Hideg, majdhogynem a szokottnál is zordabb idő tisztelte meg a Roxfortba induló diákok hadát szeptember 1.-én. Az eső monoton cseppekben hullott alá, s azok a vonat ablakainak túloldalán csiga módjára keltek versenyre egymással. Lustán futottak el a szemem előtt, ezzel is fitogtatva, hogy mennyire ráérnek, mert az idejük határtalan, s nem kényszeríti őket semmi arra, hogy ennek ellenére siessenek.

Castor éppen valamilyen roppant érdekes pletykát teregetett ki a többi, kupénkban helyet foglaló személynek, de egy mondatát sem fogtam fel. A mardekáros elit fojtogató, megvetéssel átitatott légköre könnyen behálózta az elmét, megtelepedett rajta, és keserédesnedűvel mérgezte, míg olyanná nem vált, mint ők maguk. Megkeseredett, koravén, vérhajhászok. Mind a négyen azok voltak. Castor Rosier, a mellette helyet foglaló Jonathan Selwyn, Sadir Travers, és a szemben ülő Lilith Carrow. Egytől egyig a Szent 28 leszármazottjai, vérben, névben, és egóban is.

-... és akkor belépett a szobába az anyja. Gondolhatjátok, hogy... - érte el a történet tetőpontját hevesen gesztikulálva Castor.

- Gondolhatjátok, hogy ez még mindig nem érdekel senkit. De nem baj öcsi, jó próbálkozás volt. – lépett be fülkénkbe Altair mosolyogva. Játékosan összeborzolta öccse haját, majd az őt duzzogva sértegető Castort figyelmen kívül hagyva tekintetét rám vezette. Mélybarna íriszei csak úgy csillogtak a boldogságtól, míg rakoncátlan, hollófekete tincsei továbbra sem voltak hajlandóak egy irányba állni. Éppen átvett fehér inge betűrve, zöld-ezüst nyakkendője pedig tökéletesen megkötve lógott nyakában, s bár iskolai egyenruhájának zakóját a fűtött fülkére való tekintettel még nem vette fel, így is úgy nézett ki, mint aki a PlayWizard újság címlapjáról lépett le. Tökéletes volt.

A vonatablak mellett hatalmas fenyves suhant el. Időközben alkonyodni kezdett, a sötétlő égbolt homályában feketén nyúltak a magasba az Egyesült Királyság kisebb-nagyobb hegycsúcsai.

- Minden rendben Adara? – simított végig oly könnyedséggel arcomon, mint amely lágysággal a virágsziromról törlik le a nem kívánt harmatot.

- Természetesen.

- Még is olyan fejet vágsz, mintha nyúznának. Rád nézek és eret vágok. – szállt be a beszélgetésbe Lilith. Festett szőke tincsein átütött az eredeti, vörös szín, mely elég érdekes kompozíciót adott hófehér bőrével és szeplőivel.

- Miért? Amúgy nem tennéd. – kérdezte Jonathan szarkasztikusan.

- De, sorban az öné után Mr. Selwyn. – sziszegte vissza a lány, míg belepillantott a Sadir által lapozgatott Reggeli Prófétába. – Hah, elfogták a Halálfalókat, akik a nyár elején azt a nagy felfordulást csinálták... Hány auror is sérült meg benne? Három?

- Három. – bólintott Sadir, lapozva. – Egy pedig meghalt.

- Nem fura, hogy még mindig trükköznek? Mármint alig maradtak már páran, a nagy fanatikusai is lemondtak már Tudjukkiről, a másik fele pedig az Azkabanban ül, és mégis össze tudnak hozni néhány „balesetet"...

- A Halálfalóknak már leáldozott... Idő kérdése, és az utolsó is rács mögé kerül. – zárta le a témát Altair, majd a büfésboszorkány kocsijának hangjára egyszerre terelődött el a társaság figyelme.

Pár, szinte örökkévalóságnak tűnő óra múlva a vonat fokozatosan lassulni kezdett, majd csikorogva megállt az iskolától kilométerekre fekvő, ütött-kopott Roxmortsi vasútállomás egyetlen vágányán. A diákok lökdösődve, türelmetlenül tolongva indultak meg az ajtók felé, és lassan hullámzó tenger módjára lehömpölyögtek a peronra.

- Elsősök! Minden elsős, ide hozzám! – hangzott fel Hagrid szokásos dörmögése valahonnan balról, de ezúttal más is vegyült az óriás hangjába.

- Leila! Leila Adara Black! – Tara Whitehall törékeny alakja tartott felém. A negyedikes lány bőre ugyan kissé barnább volt, mint mikor utoljára találkoztunk, de semmi egyébben nem változott. Rakoncátlan, hullámos tincsei laza kontyukból szabadulva lengtek arca körül, míg a szembe tóduló tömeggel vívott harcot a szabad átjutásért. – Leila! Már azt hittem sosem hallasz meg...

- Szia Tara! – lágy mosoly kúszott arcomra, ahogy ismét végig mértem legjobb barátnőmet, míg az megpróbálta rendezni kissé zilált külsőjét. Megjegyzem, nem sikerült. – Hogy telt a nyarad?

Mögöttem valaki felhorkant. Altair udvartartásának minden sötét személye utálattal vegyes megvetést sugárzott a hátam mögül.

- Szokásosan. De ezt majd megbeszéljük. Mesélni szerettem volna valamit, viszont, ahogy látom nem alkalmas. – tekintete a mögöttem álló, undorodó társaságot figyelte, majd ismét felém fordulva gyors ölelésbe vont. – Találkozunk a vacsoránál.

Castor fintorgását figyelmen kívül hagyva léptem Altair mellé a kátyúkkal tarkított útra, ahol csodálatos kettesfogatok várták a diákokat. Beszálltunk egy nekünk tetsző kupéba, és annak ablakain bámulva folytattuk legutóbbi témánk boncolgatását. Vagyis ők. Én megmaradtam inkább a semmitmondó gondolatok homályos hálójában.

Kikapcsolt aggyal ültem végig az utat, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy szemeimet a valódi otthonomul szolgáló kastélyra szegezzem. A beosztási ceremóniáról, illetve a közben halkan folytatott csevegésről Tara, és a szintén hatodéves barátnőnk, Cornelia Davies között, szintén nem maradt sok emlékem.

- ... na, és azt akartam mondani, hogy az új SVK tanár az nem más, mint... - folytatta Tara azt a monológját, amit eddig – természetesen véletlenül – kizártam a feldolgozott információk listájáról.

Albus Dumbledore időközben felemelkedett székéből, ezzel is szobatársnőmbe fojtva a szót. Kitárt karokkal, mosolyogva nézett végig rajtunk, majd fejét tovább fordítva, tekintetével végig szántotta a tanári asztalt is.

- Egy kis csendet szeretnék kérni. – Dumbledore mosolyogva felénk pillantott. – Isten hozott benneteket! Mindenkit szívből köszöntök az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt elkezdődne a vacsora, szeretnék pár szót szólni a házirend változásáról továbbá...

Az igazgató köszöntő beszéde közben sem tudtam koncentrálni. Az előttem fekvő, üres tányért tologatva rájöttem, hogy mennyire nincs étvágyam. Tara aggódó pillantásokat lövellve próbált rájönni mi is rejtőzhet komorságom hátterében.

- Mindemellett szeretném bemutatni a tanári kar legújabb, legfiatalabb tagját, az aurorok egyik megbecsült hadnagyát, aki az idei évben segít nektek megismerni a Sötét Varázslatok Kivédését. Fogadjátok sok szeretettel és lelkesedéssel James Whitehall professzort!

- ...aki a bátyám. – tette hozzá Tara büszkén.

- Hadnagy? – kérdésemre, csak elnevette magát.

- Igen. A bátyám, James Whitehall hadnagy. – magyarázta büszkén Tara. Lesokkolva irányítottam tekintetem a tanárok asztalához, ahol valóban ott ült egy életvidám, mogyoróbarnahajú fiatal férfi. Le sem tagadhatta volna húgát, kiköpött másai voltak egymásnak, csak a szemük különbözött. Húgával ellentétben, neki mélykék szempár adatott. James enyhén felemelkedett a székéről és mosolyogva körbe intett. Eközben Dumbledore folytatta: - Kezdődjék hát, a vacsora!

– Most pedig, ha abbahagytad a bámulását – folytatta a lány – Igazán ehetnél valamit, holt sápadt vagy, mint akinek leesett a vércukra...

- Ki vagy te? Az anyám?

***

A csigalépcső tetejére érve, fáradtan löktem be az ajtót, mely két, mélyvörös baldachinos ágyat, és azonos számú szekrényt rejtett. Csomagjaimmal nem törődve vágódtam be a párnák mennyországába, a Tarával való beszélgetés ötlete még csak meg sem fordult a fejemben. Vacsora gyanánt belém diktált pár falatnyi csirkét, de ennél többet neki sem sikerült. Velem ellentétben ő nekiállt kipakolni csomagjaiból, de tekintettel minden bizonnyal szívet melengetően nyomorult félkómás kinézetemre abbahagyta, hogy fáradt testem végre megkaphassa a megérdemelt hét órányi pihenését.