Másnap reggel egymásba gabalyodva, még mindig meztelenül ébredtünk.
- Megtettük... - suttogta fülem mellett.
- Meg bizony. - felé fordultam, és apró puszit nyomtam arcára.
- Nem bántad meg... Ugye? - kérdezte habozva.
- Miért bántam volna? Szeretlek, te idióta. Jobban, mint eddig bárkit. - megtorpantam, majd néhány másodperc csönd után folytattam. - Azt bántam volna, ha Marcival tettem volna meg. De hála az égnek volt egy kedves, okos, ügyes barátom, aki figyelmeztetett, hogy ne tegyem.
- Ismerem őt, elég nagy forma. - mosolygott.
- Egyetértek.
Meghitt egymás szemébe bámulásunkat telefonom csörgése szakította meg.
- Ki a fene az?
- Apu. - nyúltam a készülékért, majd felülve felvettem. - Halihó.
- Szia, kincsem. Felkeltettelek?
- Nem, már fent vagyok néhány perce. Mit szeretnél?
- Csak gondoltam szólok, hogy úgy tíz percen belül anyáddal benézünk hozzátok.
- Oh, ez csodás.
- Ennyire ne örülj. Na, majd találkozunk. Pusszantalak.
- Szia, apu. - sóhajtva tettem vissza a mobilt az éjjeliszekrényre.
- Na, mi történt?
- Tíz percen belül itt lesznek.
- Miért? - ült fel hirtelen ő is.
- Fene se tudja. De addigra össze kéne kapni magunkat.
- Nem rossz ötlet. - felpattant az ágyról, majd hadarni kezdte a haditervet. - Lezuhanyzom, az két perc. Te addig próbálsz itt valami rendfélét teremteni. Visszaérek, felöltözök, te addig zuhanyzol. Végül, mintha mi sem történt volna, leülünk reggelizni, és mire a szüleid ideérnek, olyanok leszünk, mint a kisangyalok.

Miután sikeresen végrehajtottuk a haditervet, és túléltünk egy eléggé kínos szülői látogatást, elégedetten ültünk ki a teraszra.
- Túléltük. - sóhajtott fel mellettem.
- Túl bizony.
- Amúgy... A sulival mi van?
- Mi lenne? Leérettségiztem még múlt hónapban.
- Értem én azt, de egyetem.. Vagy valami?
- Ó, hát... Ha jól tudom egy-két héten belül lesznek meg a pontok.
- Izgulsz?
- Őszintén? - fejemet lehajtottam, és csak halkan motyogtam. - Rettegek.
- Okos lány vagy te... - kezét megnyugtatóan combomra rakta. - Nem kéne félned. Tuti felvesznek.
- Az nem biztos. Pszichiáternek akarok tanulni, és ahogy utána olvasgattam, borzasztó nehéz bekerülni. Bentmaradni méginkább.
- Ne parázz már Petra, biztos sikerülni fog!

•••

Igaza lett. Amikor pár hét múlva visszamentünk Fehérvárra, a postásbácsi volt olyan cuki, hogy hozott nekem egy levelet, amiben szólnak, hogy Hééé, egyetemista leszel! De ennek ellenére sem nyugodtam meg. Mármint, oké, hogy bejutottam, de bent is kéne maradni...
- Jaj, nyugi már!
- De basszus, Isti, ez full para.
- Fenéket! Itthagyni téged, és kimenni Németországba, na az para.
- Miért para? Vagyis értem, hogy rossz. De... Mitől félsz?
- Hogy valami művelt egyetemista rádhajt.
- Tisztában vagy vele, hogy teljes szívemből szeretlek téged?
- Tudom, de egy szezon hosszú idő...
- Mi lenne, ha szemeszter végén kimennék hozzád pár napra?
- Legjobb lenne. - mondta, majd apró puszit nyomott homlokomra. Rohadtul nehéz lesz nélküle...

