Egyedül ültem a kanapémon, és az ünnepi műsort néztem. Utáltam a karácsonyt. Mindenki boldog volt, ajándékokat csomagolt, nevetett a szeretteivel, azonban én, Clara Oswald, csak az életem egyik legnehezebb napját tudtam hozzákötni. Egy év telt el azóta, hogy elvesztettem a Doktorom. Aki esetleg nem tudná, számomra karácsonykor, regenerálódott. Szerettem az "új" Doktort is, azonban nem tudtam elfelejteni, hogy ő más. És itt elsősorban nem a kinézetéről volt szó, az zavart a legkevésbé, bár sokszor az apámnak nézték még a galaxisban is. A személyisége még az azelőttihez képest is elveszettebb, ridegebb, és sérültebb volt. Én tényleg, nagyon igyekeztem megérteni, de valahogy nem sikerült. Mindig eszembe jutott, hogy ő nem az, mint akit elvesztettem karácsonykor.

Így történt az, hogy azon a karácsonyon elutasítottam az összes rokonom meghívását, nem akartam azt hallgatni, hogy mennyire jól szórakoznak a kicsi, szerencsétlen Claran, akinek közeledve a harminc fele sincs semmi számukra értelmes az életében. A Doktort a tavalyi miatt még csak látni se bírtam, helyette maradt a meleg takaró és bor páros, meg persze a már rongyosra nézett karácsonyi filmek, mint például az Igazából szerelem, vagy a Reszkessetek betörők. Ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy boldog voltam-e, azt kellett volna válaszolnom, nem. Ki lett volna a helyzetemben boldog, őszintén? Abban az évben megváltozott a legjobb barátom, a párom meghalt és senkinek se mesélhettem el, hogy egy időutazó idegennel járom az időt és a teret, mert egyenesen a pszichiátrián kötöttem volna ki.

A karácsonyfámra néztem. Már-már sajnáltam, hogy egy olyan szerencsétlennek állt az otthonában, aki még azt a kevés örömet se tudta értékelni, amit a karácsony nyújtott az emberek életében.

- Sajnálom – mondtam, majd eszembe jutott, hogy egy tárgyhoz beszélek. – Azt hiszem teljesen becsavarodtam... - Belekortyoltam a sokadik pohár boromba, amitől biztos voltam már, hogy a fejembe szállt az alkohol.

- Leállhatnék vitatkozni veled, de úgy érzem, hiába való lenne – törte meg a csendet egy férfihang. Az ajtóban teljes valójában a Doktor állt. Mintha villám csapott volna belém, úgy pattantam fel a kanapémról.

- Te még is mit keresel itt? – összébb húztam magamon a takarót – Azt hittem valahol máshol mented meg a világot ilyenkor.

- Úgy is volt – válaszolta, közben közelebb lépett hozzám. – Aztán eszembe jutottál, szóval eljöttem érted. Felőlem jöhetsz így is, de ez nem túl előnyös viselet számodra – húzta fel a szemöldökét. Ha nem ismertem volna eléggé, sértésnek vettem volna, de így szemet hunytam fölötte.

- Ki mondta, hogy menni akarok? – kérdeztem vissza.

- De hát hívtál engem.

- Lassan egy hónapja már, hogy hívtalak – válaszoltam kicsit sértődötten. Sose mondtam neki, de azért ha hívtam, mindig azt hittem, hogy órákon belül megjelenik a lakásomon. Hosszú percek teltek el csendbe burkolózva, majd az asztalon levő pohárért nyúlt.

- Mennyit ittál ebből? – szinte undorodva szagolt bele a vörös borba.

Őszintén fogalmam se volt. Előző este elmentem a közértbe a sarkon, és vettem fél tucatot a középkategóriás borok közül a legolcsóbból. Gyorsan körülnéztem a szobában, ahol két üres üveget számoltam.

- Nem tudom, talán egy-két pohárral – próbáltam szépíteni a dolgot, de láthatóan nem jött össze.

- Én csak a szobában kettő üres üveget vettem észre a belépésemkor és egyet a konyha pulton – mondta ridegen. – Clara, miért akarsz hazudni? – Ha nem lettem volna becsípve, biztos voltam benne, hogy szégyelltem volna magam előtte, azonban annyira nem voltam már önmagam, hogy nem érdekelt. Egy szót se szóltam, csak álltam a tekintetét.

- Menj el – szaladt ki számon. Kérdőn felvonta a szemöldökét:

- Mi a baj?

- Nincs semmi baj, csak most nagyon szépen kérlek, menj el – Elfordítottam a fejem, bár rossz ötlet volt, mert megszédültem. Ezt a Doktor is észrevehette, ugyan is két lépéssel átlépte a köztünk levő maradék teret, és a derekamnál fogva megtámogatott. Némi ellenkezés után, de sikeresen leültetett a kanapéra.

- Clara, ha nem mondod el mi bánt, akkor kénytelen leszek telepatikusan kiolvasni az elmédből – fenyegetett meg finoman, amire én gúnyosan elmosolyodtam. Nem hittem neki, hogy meg meri tenni.

- Úgy se mered – mondtam kihívóan. Csak akkor fogtam fel, mit tettem, mikor hűvös ujjait a halántékomon éreztem.

Lepörgött a szemem előtt az azt megelőző karácsony. A csontomig hatolt az akkor érzett félelem, csalódás, magány, és tehetetlenség. Nem tartott sokáig a dolog, mert mikor más emlékek jöttek volna, ő abba hagyta.

- Boldog vagy? – Akkor vettem észre, hogy könnyes a szemem. A pulcsim ujjába töröltem. – Ez a bajom. És tudom, ezt már megbeszéltük, te már túl vagy rajta, de én nem. Most már az összes karácsonyom ilyen lesz, téged foglak siratni, annak ellenére, hogy itt vagy – fakadtam ki. Meglepetten nézett rám.

- Ezt sose mondtad... - suttogott döbbenten. Idegesen felpattant mellőlem és fel alá kezdett járkálni. – Akkor nem is Danny miatt vagy ennyire lerészegedve, ha nem miattam? – kérdezte váratlanul.

- Nem vagyok részeg, csak egy kicsivel többet ittam a kelleténél – keltem a saját védelmemre, de hiába. Csak legyintett.

Sokáig tartott, mire újra leült mellém, de akkor teljesen más volt, mint szokott. A zakóját levette, és idegesen beletúrt őszülő hajába.

- Néha elfelejtem, hogy ember vagy – kezdett bele lassan. – Ez is egy olyan pillanat. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne csak nézz engem, ha nem láss is. Én elhiszem, hogy emberi aggyal nehéz lehet felfogni a regeneráció fogalmát, viszont próbáld meg, rendben? – Szinte könyörögve nézett rám, így bármennyire nem éreztem úgy, hogy valaha is sikerülni fog, még is igenlően bólintottam:

- Rendben.

- Ez olyan, mintha egy régi, kopott képkeretet lefestenél, és ki cicomáznál. Az a képkeret attól még a régi formájában is kerete volt képeknek, de az újaknak is csak egy képkeret. Ez most nagyon le van egyszerűsítve, de érted? – kérdezte.

- Értem, de ez hozzád, hogy kapcsolódik? Te nem csak egy képkeret vagy, te a Doktor vagy – mondtam. Úgy éreztem magam, mint egy kis lány, akit kioktatnak, de nem zavart. Kifejezetten élveztem, hogy végre nem vonja el semmilyen űrlény, vagy világ katasztrófa a figyelmét rólam.

- Clara, én drága Claram – mosolyodott el. – Én ugyan az vagyok, mint akit te tavaly karácsonykor felhívtál, hogy játssza el a kedvesed. Sőt, ugyan az vagyok, mint aki egy másik dimenzióba zárta élete szerelmét, vagy aki ugyan azért a lányért az életét adta. Elvesztettem a családom, végignéztem a feleségem halálát, akiről akkor még nem tudtam, hogy a feleségem. Csókolóztam az anyósommal, nem vettem tudomást egy fiatal nő szerelméről, és hasonló érzelmi sebeket szereztem és adtam másoknak is, ezt mind különféle arcokkal.

- Lehet, hogy tudod, hogy tavaly karácsonykor mi volt, de akkor is más vagy – vágtam rá. – Öregebb vagy, keserűbb, és ridegebb. Nem szereted, ha megölellek, pedig régen te öleltél meg engem, régen úgy éreztem a társad vagyok, most pedig csak egy asszisztens.

- Pedig igyekeztem, hogy ne így érezd – Megfogta a kezem, és az arcához szorította. – Amiket elmondtam, nem tudom másképp túlélni, csak ha nincs szívem. Azt hittem te ezt megérted – Elrántottam a kezem, és a kanapé szélére húzódtam. Hirtelen ledöbbentett az őszintesége, már-már idegenként ült velem szemben. Mikor változott ennyit? Mindig is ilyen volt, csak félre ismertem? Vajon mindig is csak egy álarcot láttam belőle?

Ezek és hasonló kérdések futottak át az agyamon. Szinte fájt ránéznem, mert a szomorú kiskutya szemek még szomorúbbak voltak a szokványosnál. Én meg akartam érteni, tényleg. Azonban egyszerűen képtelen voltam abban a percben nem csak önmagamra gondolni.

- Szerettelek – csúszott ki a számon. Még magam is annyira meglepődtem a kijelentésemen, hogy a szám elé kaptam a kezem, de késő volt, a Doktor hitetlenkedve nézett rám.

- Ezt úgy gondolod...?

- Úgy.

- Szóval ezért fáj ennyire a dolog?

- Gondolom.

- És még mindig? – tette fel a legfontosabb kérdést.

- Azt hiszem nem. