Ahogy Zayn bevágta maga mögött az ajtót, leroskadtam egy székre, és sírni kezdtem. Hiányzott Jade, hogy megvigasztaljon, és mindeközben iszonyatosan utáltam. Utáltam őt is, és saját magamat is. Utáltam mindenkit. Teljesen egyedül maradtam. A szobában csak az én hüppögésem hallatszott, na meg az óta folyamatos kattogása. Nem tudtam mi tévő legyek. Most az egyszer csak a jelenbe kapaszkodtam, mert a múltam túl szörnyű volt, a jövőt pedig elképzelni sem tudtam.

Sosem sírtam még fiú miatt. Sosem törték még össze a szívemet. Egyszer talán a gimiben, de akkor is csak azért sírtam, mert Eric (az akkori pasim) minden félét elterjesztett rólam. Másnapra már törött orral, és hatalmasra duzzadt, lila szemekkel jelent meg. Ryan elintézte. Elmondása szerint utálta, ha sírni lát. Én is utáltam magamat sírás közben. Tudtam, hogy semmit nem old meg, de ez olyan, mint a herpesz; akárhogy próbálod visszatartani, mindig előjön. Ha kell, ha nem.

Így hát, hagytam, hogy folyjanak a könnyeim a végtelenségig. Közben az agyamban minden Zaynnel kapcsolatos emlékeket felidéztem; a legelső randit, a legelső csókot. Mindent. Árulónak, és önzőnek éreztem magamat. Bármennyire is haragudtam mindenkire, egy igaz volt; rosszul tettem, amit tettem. Azt, hogy beleszerettem Zaynbe, meg hogy elmondtam az ötletemet a lányoknak… mindent rosszul tettem.

Elmélkedésemet, és a hisztirohamomat a telefon csörgése szakította félbe. Na vajon ki lehetett az? Nem, nem Kate. Hanem KATE.

- Mit akarsz? – szóltam bele, és megpróbáltam palástolni a hüppögésemet.

- Zaynike eléggé feldúltan jött át hozzám, és elmesélt mindent. Szegény, tör zúz mindent, jól kikészítetted – nevetett.

- Nem igazán érdekel – feleltem kifulladva, majd letettem a telefont.

Hüpp.

A telefonomon egy bejövő üzenetem is lapult.

Jade: Szia. Hogy vagy?

Én: Szarul. Elmondtam mindent Zaynnek. Elment.

Jade: Nagyon sajnálom. L Szeretnéd, hogy átjöjjek?

Én: Ha csak nem akarsz koponyatöréssel távozni, akkor nem ajánlatos.

Jade: L Sajnálom Perrie. Tényleg. Gondolom te is bocsánatot kértél Zayntől, de őt ez nem érdekelte. Na. Ugyanúgy érzem magamat én is. Nem tudom elégszer elmondani, hogy sajnálom L

Én: A különbség a két szituáció között, hogy én a rendes személynek tálaltam ki, nem az ősi ellenségemnek.

Jade: Biztos ne jöjjek át?

Én: Bocs, de semmi kedvem utána a temetésedre elmenni.

Innentől kezdve nem írt vissza. Nem is vártam.

Felmentem a hálószobámba, és folytattam a sírást. Idővel majd csak jobb lesz.

- Hékás – ültem fel hirtelen.

Odamentem a tükrömhöz, és egy sminkelkenődöttPerrie-t láttam, kisírt szemekkel, kócos hajjal.

- Minek is bőgök voltaképp? Hiszen híres vagyok, vannak Pizzáim, és tudok énekelni. Akkor meg mit itatom az egereket? Mások azért sírnak mert nincs hol lakniuk, vagy mert meghalt valakijük, én meg egy Paprikajancsi után? Komolyan?! Ez nem te vagy Perrie. Azonnal hozd rendbe magad, írj egy dalt, gyakorolj, és éld tovább az életedet – mutogattam dühösen a tükörképemnek.

- Ajj, csak még egy kicsit bőgök – lett megint könnyes a szemem, majd visszazuhantam az ágyamra, és bőgtem tovább.

Fél óra után ismét felnéztem.

- Oké, abbahagytam – mondtam magamnak, majd felálltam, és a fürdő felé vettem az irányt. Megmostam az arcomat, elkészítettem a „Perrie vok cshá” sminkemet (füstös szemek, natúrabb ajkak), és elővettem egy tollat, meg egy papírt. Gondolkoztam, hogy mit írhatnék, de nem akartam egy depis számot sem. Az nem vall rám.

Jobbra-balra húzogattam a számat, mikor hirtelen kopogtak az ajtómon. Ki ez, hanem Zayn?

Mosolyogva szaladtam le a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót.

- Mégis kérsz spanyolviaszt? – kérdeztem, de az ajtóban nem Zayn, hanem April állt.

- Aha, köszi – tört utat barátnőm.

- Elfogyott – mondtam gyorsan, mire felkacagott.

- Látom, formában vagy. Hallottam Jadetől, hogy mi történt – együtt érzőn elmosolyodott.

- Ja, nem nagy cucc – legyintettem, majd elfordultam, mielőtt újra elkezdek sírni.

- Mit csinálsz? – vette le a kabátját, és a cipőjét April.

- Dalt írok – mentem fel a lépcsőn.

- Klassz. Írjunk együtt.

Az ágyon fekve gondolkoztunk, mit is írhatnánk a dalba. Felvázoltam April-nek, hogy depis semmiképp sem lehet, sem kifejezetten szerelmi. April a ceruza végét rágcsálta, én pedig a gitáromat pengettem.

Egyszer csak April szeme felcsillant, majd felült.

- Megvan – kiáltotta boldogan.