Zökkentünk. Habár reflexesen kapaszkodtam meg a pilóta fülke felső részében, mégis alig éreztem meg a landolásunkat. Kinéztem az ablakon, majd a lányra néztem. A homoksivatag fehér, vakító látványa után egy barna szempárba. Előbbi idegen volt. Csak homok, s sziklafal, egyéb életnek nyoma sem volt. Olyan hely volt ez ahova még egy fejvadász sem szegődne. Csupán régi romok dísze jelezte azt a vándornak ha idetévedt, hogy régen még lehetett élet itt.

" Szép landolás volt. Én se csináltam volna másképp. Vadászgéppel nehezebb. Most még könnyű dolgod volt. " - Mosolyogtam meg. Tényleg remek pilótának tűnt. Túlzottan is. Csodálkoztam is hogy elszakadt egy darabig tőlünk, pedig hasznos lehetett volna. A mellette ülő vuki persze koránt sem örült ennyire. Megint rámmordult, bármit is jelentett az amit mondott. Tudtam hogy nem kedvel engem, mert a legendás Sólyomnak a pilótafülkéjébe csak Reyt tűrte meg. Ezt nem is akartam elvenni tőle. Az Ezeréves sólyom egy legenda volt. Csak egy Corelliai hajónak tűnt, de ez nem csak egy egyszerű Corelliai hajó volt. Az a hajó volt ami megnyerte a Kessel futamot. Ami megmentette a lázadókat számtalanszor. És láttam a szemekben azt hogy ez egy jelkép. Én is így éreztem. Minden egyes pillanat amit a hajón töltöttem megtiszteltetés volt.  Ekkor halk csipogás ébresztett fel a gondolataimból. BB8-re néztem aki most mellettem csipogott s kétszer, óvatosan nekikoccant a lábamnak. - " Szólj a többieknek hogy mehetünk. Hamarosan én is segítek. Menj. " - Még vetettem egy pillantást a vakító sivatagra, majd a kezemet nyújtottam Rey felé. Chewbacca ránknézett s elment én pedig homlokráncolva az ablakra tapadt kis madarakra néztem. Egy ideje már zavartak, úgy éreztem soha nem is fogok megbarátkozni velük. ( Különösen azok után hogy a hajamba akartak költözni folyamatosan. ) Rey pedig csak ült. Kifele nézett. Fáradt arcán mintha hitetlenkedés jelét láttam volna, de meg is tudtam érteni. Úgy hallottam hogy a semmi közepén élte le az élete nagyját, és az is ugyan így nézett ki.  

" Figyelj rám. Tudom hogy ez nem a legjobb hely. " - Kezdtem halkan beszélni, hátha attól majd jobb lesz a kedve. - "  De a tábornok szerint, és szerintem is megfelel. Ide tényleg senki se akar lemenni...senki sem fog keresni minket és az Ellenállás feléledhet..." - A kijárat felé pillantottam de egyenlőre még nem akartam őt itthagyni. - " Rey..." - Rámnézett, s én őrá. A kívülről érkező éles fény megvilágította szép vonásait, barna szemeinek tükrében saját magamat láttam viszont egyetlen pillanatra. -" Pihenned kell. "- Tettem hozzá halkabban. - "A hajó most már el lesz itt egy darabig nélküled is. Gyere. Szükségünk van rád. Ne kéresd magad." - Ahogyan felhúzta magát elmosolyodtam mert már ő is mosolygott. Talán elfogadta hogy ez a hely valóban egy remek hely, de talán még csak most kezdte ezt felfedezni. - " Nah ez a beszéd! Gyere! Amint felfedeztük az öreg helyőrséget,látni fogod hogy ez mégse olyan rossz. És ígérd meg hogy utána végre pihenni fogsz. Mindannyiukra ráfér a pihenés. Szükségünk lesz rá. " 

_____________________________________________________________________________

Miután körbejárták a régi Köztársasági helyőrséget Rey rájött hogy a történelem olyan mint egy könyv: újra és újra megésmétli magát, és az emberek csaknem tanulnak. Elkövetik valahányszor ugyan azt a hibát, majd elkerülik, aztán egy ideig csönd lesz, s miután megint minden hiba a régmúlt homályába vész... újra kezdik ugyan azokkal a hibákkal. De való igaz, Poe igazat mondott s ez a hely- habár régi volt, sokat látott, és ütött kopott - biztonságos volt. Az Ambriára valóban nem akart senki sem leszállni, mert még rosszabb volt mint a bolygó ahonnan ő jött: itt nem voltak fosztogatásra váró roncsok, itt nem voltak kocsmák, itt nem volt semmi sem. Csak a múlt folyton kavargó árnyai. Az első pillanattól kezdve valami furcsa érzése volt a hellyel kapcsolatban, de ezt nem mondta senkinek se. Se Poe-nak se Finnek, se másnak. Hallott egy hangot a szélben, valami halk tónust ami mindent belengett. A falak árasztották magukból a régi hangokat.... jeleneteket amik megtörténtek, majd tovaszálltak. S nem maradt már senki sem aki emlékezett volna rájuk. Reyt kirázta a hideg valahányszor a hang hívni kezdte, de volt valaki aki terelte a figyelmét, s aki visszahozta őt a jelenbe: Poe Dameron. A férfi olyan izgatott volt mióta lementek az Ambriára hogy egyszerűen nem tudott leállni. Folyamatosan pörgött, fel s alá mászkált, és közben tervezett. Tervezte az ellenállást, a jövőt, és mindent ami ahhoz kellett hogy megnyerjék a háborút. Rey pedig csak állt s olykor hallgatta. Nem volt tulajdonképpen semmilyen sem: csak lopott könyvei, egypár darab tudása, és egy törött fénykardja: s mégis úgy érezte megvan mindene ami kellhet. 

Nap vége volt, s ő elmélkedve ment vissza a Falconba. A Köztársaság régi jeleit nézegette, majd elköszönt aznapra Chewbacca-tól, Poe-tól, Finn-ől és mindenkitől. Megsimogatta az egyik porgot aki folyton a folyosók között repdesett, aztán bement a saját kis kabinjába s leült a földre. Fémes volt, hideg, nem volt kényelmes, de valahogy mégis megnyugtatta. Itt legalább képes volt meditálni. Pont ahogyan Luke mutatta. Lehunyta a szemeit, s az Erőre gondolt. A végtelen fényre s az egyensúlyra amit az magával jelentett. S egy pillanatig valóban látta a fényt. Az Erőt ami benne volt a hajó fémes vázában, az ártatlan kis porgokban, a droidok körül, s ott volt mindenkiben. Látta az eget, a földet, a forróságot, a bolygót... de nem látott mást mikor a bolygóra gondolt csak halált s pusztulást. Nem látta az életet, nem látta a fényt.. a bolygó halott volt. Ők voltak az élet. Rey arca elkomorodott. Ők az élet egyetlen hordozói egy halott bolygón. Ők jelentik tehát valóban a reményt. Aztán hirtelen látott valamit... a végtelen csönd felszakadozott, s a homok mintha viharrá formálódott volna. Ott volt a vihar közepén, s maga elé kapta a kezét. Majd megfulladt a homoktól, de az lassan eltűnt. S a porfelhő mögül, ő nem látott hirtelen semmit sem csak egy gépet. Az ellenállás gépét mely nemrég zuhan le. Az X- szárnyúja darabokra törött, a romok szanaszét hevertek a földön. Egy nagyobb rész azonban egybe maradt, a pilóta fülke, s Poe Dameron az életéért küzdött benne.  A bátor pilóta arca fájdalomba húzódott s könnyek szöktek a szemébe amint realizálódott benne hogy a roncsok nem engedik. Azt hitte egyedül van, Rey érezte a fájdalmát, ahogyan a szíve gyorsabban ver....  A lábai töröttek voltak, a gép pedig a végsőket nyögte. Aztán Rey-re nézett. Poe hangja távoli volt, nem hallotta mit mond neki, de a kezét a lány felé nyújtotta...segélykérően tátogott, a lány pedig csak tehetetlenül állt s nézte ahogyan a gép lángol. Nem volt mit tenni- ezzel nyugtatta magát. De meg sem próbált segíteni neki. A lángok már túl magasan égtek. A gép égett, Rey pedig zokogva hátra lépett. Poe lehunyta a szemeit, s a füst eltakarta az arcát. A tűz hatalmas lángokba csapott, a gép pedig a következő pillanatban elemeire robbant, s Rey..... Rey mintha rémálomból ébredt volna. Zihálva tért magához, s a földre esett.

" Poe! Nem.. ne!"  - A földre ütött a kezével, s halkan elsírta magát.  Tudta hogy nem álom volt. Tudta hogy ez nem lehet álom, ez a jövő volt ami csak arra vár hogy megtörténjen. És ő látta ezt. Megérezte. Lassan felült, de arca még könnyes volt. Szemeiben azonban könnyek helyett már a tenni akarás fénye tombolt: nem, ezt nem fogja engedni a sorsnak. Meg fogja menteni Poet.