•••

Legnagyobb bánatunkra eljött a szeptember. Sofi visszament Krefeldbe a szezonra, én pedig beköltöztem az egyetemi koliba.
- Bocsi, leülhetek?
- Ja, persze. - mosolyogtam a velem egyidős srácra a vonaton.
- Te is Pestre tartasz?
- Igen, vár az egyetem.
- Na ja, engem is. Te melyikre mész?
- Semmelweisre orvostanhallgatónak, utána szakosodok pszichiáternek.
- Mekkora véletlen! Én ugyanúgy Semmelweis, általános orvos, aztán pszichiáter specializáció. Egyébként Peti vagyok. - nyújtotta jobbját, amit elfogadtam.
- Palkovics Petra. - ráztam vele kezet.
- Úristen, te Palkó lánya vagy? - szemei felcsillantak, amitől mosolyra húzódtak ajkaim.
- Az volnék.
- Úristen, apud a példaképem! Kiskorom óta játszom, és mindig ő volt a példaképem. És most lehet sikerül bekerülnöm az egykori csapatába.
- Volán?
- Hát, először csak Titánok, de ha minden jól megy, akkor később szeretnék a Volánban játszani.
- Hogy is hívnak?
- Vincze Péter. - mosolygott, szürkés szemei magabiztosan csillogtak. Ha nem lenne nekem Sofi, biztos ráhajtanék.

•••

Így egy fél szemeszter után kijelenthetem: orvostanhallgatónak lenni nem túl egyszerű. Ennyit tanulni szinte lehetetlen, főleg úgy, hogy közben csak az jár a fejemben, mennyire hiányzik Isti. Oké, Petivel tök jó haverok lettünk, meg minden. De Isti akkor is rohadtul hiányzik. Legyen már vége ennek a rohadt szemeszternek!

•••

Köszönöm Istenem, köszönöm!
Csodával határos módon véget ért a vizsgaidőszak, és ezáltal a szemeszter is. Ami még hihetetlenebb, hogy 2-3 vizsga kivételével mind 5ös lett. Azért tudok valamit, úgy érzem.
- Petraaa!
- Mi kéne?
- Jössz holnap a fél 3-as vonattal Fehérvárra?
- Nem, én már ma este hazamegyek.
- Miééért? Azt hittem ma te is jössz bulikázni.
- Dehogy. Sietek haza, holnap reggel indulok Krefeldbe.
- Krefeld? Ja tééényleg, mész Istihez.
- Pontosan. - még a gondolatától is mosolyognom kellett. Fél éve nem láttuk egymást, mostmár itt az ideje.
Ahogy Petinek is mondtam, még aznap este visszavonatoztam Fehérvárra. Egyik kupac ruha helyett a másikat pakoltam a bőröndömbe, és igyekeztem mindent elpakolni a németországi kis kiruccanásomra.

Másnap a kelő nappal ébredtem, gyors reggeli és készülődés után lóhalálában futottam a vonatomra, amit épphogy sikerült elérnem.

Az Ön üzenete: Tizenkét óra, és találkozunk ❤ Hiányzol ❤

Idiótám❤💏: Már várlak, Egyetlenem ❤ Rohadtul hiányzol :( ❤

Idiótám❤💏: Úgy utálom magam, hogy ennyit kell utaznod, hogy találkozzunk :(

Az Ön üzenete: Nem érdekel, én nem adom fel. Szeretlek, és bármit megteszek értünk ❤

Idiótám❤💏: Ahj, csak lennél már itt ❤

Egyébként is utálok vonatozni, hát még egy fél napon keresztül. Ezek után senki ne merje állítani, hogy Sofi nem az életem értelme.

•••

El sem hiszem! Már csak pár perc, és végre odaérek. Ez lehetetlen.
Az arcomra széles mosoly ült ki, ahogy a távolban megláttam az állomást, hát még ahogy egyre közeledett. Már előre összeszedegettem a cuccaim, és ahogy megállt a vonat, a bőröndöm felkapva menekültem le. Egyenesen Isti kitárt karjaiba.
- Úgy hiányoztál basszus. - súgta két csók közti levegővétel közben. A vonatról lekászálódó tömeg már jócskán messze járt, de mi még mindig csak ott álltunk, és faltuk egymást. Egy szemeszter hosszú idő. Nagyon hosszú.
- Oké, most már mennünk kéne. - mondta levegő után kapkodva, mire én csak némán bólintottam. Egyik kezébe felkapta bőröndöm, másikkal pedig kezem után kapott. Ujjainkat összekulcsolva indultunk el a - számomra - ismeretlenbe. Neki viszont ez már a második szezonja volt itt, így már ismerte a terepet.
- Úgy 10 perc gyalog az út. Addig mesélj, milyen az egyetem?
-

Nehéz. Rengeteget kell tanulni. - biggyesztettem le szomorúan ajkaim.
- Orvostanhallgató vagy, mégis mit vártál? - mosolygott rám. - Bulikra eljársz néha?
- Csak néha. Inkább előbbi vonattal hazamegyek és alszok. Vagy ha úgy van, apuval kimegyünk meccsre az Ocskayba. - Nem fura, hogy én nem játszom?
- De, basszus. Nincs kinek úgy rendesen, szívből szurkolni. Mármint oké, a többieket is imádom, de azért más apunak, meg neked szurkolni.
- Apropó, ma este lesz egy meccsem. Megnézel?
- Egyértelmű. - mosolyogtam rá, ő pedig homlokomra nyomott egy puszit.
- Visszatérve.. Találtál barátokat az egyetemen? Mármint, ha jól tudom Fanni teljesen máshova ment tanulni.
- Jól tudod. De hála az égnek már első nap találtam új legjobb barit. Szegény Peti nagyon próbálkozik, hiába mondom neki folyton, hogy nekem már megvan a saját jégkorongosom.
- Ki ez a Peti? - hangjában eddig nem tapasztalt él csengett. Féltékeny volt. Féltékenyebb, mint eddig bármikor.
- Vincze Peti. Fehérvári srác, ő is orvostanhallgató, ő is pszichiáter lesz egyszer, de most még a Titánok egyik újonca.
- És rádhajtott?
- Hát, próbálkozik. De csinálhat bármit, én akkor is téged szeretlek.
- Bízom benned. - apró csókot nyomott ajkaimra, majd kulcsaival kezdett babrálni, ugyanis elérkeztünk úticélunkhoz. - De ha bármi komolyabbal próbálkozna, csak hívj, és megyek kiütöm a gyereket. Most úgyis erősebb vagyok. - mosolygott felettébb egoistán. - Az itteni edzések sokkal keményebbek. De azért hiányzik az otthoni, magyar légkör. Én egy egyszerű csíkszeredai fiú vagyok, nem bírom én ezt a német nyüzsgést.
- Pedig Krefeld még egy kisebb város, nem?
- Hát épp ez az. - nevetett kínosan.
- Mondhattad volna azt is, hogy belehalsz a hiányomba. - nevettem én is.
- Nem akartam, hogy elszállj magadtól. - ahogy végre bejutottunk a házba, újra ajkaimnak esett. - Fenébe, 5 hónapja láttalak utoljára. - Hosszasan csókolta ajkaimat, és csak akkor volt hajlandó elszakadni tőlem, amikor közöltem vele, most már ideje lenne befejezni, mert ránk fog melegedni a kabát.
- Van majd' egy hetünk, nem kell az első órában nekem esned.
- Tudom, de basszus tényleg hiányoztál. Már nagyon ki vagyok készülve.
- Mármint, ezt most értsem úgy? - kínos nevetésem kissé visszhangzott a lakásban.
- Értsd úgy, hogy ha ma megnyerjük a meccset, egész éjjel dugni fogunk. Ha nem, akkor is.

Ne nyírjatok kiiiiii.
Tudom, tudom, több mint egy hónapja nem volt rész, de ehhez valahogy sosem volt ihletem, így folyton a másik történetbe hoztam új részt. Viszont, most összeszedtem magam, és ha egy kritikán alulit is, de hoztam újat. 😄 ígérem a következő szintén ilyen hosszú lesz, de sokkal izgibb is. Igazából nincs mit mondanom, ave domine embik. (Random versenyre készülős bölcsészmegnyilvánulás.)

Ui.: Az utolsó posztok egyikében kértelek titeket, hogy szavazzatok a novellámra. Nos, végül a zsűri választott ki, így a novellám nemsokára megjelenik egy kötetben.😍 köszönöm mindenkinek, aki szavazott, köszönöm Lázár Domokosnak, amiért megírta azt a számot, köszönöm Nagy Istvánnak, amiért elénekelte ezt a számot, és köszönöm a csúnya buszosbácsinak, aki karambolozott a buszunkkal, mert a rettenetes buszfóbiám mellett a novella ihletét is neki köszönhetem.

Uui.: A maradék 23 percben mindenkinek Boldog Halloweent!👻🎃

2016.10.31.