A szél süvítő hanggal tombolt, és én csak feküdtem és néztem őt. Akár ezer éve is történhetett, de mégis kristálytisztán magam előtt volt ahogyan rámnéz. Arra gondoltam hogy sikerült. A nap éles fénye most messze volt, és hirtelen a hideg vette át az éltető meleg helyét. Bb8 csipogása immár messze volt, de a halovány, kedves kis hangja mintha nem mellőlem szólt volna. Nem, valahonnan lentről szólt. Lentről? A föld alól? Kételkedve felültem, és már egyedül voltam. A barlang sötét és hideg falai úgy pillantottak le rám mintha csak egy idegen behatoló lettem volna ott. 

" Rey?... Bb8? "- Nem érkezett válasz. Az ódon falak a saját hangomat visszhangozták csupán. Dideregve felültem, és lassan sikeresen talpra álltam. Nekidőlve a barlang falának igyekeztem jobban körbenézni, de ijesztően sötét volt körülöttem. A karomon lévő kommunikátor valahova elkeveredhetett így teljesen el voltam vágva mindenkitől. Mindenem sajgott, és  a lépéseimet megnehezítette a bizonytalanság. Szerettem volna tudni hogy hol vannak a többiek, hogy mikor hagytak magamra, és hogy visszatérnek-e. Alig bírtam járni... nehezemre esett mert a fájdalom újra-és újra utat tört magának és ez teljesen legyengített. Megálltam, és gondolkodtam. 

A barlang falai hidegek voltak, de mikor hozzájuk értem hirtelen forróság érte a bőröm. És bár a fájdalom éles volt, mégsem a frissen szerzett sebesülés érzésére emlékeztetett. Annál sokkal enyhébb volt. Gyanakvásomat egyre inkább erősítette a szél is, mely hol alig észrevehetően fújt, hol egészen erősen. És a magánnyi labiris elem közül a legszokatlanabb maga a ruhám volt: nem volt szakadt, mintha soha nem is estem volna le a siklóról, mintha nem értek volna el engem is a szilánkok a viharban. 

" Ez nem lehet a valóság... " - Gondoltam magamban, és ekkor kinyitottam a szemem. Az álomkép eltörlődött, és egy szobában feküdtem. A félhomályban alig észrevehetően ült fölöttem Rey, és bár nem láttam a pillantását, tudtam hogy engem néz. 

" Jó reggelt. " - Szólaltam meg halkan. Éreztem hogy ha be tudnám csukni a szemem egészen biztosan visszaaludnék pár másodperc alatt, így erőlködtem hogy ezt ne tegyem meg. 

" Inkább jó estét... " - Közelebb jött hozzám a székkel, megfogta a kezem, majd az arcához húzta. - " Miért jöttél utánunk? " - Haloványan elmosolyodtam. Nem nagyon tudtam hova tenni a kérdést, hiszen olyan egyszerű volt számomra megtenni és egyértelműen szükséges hogy nem tudtam rá normálist választ adni, ha akartam volna talán akkor sem.

" Jobb kérdés hogy miért ne jöttem volna utánatok?"- Vágtam rá. 

" Ez nem válasz Poe. Meghallhattál volna. "  

" Te is. "- Hallottam hogy sóhajt egyet, majd a mellkasomra döntötte a fejét, és lehunyta a szemeit. 

" Köszönöm. " - Szólalt meg halkan.

" Nem kell megköszönnöd. Te is fontos vagy nekem. " 

" Tehát hallottad?" 

" Mindent."  - Lehunytam a szemeimet és átöleltem őt. Rey csöndben ugyan ezt tette, és ahogyan a pillanatok elmúltak ő nem is akart elengedni. Vettem egy mély lélegzetet, és talán szerettem volna valamit mondani, de nem tudtam.  

" Láttalak álmomban. " - Szólalt meg végül, de alig hallhatóan.- " De az egy szörnyű álom volt...a géped lángra gyúlt..te pedig benne ragadtál..."- Kinyitottam a szemeimet, és mélyen a szemeibe néztem. Aggodalommal vizsgáltam őt, mert sejtettem hogy az Erő mutathatott neki valamit, és abban a pillanatban nem az álma miatt aggódtam hanem érte.

" Rey... Ne gondolj rá."- Simogattam meg az arcát hogy megnyugodjon egy kicsit. - " A dolgok megtörténnek maguktól. Nem kell előre látnunk őket."

" De nem engedhetem hogy meghalj. Vigyáznom kell rád. "

" Hé, nem fogok meghalni. Ígérem. " - Halkan elnevette magát, majd csókot nyomott az arcomra.

" Jól van.. de ha mégis... "

" .... Nem lesz mégis. Bízz bennem... ha megégek akkor is kimászok. Az csak egy gép. Biztosan megoldom valahogy. " - Megsimogatta a karom óvatosan, majd ő is lehunyta a szemeit. Félálomban voltam mikor még hozzátette:

" Örülök hogy velem vagy. "

" Én is, Rey...én is.  " 

================================================================================

Hajnal volt. az eget vörösre festette a nap első sugara és Dinah az ablak előtt éppen azt nézte. Hosszú éjszaka volt a legtöbbjük mögött. Sokan aggódtak a két sérültért a gyengélkedőn,  volt olyan aki szemernyit sem aludt. De Dinah nem a századosért aggódott a legjobban, vagy Rey miatt... a nő az Első rend miatt aggódott akiknek jelet küldött már egy órája, de azok semmilyen választ nem küldtek számára vissza. 

A rajparancsnok fel s alá mászkált éppen ezért a vezérlőben, és mikor Kaydel Connix hadnagy megpróbált hozzászólni rá se nézett. Persze a hadnagy azonnal furcsállta a nő viselkedését, de egy idő után inkább ráhagyta s nem szólt semmit sem.A vezérlő aztán kiürült, s habár pár karbantartó néha benézett, Dinah egyedül maradt. Egyes egyedül. Csak ő maradt a teremben és a tervei... belegondolt abba hogy mit kap majd ezért az Első rendtől. Hogy mennyire meg lesznek majd vele elégedve, és hogy biztosan majd magas rangot kap. Szép pályafutása lehet, talán kap egy saját rombolót is... Hmm.. nem rossz.- Gondolta magában. Sok pénz, hatalom... mindig is erre vágyott. Aztán belegondolt abba is hogy mekkora vérengzés lesz ha az Első rend rajtuk üt. Hogy a holt testek ott lesznek majd a lába előtt, és hogy neki kell majd személyesen elmondania Kylo Rennek hogy mit tett... nem lesz büszke rá. Nem akar majd róla beszélni. Ez lesz az a nap amit majd örökre elfelejtene.- Fűzte hozzá a gondolataihoz. 

 A nap éppen feljött mikor aztán felgyorsultak az események. Dinah éppenhogy csak feltette a lábát a vezérlő pultok egyikére hogy láthassa a sivatagot mikor megjelent a láthatáron egy TIE vadász... majd még egy, s még egy... egy egész raj közeledett feléjük. A nő letette a lábát, s nem akart hinni a szemének. A parányi fekete hajók megcsillantak az éles napsütésbe de villámgyorsan közeledtek feléjük. Félmosoly került az arcára hiszen még csak most éledezett a bázis és teljesen védtelen volt. Amikor már csak pár méterre lehettek az ellenséges vadászok hirtelen felállt és felkapcsolta a riadó gombot.

" Jó reggelt. "- Suttogta halkan maga elé.