- Akkor majd hívlak! Szióka. - megszakítottam a vonalat, majd telefonom zsebrevágva beléptem a házba. - Hazaértem!
- Szia, kincsem. - nyomott apu apró puszit a fejem búbjára. - Sok a leckéd?
- Annyira nem. Miért?
- Nem akarsz elkísérni edzésre?
- Apu, szerintem ezt már néhányszor megbeszéltük... - elmentem melette, hogy felszaladhassak a lépcsőkön szobámba.
- Petra, már 4 éve volt. - jött utánam, majd megállt szobám ajtajában. - Tudom, hogy fáj. De azt is tudom, hogy mennyire szereted a jégkorongot. És, hogy mennyire tehetséges vagy.
- Fura is lenne, ha a lányodként nem lennék tehetséges... - nevettem halkan.
- Kérlek, gyere el.
- Nem. - vágtam rá határozottan.
- Hát rendben, Palkovics Petra. Ha te makacs vagy, akkor én is az leszek. Két hét múlva szombaton ott leszel a csarnokban, és punktum.
- De nem akarok menni. Programom lesz a lányokkal. - vettem elő szomorúan a matekfüzetem. Francba az algebrával.
- Nincs apelláta! Lemondod a programod. Te is jól tudod, hogy ez lesz az utolsó válogatott meccsem, mielőtt visszavonulok.
- Jó, ott leszek. - sóhajtottam, mire ő elmosolyodott.
- Majd egyél, anyád a kedvencedet főzte. Viszont most elmentem edzésre. Majd jövök!
- Szia, apu.
- Szia, kincsem. - fordult vissza a lépcsőről, majd néhány másodperc múlva az ajtó csapodása jelezte távozását.
Lassan lebaktattam a konyhába, hogy ebédeljek. Anyu valóban a kedvencem főzte, így bőségesen bekajáltam, mielőtt felmentem tanulni.
Épphogy felértem, a telefonom csörögni kezdett.
- Hello. - vettem fel félénken.
- Petra! - szólt a vonal másik végén barátnőm, Fanni. - Akkor lebeszélted a mozizást?
- Fanni! - 'köszöntem' vissza. - Esélyem sincs veled menni...
- Miééért? - kérdezte szomorúan.
- Apu meccsére kell mennem. Ez az utolsó, utána visszavonul a válogatottságtól.
- Arra menj is el. A mozi még várhat.
- Mi? - válasza eléggé meghökkentett. - Te is tudod, hogy Gréti...
- Tudom, Petra, tudom. Nekem is fáj. De muszáj folytatnod. Mindannyiunk közül te voltál a leglelkesebb. Te erre születtél. A véredben van a játék.
- És akkor te miért nem jársz el meccsekre?
- Mert az én apám nem ad ennyi lehetőséget arra, hogy menjek. Veled ellentétben.
Hatalmasat sóhajtottam, majd még mindig tartva a telefont a szekrényemhez léptem. Kinyitottam, majd kis keresgélés után elővettem a régi mezem. Kihajtogattam, és mosollyal néztem végig rajta. Mintha apu mezének kicsinyített verziója lett volna. A hátán ugyanúgy a Palkovics név, és a 24-es szám díszelgett.
- Petra, itt vagy?
- Igen. - suttogtam.
- Elővetted a mezed? - hangjából hallottam, ahogy mosolyog.
- Igen.
- Mondtam. Neked ez életed értelme, Petra. Az elmúlt 4 évben is... Bármivel próbálkoztál, semmi sem kötött le annyira, mint a jégkorong.
- Igazából az írás elég jól ment...
- Mondom semmi sem.
- Oké-oké. De ettől függetlenül sem megyek vissza játszani.
- Miért nem?
- Elszoktam a játéktól. - raktam le a mezt. - Valamint anyu már nagyon beleélte magát, hogy végre nem apu nyomdokaiban járok, hanem az övében, és pszichiáter leszek.
- Biztos?
- Teljesen biztos. Mi a francért hajtanék ennyire az érettségiért különben?
- Logikus. Akkor nem is zavarlak tovább. Holnap talizunk.
- Holnap. - megszakítottam a vonalat, majd az ágyra dobtam a mobilt. Ismét kezembe vettem a mezt. Igaz, hogy 4 éve használtam utoljára, az aláhúzott védőfelszerelés miatt annyival nagyobb volt, hogy még mindig rámjött.
Hirtelen ötlettől vezérelve felvettem, és úgy álltam neki tanulni.

•••

2 órával később még mindig a több oldalnyi törivázlat megtanulásával szenvedtem, amikor szüleim szinte egyszerre hazaértek. Tudván, hogy tanulok, nem is zavartak, csendben intézték dolgaikat.
További fél óra múlva feladtam a küzdelmet, és inkább lebattyogtam a nappaliba.
- Szia, anyu. - nyomtam puszit arcára.
- Szia, Petrám. Miújság volt a suliba? - kérdezte mosolyogva.
- Semmi. Csak a szokásos. - válaszoltam, és ledobtam magam apu mellé a kanapéra.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit már kinőtted? - bökött mosolyogva mezemre.
- Hát, valahogy rámjött, szóval. - mosolyodtam el én is.
- Miért van rajtad?
- Passz, csak úgy.
- Rájöttél, hogy elvesztegettél 4 évet, amiben még csak jég közelébe sem mentél?
- Majdnem.
- Azért az még 7 betű. - jegyezte meg nevetve.
- Istenem, apu. - hangosan felnevettem, majd inkább a kissé aggódó tekintetű anyuhoz léptem.
- Visszamész játszani? - kérdezte halkan.
Válaszul megráztam a fejem.
- Muszáj tanulnom, ha pszichiáter akarok lenni. Csupán néha elkísérem aput meccsre.
- Oké, azt még el tudom viselni. - ajkain apró mosoly bújkált, mire én magamhoz öleltem.
- Szeretlek, anyu.
- Én is téged, Petrám.

•••

- Köszöntünk mindenkit a Pap László Budapest Sportarénában! A mai utolsó mérkőzésen Magyarország lép jégre Olaszország ellen.
- HAJRÁ APUUUUU! - sikítottam teli torokból, ahogy kikoriztak a pályára. A lelátó őrjöngött, mindenki nemzetiszín mezben, sálban, vagy zászlóval szurkolt.
Jómagam is apu egyik régi mezében feszítettem.
A meccs rettentően pörgött, én pedig boldogabb voltam, mint az elmúlt 4 évben bármikor. Igaza volt Fanninak, nekem itt kell lennem, nekem ez az életem.
Három szoros harmaddal később a mérkőzés az olaszok győzelmével zárult. Ennek ellenére is éltettük a hazai csapatot, mert Divízió I-ben az ezüst is szépen csillog.
- Emlékszel? Régen ilyenkor mindig leszaladtál apádhoz az öltözőbe örülni az eredménynek. Te voltál a csapat kis kabalája. - jegyezte meg anyu mosolyogva.
- Igen, emlékszem. - mosolyogtam, majd a zsebemben rezgő telefonom után nyúltam. Nagynehezen kioperáltam szűk farmerom zsebéből, így láttam, hogy üzenetem jött.

Apuuu.: Már le sem jössz az öltözőbe, mint régen? A srácokkal itt várunk rád.

Gyorsan bepötyögtem a választ, hogy ott leszek, amint sikerül megtalálnom az öltözőt. Pechemre a Pap László felépítésében teljesen eltért az Ocskaytól.
- Megyek nosztalgiázni. - anyura néztem, aki válaszul aprót bólintott.
Kisebb szenvedés árán lejutottam a lelátóról, de a neheze még csak most jött. Ha terveznék egy hatalmas sportarénát, hova rejteném az öltözőket?
Találomra elindultam egy folyosón, és őszintén reméltem, hogy jó irányba haladok. Néhány perc múlva biztossá vált, hogy eltévedtem. Egyik kétségből a másikba esve szaladgáltam folyosóról folyosóra. Ennyire balfasz is csak én lehetek.
Úgy 10 percnyi céltalan bolyongás után végre ráleltem a megfelelő útra. Kiragasztott 'táblák' jelezték, hogy már csak pár kanyar, és célba érek. Ahogy közeledtem, egyre erősödő zajokat hallottam, és reménykedtem, hogy nem az olaszok örömébe fogok belerontani jöttömmel.
Ahogy befordultam az utolsó folyosóra, sikerült belefutnom néhány fiatal - feltehetően magyar - srácba, akik félmeztelenül beszélgettek.
- Izé.. Bocsi... - szólaltam meg félénken, mire hirtelen mind felém fordultak. - Nem tudjátok merre van a magyar öltöző?
- Kit keresel?
Mielőtt válaszoltam volna, végre végigmértem a fiúkat. Arcról már ismerősek voltak, de a nevüket nem tudtam volna megmondani. Az egyikük, aki messze a legjobban nézett ki, mereven a szemembe bámult. De tekintetem hiába kereste; szemeim felsőtestén legeltettem, és be kell valljam, meglehetősen teszett, amit láttam.
- Aput. - találtam meg végre a hangom, majd hátamat kihúzva ellépdeltem mellettük, így mezemről gond nélkül leolvashatták a Palkovics nevet.
- Várj! - kapott csuklóm után a srác, akit az előbb úgy megbámultam, de ezúttal már póló fedte felsőtestét. Két kérdés. Honnan, és mikor? - Te Palkó lánya vagy?
- Igen. - indultam el újra, ő pedig jött mellettem. - Palkovics Petra. - nyújtottam felé jobbomat, amit ő készségesen elfogadott.
- Sofron István. De hívj csak Sofinak.

Bonjour mes amis!
Ez lett volna az első rész, remélem olvasható volt. 😂 Nagyon drámai résznél sikerült abbahagyni, I know.
A második rész idk mikor kerül fel, ha továbbra is ennyire bele leszek buzulva, akkor lehet még a héten fent lesz.
No mindegy. Olvassatok sokat, és nézettek sok jégkorongot, meg hallgassatok Esti Kornélt, mer' az jó!

2016.08.08.