Muszáj volt fél éven keresztül csalnod azzal a ribanccal? - replikáztam.
- Sofia.
- Leszarom.
- Mellesleg nem tudom mi bajod, ha te is megcsaltál Petivel.
- Ugyan kérlek. Egy éjszaka még mindig nem ér fel hat hónappal.
- Kincsem, figyelj.. Ígérem, nem avatkozunk bele ebbe az egészbe. De akkor kérlek gyere ki, és felnőtt emberek módjára beszéljétek meg. Hát szeretitek egymást, nem?
Felpattantam az ágyamról, majd hirtelen szinte feltéptem az ajtót.
- Az ezer százalék, hogy én szeretem ezt az idiótát, de az ellenkezőben erősen kételkedem.
- Kin...
- Nem, apa. Szerinted szeret, ha fél éven keresztül képes volt más lányt ölelni, csókolni.. Hogy tovább ne is folytassam? Most mond meg nekem őszintén... Te a helyemben szóba állnál vele? Nem is értem a saját izédban hogy állsz vele.. - hadonásztam alig találva a szavakat. - Az egyetlen lányotok miatta van ilyen ramaty állapotban, és ti meg csak így tűritek?
- Mert tudjuk, hogy szereted - állt meg anyu a lépcső tetején. - És tudom, hogy ő is szeret téged.
- Akkor nem...
- Petra, kérlek... - csuklóm után kapott, s kezemet két keze közé fogta, és szemeiben könnyek csillogtak, ahogy rám szegezte tekintetét. - Bocsáss meg nekem.. Ha kell, térden állva könyörgök...
- Szerintem az a minimum.
Amint kimondtam, hirtelen letérdelt, és úgy kérlelt tovább.
- Kérlek, ígérem, hogy ezentúl én leszek a legkedvesebb, a legodaadóbb, a leg.. Minden. Csak én akarok lenni az egyetlen... Tudom, ez nagyon egoista volt. De kérlek... Szeretném, hogy úgy szeress, ahogy eddig. Kérlek..
Kósza könnycseppek gördültek végig arcán, én viszont már szabályosan zokogtam. Úgy éreztem a mellkasom szétszakad a sok különféle érzéstől, az agyam pedig szimplán megáll a működésben a sok ellentmondástól. Egyértelműen szeretem őt. És most a szó legszorosabb értelmében térden állva könyörög, méghozzá a szüleim előtt. De akkor is, fél év...
Ó, Istenem, most segíts meg.

Dam dam daaaam.
Ez felettébb indokolatlan volt. Sebaj.
Hellooooooooooooooo.
Mizu skacok?❤ i know, ez a rész kb egyáltalán nem vitte előre a történetet, de na. Néha ilyen is kell. Azért remélem elnyeri a tetszéseteket. Pusszanat😘

2017.01.18.