A SECRET SERVICE CSILIVILI IRODÁJÁBAN

- Hát ez kurva vicces, komolyan.

Dominic Marshall csak azt hitte, soha a büdös életben nem akarta többet Clayton Hansent látni, ám amikor az élére vaslat fekete öltönyében, kikötődött, lazán a nyakában lógó fekete nyakkendőjével és hosszú, barna hajába állított csillogó napszemüvegében az beállított a Secret Service főnöki irodájába, már nagyon is biztos benne.

- Hé, a Csokimiki mit keres itt? – vonja fel fél szemöldökét az, mikor észreveszi a rá  maga előtt keresztbefont kézzel, és gyilkos tekintettel bámuló fekete férfit. Ő is majd kicsattant a boldogságtól, hogy viszontláthatja régi ismerősét.

- Mi az Hófehérke, nem jött be a férfiprosti karriered? – szólal meg az unott hangon, majd az előttük nagy bőr irodaszékében terpeszkedő fekete, kopasz, őket bámuló főnökükre, Winnfieldre néz – A legnagyobb tisztelettel, Főnök, azt hittem, nincs humora, erre visszahívja a nagy Clayton Hansent, a Secret Service szégyenét! – tárja szét a kezét, ünnepélyesen az említettre mutatva.

- Mondja ezt a nagy Dominic Marshall – ölti ki rá a nyelvét az kicsit sem gyerekesen viselkedve, majd felhorkantva hozzáteszi - Nyugi van, nem veszem el a takarítói pozíciódat. Hansen ügynök újra a játékban s Amerika szolgálatában, bébi – kacsint rá kivillantva a már-már idegesítően szabályos fehér fogsorát.

- Marshall – bólint a főnök előre hajolva a székén Dominicra, mialatt az még visszavághatna, s összekulcsolt kezét a mahagóni asztalra támasztja – Hansen – biccent ezúttal a társára fintort vágó fehér pasira – Mától társak lesznek.

A bejelentés után azonnal beáll a vihar előtti csend. Claytonnak egészen plafonig szalad a szemöldöke, még fejére tolt szemüvege is lecsúszik a kikerekedett szeme elé, Dominicnek pedig leesett állal úgy bámul a reakciójukat apró mosollyal váró főnökre, mintha szelleme látna. Ahogy aztán mindketten levegőhöz jutnak a kezdeti sokkból, a túl régóta (pontosan két éve) szunnyadó vulkán kitör belőlük.

- Kizárt!

- Soha ebben a büdös életben!

- Inkább megyek takarítónak!

- Ez az ember az ország szégyene!

Winnfield szemforgatva sóhajt fel, mint aki számított erre a reakcióra, majd mielőtt a két egymásra üvöltöző férfi ráugrana, öblös hangján elkiáltja magát.

- Kuss legyen, és üljenek a seggükre!

Azok, bármennyire is fűti őket az ideg, megilletődve huppannak le a nekik asztal elé kikészített székekre. Amennyire Winnfield nyájas tud lenni széles vigyorával, úgy szarja össze mindenki magát, ha kiereszti a hangját. Így, hogy végre csend van, a főnök belekezdhet a mondandójába, mielőtt kikaparták volna az ő, vagy egymás szemét:

- Dominic, Clayton. Maguk voltak a Secret Service legeredményesebb ügynökei.

- Igazán köszönöm, megtiszteltetés ezt hallani – vág rögtön közbe Clayton, mire a másik azonnal bokán rúgja az asztal takarásában.

- Ne nyalizzál már, az én nevemet mondta előbb!

- Kuss mindkettőnek! – csap az asztalra hatalmas tenyerével Winnfield, mire úgy hallgatnak el, hogy szinte le nem nyelik a nyelvüket – Szóval. Bármennyire is gyerekesen tudnak viselkedni, igazán figyelemreméltó a tehetségük. Ezért is érzem hibának a két évvel ezelőtti menesztésüket. Valljuk be, mindenki követ el hibákat – mosolygott rájuk kedvesen, mire azok erőltetetten vicsorognak vissza rá, szemük sarkából a másikat majd megfojtva tekintetükkel – És ezért is gondolom azt, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt, még maguk is. A Secret Servicenek, s a hazának szüksége van magukra – nézett előbb mélyen az egyik, majd a másik szemébe.

- Hát igen, majd összedől ez a kóceráj itt nélkülem – néz szét fintorogva Dominic, mire Hansen szarkasztikusan horkant fel.

- Én is úgy látom, majd felborul az a szemetes, támogasd már meg egy kicsit – dünnyögi az orra alatt, de ahogy elkapja Winnfield szúrós tekintetét, inkább csendben marad.

- Nemcsak, hogy részesülhetnek minden rangjukban, amit menesztéskor birtokoltak, de még fizetésemelést is kapnak. Ötszázezer egy évre, kis kezdő bónusznak ötvenezer még hozzá, és mindent megkapnak, ami a munkájukhoz elengedhetetlen. Jól hangzik, mi? – kacsint rá a fiúkra.

