Szia! Ráérsz holnap délután? J

Nem! És hagyj békén!

Mi történt? :o

Tudod Te! Velem csókolózol, miközben Kate-tel jársz!

Szakítok ma vele!

Ne, nem kell. Szia.

Szörnyű dolog visszahárítani a dolgokat, de nem tehettem mást. Ha azt válaszolom neki, hogy „igen, találkozzunk”, biztos szakított volna Kate-tel, aki elmondta volna az igazságot. Így csak egyetlen egy esélyem volt; eltávolodni és elfelejteni Őt. Akkor is ha nehéz. A karma… szörnyű dolog. Szomorúan elolvastam az eddigi üzenet-váltásainkat, amikor érkezett egy Facebook üzenetem.

Jade: Perrie, kérlek, ne haragudj rám!

Nagyot horkantottam a telefon előtt.

Perrie: Hagyj békén.

Jade: De hiszen mi MÖLLB-k vagyunk/leszünk/voltunk! Pls!

Perrie: Mostmár ÖÖLE-k vagyunk max.

Jade: Az mi?

Perrie: Örökkön örökké legnagyobb ellenségek

Jade: LL

Innentől nem olvastam el az üzeneteit.

Pedig milyen jó barátnők voltunk! Mindenhova együtt mentünk, még a stúdióba is. Van egy külön mappám, ahol csak Jade-del vagyok, és már van 1974 képünk összesen. Morfondíroztam, hogy töröljem-e ki az egész mappát, de végül úgy döntöttem, hogy nem, meghagyom az utókor számára, hiszen mégis csak barátnők voltunk, vagy miaszösz. De ezt sosem fogom neki megbocsátani. Soha. És Jade tudja a legjobban, hogy amit én kijelentek, az úgy is lesz. És most persze, Lena és April engem hibáztatnak, hiszen HA nem találom ki ezt az egészet, akkor nincs ez az óriási baki. Az ember csak magában bízhat. Ezt egy életre megtanultam. De tényleg. Soha többet nem mondok el senkinek semmit. Mondjuk, nincs is kinek. Bármennyire is furcsa, hiába gazdag és híres az ember, sokszor van úgy, hogy magányosak vagyunk. És erre mi a legjobb gyógymód?

Nem, nem Kate piszkálása.

Hanem az éneklés. Így hát fogtam magamat, és átmasíroztam a szobámba, ahol előkaptam a laptopomat, és elindítottam a kedvenc zenéimet.

„Am i still not Good Enough?” – énekeltem.

Már vagy három órája énekeltem megállás nélkül, amikor csöngettek. De olyan hosszan, hogy először azt hittem, valaki lefejelte a csengőt, és rajta maradt. Kikapcsoltam a zenét, és elindultam kinyitni az ajtót. Kár volt. Zayn felkapta a fejét, és gondterhelt arccal nézett rám.

- Mit akarsz? – Oké, sosem voltam egy vendégszerető ember.

- Gondoltam beugrok. Zavarok? – ráncolta a szemöldökét.

Egy pillanatig hezitáltam, majd bólintottam.

- Igen, zavarsz. Nem érek most rá. Majd legközelebb – csuktam be előtte az ajtót. Szerencsére nem tette a lábát vagy a kezét az ajtónyílásba.

- Perrie? – dörömbölt az ajtón.

- Hagyjál – zártam be az ajtót. Visszamentem a szobámba (még az ottani ajtót is bezártam), és rádőltem az ágyamra. Belefúrtam a fejemet a párnámba, és úgy maradtam jó sok időig. Vagyis csak tíz másodpercig, mert aztán már nem kaptam levegőt, és megfulladni azért nem akartam volna. Szőke hajam össze-vissza állt, ráadásul még smink sem volt rajtam. Szánalmas látványt nyújthattam az imént.

Az asztalom felől zizegés hallatszott. Ha most Zayn írt, komolyan mondom, hogy a falhoz vágom a telefonomat.

Ryan: Pezz!

Elmosolyodtam Rayn üzenetére.

Perrie: Ry-ry <3

Ryan: Rég láttalak L

Perrie: én is.

Ryan: Holnap tali?

Perrie: oké. Kettőkor legyél a parkban.

Ryan: Oké. :*

Perrie: <3 :*

Mielőtt bárki bármit mondana, a válaszom; nem. Nem vagyok szerelmes Ryanbe. Oké, tavaly még az voltam, de idén már csak amolyan bátyus-hugi viszonyban vagyunk. Jade mellett Ryan volt az egyedüli, akivel nagyon sok mindent osztottam meg. Ritkán, de volt olyan is, hogy nem Jade-hez fordultam segítségért, hanem Ryanhez. És ő mindig segített. Benne bízhattam. Maximálisan. (Mondjuk Jadeben is maximálisan bíztam) Ő is sokszor kér csajozási tippet, vagy kérdezget az új albumom megjelenésével kapcsolatban, de egyébként titkokat osztunk meg egymásnak.

Éppen ezért tudtam, hogyha Ryannel találkozok, akkor végre beszámolhatok neki… mindenről. Zaynről, Kateről, a lányokról… na meg rólam.

Ryannel egyébként még gimiben ismerkedtünk meg. Az egész úgy kezdődött, hogy éppen tesiórán voltunk, amikor kötelet kellett mászni. Fel is másztam a tetejére, de lemenni már nem mertem. Mindenki rajtam nevetett, és meg piros fejjel lógtam a négy méter hosszú kötelen. Míg jött az én szőke hercegem (igaz, barna volt és nem lóháton), és bíztatva lementett.

- Mi a neved? – kérdezte, amikor lemásztam.

- Pezz. Perrie – javítottam ki magamat.

- Ryan. Ryan Scott. Örülök, hogy találkoztunk Perrie. Nincs kedved suli után egy fagyihoz? – mosolygott kedvesen. A többiek a háttérből mind flegmán és fintorogva fejezték ki a véleményünket.

Aznap elmentünk fagyizni, közben órákat beszélgettünk, és megígértük egymásnak, hogy barátok leszünk. Gyors barátság? Mi az hogy… de hé, a szerelem még gyorsabban jön, vagy nem?

Elmosolyodtam az emlékeink felidézése közben. Holnap. Holnap végre beszélgethetek valakivel, és nem kell magányosan ücsörögnöm a hatalmas házamban.