Nem is tudom, mi lett volna velem, ha April nincs ott. Fura, de úgy érzem, ő az egyetlen ember Ryan mellett, akiben bízhatok. Nem is értem, miért nem barátkoztam vele többet. Más volt, mint Jade. Ő nem kérdezte meg, hogy át jöjjön-e. Hanem csak jött. És ez boldogsággal töltött el, tudván, hogy valakinek még fontos lehetek.

Egy óra múlva megírtunk ketten egy komplett dalt, ami mindkettőnknek nagyon tetszett. Nem volt sem szerelemtől csöpögő, sem depressziós, de mégis van mondanivalója, és mindenkinek szólhat; szülőnek, barátnak… vagy éppen Zaynnek.

- Irány a stúdió? – tette fel a költői kérdést April. Mosolyogva bólintottam, és együtt elindultunk az én második otthonom felé.

Út közben felvázoltuk a tervünket. Elmegyünk a stúdióba, beszélek a menedzseremmel, élő adásba kapcsolnak, előadom a dalomat. És persze szólok közbe Zaynnek, hátha megteszi amit kérek.

- Nem is tudom Perrie – rázta a fejét a menedzser.

- Kérlek… nem kérek érte semmit. Esküszöm.

- Esetleg úgy tudnánk megoldani, hogy felvesszük, és azt elküldjük. Élőben semmiképp.

- Oké. Köszönöm – ugráltam izgatottan.

Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Homlokomon izzadságcseppek keletkeztek, és holtsápadtra váltam. De mindeközben örültem. April elköszönt, és jobbnak látta, ha hazamegy. Megköszöntem neki mindent, és elköszöntem tőle.

- Akkor gyere! – szólt George.

Bementem a stúdió terembe, és elfoglaltam a kis székemet. Az ölembe vettem hatalmas, barna gitáromat, és megköszörültem a torkomat.

- Készen állsz? – lépett oda egy pasas, akinek kamera volt a kezében.

- Persze – bólintottam határozottan. Még szerencse, hogy nem élőben megy, különben elhánytam volna magamat.

A kamerás bólintott egyet, mire elmosolyodtam, és bemutatkoztam.

- Perrie Edwards vagyok, és ezt a dalt egy olyan személynek írtam, aki nagyon fontos a számomra, még akkor is, ha úgy tűnik, becsaptam – bólintottam egyet, majd félre néztem, és elgondolkodtam. – Ami valójában igaz is, mert csúnyán becsaptam, pedig nem állt szándékomban. És nehogy azt hidd, hogy én ennyire romantikus típus vagyok. Mert nem – közöltem határozattan, mire a kamerás visszafojtott nevetéssel nézett rám a kamera mögül.

Lehajtottam a fejemet, és elkezdtem pengetni a gitáromat. Lefogtam az akkordokat egymás után, majd amikor kellően bejátszottam, felnéztem a kamerába.

- Szün.

És tovább fojtattam a gitározást. Megköszörültem finoman a torkomat, és énekelni kezdtem. Innentől kezdve csak a dal, a gitár és én léteztem. Koncentráltam a szövegre és a helyes gitárszólóra, meg persze arra, hogy ne kezdjen el izzadni a fejem, mert lefolyik a sminkem, és Jokerré változok.

„We’ll always be together, dont you worry….”

„Forever always”

Csak hogy idézzek pár sort a refrénből. Tulajdonképp hittem abban, hogy ez a szám sokaknak mond valamit. Ugyanúgy énekelhettem volna ezt Jade-nek, vagy Anyunak.

A szám befejeztével kifújtam az eddig magamban tartott levegőt, és felálltam. Letettem a gitáromat, majd homlokomra tettem a kezemet, és letöröltem az izzadságot róla. Fúj.

- Szép volt – gratulált George. – Hatkor adásban – szólt még oda, majd bement a stúdióterembe.

Ezzel meg is volnánk. Már csak két órát kell kibírnom, és adásban leszek. Szuper.

***

Otthon aztán idegességemben fel-alá járkáltam, és gondolkodtam azon, hogy szóljak-e Zaynnek, hogy kapcsolja be a tévét.

- Te jó ég, és ha otthon sincs? – rémültem meg egy pillanatra, majd azon nyomban SMS-t küldtem neki. Pár percre rá válaszolt.

Perrie: Ha egy kicsit is számítottam neked valaha… hatkor kapcsolj a CleverTV-re.

Zayn: Jó.

Ennyi? Jó? Hát akkor bazd meg, most már komolyan. Semmi „jujci”? Semmi „oké drágám”? Jó. Ez még az oké-nál is szarabb.

Bekapcsoltam a plazmatévémet, fogtam Fufit (plüssmaci), és idegesen figyeltem a csatornát. Rápillantottam az órámra, ami 17:58-at mutatott.

- De figyelj Fufi! – emeltem magam elé a macit – Ha ez nem válik be, fel kell hagynom Zayn-nel. A végrendeletemben tehát akkor csak te fogsz szerepelni, ami így fog hangzani:

Én, Perrie Edwards, ezennel az összes vagyonomat, házamat, kocsimat, és kertitörpémet Fufira, a macira bízom. Fufit pedig a húgomra. A húgomat anyára, anyát pedig Fufira. Így teljes a körforgás. A telefonomhoz senki ne merjen hozzányúlni, és továbbra is kezeljék az Insta profilomat. Ez nagyon fontos. Kate-t pedig verjék fejbe egy lapáttal, és dobják a Temzébe. Zayn, téged kíséteni foglak, Jade, téged pedig úgy megijesztelek, hogy kiszarod az angolviaszt. Ha pedig valaki ráér, húzza ki a konnektorból a telefontöltőt, mert kisül. Hálás köszönet: Perrie, a Raj xx.

Megértetted? – bámultam Fufi fekete szemeibe.

A maci megrázta a fejét.

- Ezen mit nem lehet érteni? – mondtam fáradtan, majd meghallottam a hangomat a tévébe. Fufit magamhoz szorítottam, ráharaptam a fülére (szegénynek a fele le van harapva), és izgatottan figyeltem magamat a tévébe. Twitterre kitettem egy posztot, hogy figyeljék a tévét, majd figyeltem az arcmimikámat.

- Mekkora ragyám van már! Ezt miért nem vettem észre? Görbék a szempilláim! Olyan görbe a hátam, mint a Pisai ferdetorony! Úgy ugrál a térdem, mintha idegbeteg lennék! Hasmenés gyötör, vagy miért görnyedsz ennyire? Jééé! Ott egy korpa! Nemár! Puckos az orrom? – ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hagyták el a számat a műsor nézése közben. Általában ha látok egy élővideót magamról, mindig megkritizálom magamat.

Az éneklés végén vártam valami reakciót Zayn-től. Hát, nem jött. Eltelt öt perc, majd tíz perc. Fél óra múlva már Fufinak készültem szerelmet vallani, amikor kopogtak az ajtón.

- Ha ez most nem Zayn, akkor legalább egy ufónak kell lennie, hogy ne üssem agyon – morogtam menet közben.

Kinyitottam az ajtót, és ki állt ott?

Nem, nem a Télapó, de még csak nem is Jézus. Hanem Z-A-Y-N!FELKIÁLTÓJEL!!!!!!

- Szia – dőltem az ajtófélfának. Á, milyen szexin nézett ki. Látom, őt nem gyötörte nagyon a „szakításunk”. Ugyanúgy nézett ki, mint máskor.

- Szia – mosolygott. MOSOLYGOTT! Ez csak jó jel, nem.

- Mi áratban?

- Szépen énekeltél. Megható. Jade-nek küldted? – vonta fel a szemöldökét.

- Neked – vágtam rá.

- Aha – vigyorgott még szélesebben.

- Akkor… megbocsátasz? – néztem rá félénken.

- Hát, ha muszáj – közölte unottan. Esélyem sem volt reagálni, vagy elszégyellni magamat, mert Zayn megcsókolt. Huh, milyen romantikus vagyok. Szóval, most nem tudom, mit kellene gondolnom. A csókja puha volt, aminek örültem, hiszen ez azt jelenti, hogy nem vámpír. Kétségtelenül… mentolos volt az íze. Helyes, legalább ismeri a rágó fogalmát. Azt pedig, hogy elvörösödtem-e, vagy sem, nem tudtam, mert a fejem ezerrel zúgott.

- Mi van Kate-tel? – kérdeztem.

- Otthon rohad az ágyban, és bőg – legyintett fásultan.

- Akarom én tudni, hogy mi történt, miután elmentél? – ráncoltam a homlokomat. Zaynt beinvitáltam a nappaliba, majd Fufit forgatva mesélni kezdett:

- Hazamentem, dühöngtem, Kate megpróbált rám mászni, elküldtem a francba, hazament, és azóta passz. Nem beszélek vele.

- Tedd le Fufit – parancsoltam, mikor ütögetni kezdte.

- Rendben… Fufi – tette le maga mellé a macit, majd odahajolt az én felemre, és újra megcsókolt.