- Aztakurva, ennyit bazzeg az elnöknek nem fizetnek – esik le Clayton álla, majd száját széles vigyorra húzva szinte táncolnak a dollárjelek a szemében a rengeteg pénz gondolatára, ám a mellette ülő Dominic csak rezzenéstelen arccal bámul a rá túlságosan nyájasan mosolygó Winnfieldre.

- Bár nem gondoltam, hogy ezt valaha ki fogom mondani, de jól mondja a hülye mellettem. Ez tízszerese annak a fizetésnek, amit a kirúgásunk előtt kaptunk. Szóval, hol itt a csapda? – hajol előre, mire a főnök ártatlanul kulcsolja össze a hasán a kezeit.

- Nincs itt semmiféle csapda, Marshall. Ez csupán egy borzasztó különleges pozíció, ami igen képzett ügynö... - kezdett volna bele monológjába, de a másik félbeszakítja.

- Hagyjuk ezt a hülyeséget, jó? Végül is utál maga minket, emlékszik? Ez a fizetés azért ilyen bazi sok, mert nem fogjuk bírni egy évig, jól mondom? – néz kihívóan Winnfield szemébe, mire a közben megvilágosodott Clayton is hevesen bólogatni kezd, észre sem véve, hogy véletlenül egyetért a másikkkal.

- Hová küld minket, Főnök? Arabokhoz, hogy engem felrobbantsanak, a Csokikát meg eladják rabszolgának? Csak mert ha így van, szeretném tudni, hogy hány tevét adnak érte – támaszkodik az asztalra közelebb hajolva a szemét forgató, fáradtan felsóhajtó Winnfieldhez, aki látszólag már rég megbánta, hogy visszarántgatta a nem véletlenül kicsapott párost.

- A Fehér Házba mennek – bökte ki végül, mire azoknak a szája is tátva marad, majd azért halkan megköszörülve a torkát hozzáteszi, a félreértés elkerülése végett – Az elnök fiának, Paris Kingtonnak lesznek a testőrei.

- Hogy mi?! – pattan fel egyszerre mindkettő felordítva úgy, hogy a székeik nagy huppanással borulnak hátra a padlóra, a Secret Service irodaház párkányairól pedig az összes galamb nagy szárnysurrogással röppen fel.

EGY NAGYON ELNÖKI AUTÓBAN A MÉG ELNÖKIBB HÁZ FELÉ

- Ezt egyszerűen nem hiszem el!

Clayton hisztérikusan felröhögve rázza meg a fejét, majd összeszorított szemekkel szép lassan nekiveri a homlokát a mattfekete autó lesötétített üvegének.

- Ha nem tetszik, még visszafordulhatsz – dünnyögi magában Dominic az anyósülés fejtámláját bámulva, mintha azon annyi minden érdekes dolog lenne.

- Hogy fordulhatnék vissza, te is láttad, mit írtunk alá! - fújtat Clayton – Konkrétan az szerepelt az apróbetűs részben, hogy odaadom a kis mitugrásznak a vesémet, „ha a szituáció azt kívánja meg"! – hőbörög, majd olyan lendülettel dől hátra, hogy a feje csak úgy pattant a fejtámlán.

- Te mióta olvasod el az apróbetűs részt? – fintorodik el Dominic.

- Amióta a Secret Service szervkereskedelemmel foglalkozik másodállásban! – vágja rá - De faszom bele, ennyi pénzért én még le is szopom a Kingston gyereket...! – legyint végül „már minden mindegy" stílusban.

- Szerinted ki lehet ezt bírni egy évig? – néz rá lesajnálva naivságát Dominic – Ha minket visszahívott Winnfield, az után, ami történt, akkor az azt jelenti, hogy már mindenkit kicsinált az a gyerek. Beszéltem Morrisonnal, őt is elkapta a végzet, két napig bírta, pedig tudod, milyen atomerős az idegrendszere.

- Én nem vagyok Morrison – fordítja oldalra a fejét Clayton "eztkikéremmagamnak" stílusban – És lehet, hogy neked ez sok, de engem nem fog kicsinálni egy tizenhat éves kis tökmag, akármilyen elkényeztetett kis pöcs legyen – biggyeszti le a száját, majd felrakja a szemére az addig ingébe akasztott napszemüvegét – És mint mondtam, én bármit képes vagyok ennyi pénzért megcsinálni.

- Ez pont úgy hangzott, mintha egy utcalány mondaná – jegyezi meg az orra alatt Dominic.

- Ja bocs, anyádra emlékeztetlek? – vág vissza rögtön Clay - Mellesleg, nincs az a prosti, aki hajlandó lenne veled ennyi időt eltölteni, szóval légy szíves, értékeld, hogy éppen egy kocsiban ülök veled, és egy ideig egymás elől kell elszívnunk a levegőt. Így is többet beszélek veled, mint terveztem.

- Fú, értékelem is rendesen – horkant fel szarkasztikusan a másik, majd még magának az orra alatt hozzáteszi – Hihetetlen, hogy Winnfield képes volt összerakni pont ezzel a...

- Oh, várj. Úgy csinálsz, mintha kényszerből lennél itt, de meglepetés, senki sem kötelezett arra, hogy elfogadd Winnfield ajánlatát! – fordul feléje Clayton felháborodva, mielőtt az befejezhetné – Mindkettőnknek jobb lenne, ha visszamennél anyád segglyuknyi lakásába, én meg lakhatnék a palotában, nem?

- Hah, na persze! Egy napot nem fogsz kibírni azzal a kölyökkel – horkant fel Dominic a fejét rázva.

- Jaj, el is felejtettem, hogy a nagy Dominic Marshallal beszélek, aki annyira felelősségteljesen viselkedik... Most is forgatod a szemed, látom, és igen, ott a fintor is, ne próbáld meg úgy tenni, mintha bármennyivel jobb lennél nálam! – mutogat az arcára Clayton egyre hangosabban kiáltozva, mire Dominic idegesen fordul feléje.

- Fogadjunk, hogy előbb fognak kicsapni téged, mint engem, meszelt seggű.

- Fogadjunk, hogy nem, sárpofa. És ebben annyira biztos vagyok, hogy felteszem rá a komlett fizetésem. Deal? – vigyorog rá a fekete lencséi mögül Clayton.

- Legyen, akkor én is. Deal – viszonozza a műmosolyt Dominic.

Ám egyikünk sem tudja rávenni magát, hogy a másik felé nyújtsa a kezét, így a kocsiút többi részét a mellkasuk előtt keresztbe font karokkal, síri csendben szigorúan előre bámulva töltik.

AMERIKA LEGFEHÉREBB REZIDENCIÁJÁN

- Nocsak, nocsak, már is megérkezett az eheti szállítmány? – billenti oldalra Royce Kingston a fejét, ahogy a két újdonsült testőr belép az ikonikus elnöki irodába.

Az elnök úr megjelenése természetesen makulátlan, mint mindig; haját minimum háromnegyed óráig szárítgatták és zselézték a megfelelő irányba a stylistjai, napszemüvegét körültekintően, kedélyállapotához megfelelően választotta ki a hatalmas gyűjteményéből, s ma nem másra esett a választása, mint egy piros lencsérű, kerek, aranyozott keretű modellre egyenesen Monacoból. Kétség nem fér hozzá, Kingston a legjobb megjelenésű volt az egész elnöki történelemben, így aztán nem csoda, hogy megkapta az ország összes női és meleg szavazatát a nyolcvan és halál között levitáló ellenfelével szemben. Rejtett magassarkú cipőjét az asztalra csapva, hatalmas aranygyűrűket viselő, összeérintett ujjai mögül méri végig a jövevényeket.

- Hansen. Clayton Hansen – biccent feléje a napszemüvegét fejére tolt Clay, megelőzve Dominicot.

- Hansen, Clayon Hansen – figurázza ki elváltoztatott hangon a háta mögött Dominic pofákat vágva – Nem James Bond vagy, gyökér – fújtat, majd arrébb taszajtja azt az útból - Dominic Marshall, ön, Amerika és a szabadság szolgálatában, mosolyog az elnökre mind a harminckét fogát kivillantva.

- Szabadság szolgálatában, mi a faszom vagy, Amerika Kapitány? – röhög fel a válla mögött a társa.

- Nem különösen érdekel a nevük, mire megjegyezném, úgy sem lesznek már itt – vág közbe Kingston, majd leemelve fehér cipőit az asztalról előre hajol, mélyen a két pasi szemébe nézve – Figyeljenek, sokszor kellett már ezt elmondanom, úgyhogy rövidre fogom. Paris nem egy egyszerű eset. Nem fogja azt csinálni, amit kérnek tőle, nem valami egy betanított palotapincsi. Hozzám ne jöjjenek a mindenféle hisztijükkel, egyedül kell megoldaniuk a felmerülő problémákat, világos? – hadarja, mire Clay és Dominic egyszerre bólint – A Secret Service elküldte a telefonjukra az összes tudnivalót és a napirendet, ehhez próbálják meg magukat tartani, de úgy sem fog sikerülni, szóval igazából tökmindegy. A mai napjuk még szabad, élvezzék ki, ez az utolsó. Szedjék össze a cuccukat, sokat nem kell, úgy sem lesznek itt sokáig, költözzenek szépen be és holnap reggel pontban hatkor jelentkezzenek itt nálam, készen a szolgálatra. Ha kérdésük van, itt a megfelelő alkalom, hogy magukba tartsák. Takarodjanak – zárja le az igencsak rövid beszélgetést, vagy inkább monológot, mindkét tenyerével az asztalra csapva, majd int az ajtóban ácsorgó, hosszúkás fejű komornyiknak, hogy kísérje ki a párost az épületből, mielőtt azok akár meg is nyikkanhatnának.

- Újra játékban, bébi – suttogja maga elé vigyorogva Clayton, majd a mellette menő Dominicra kacsint – Amint csúnyán el fogsz veszíteni, Csokimiki.

- Majd meglátjuk, Hófehérke – teszi fel fekete lencséjű szemüvegét – Majd meglátjuk.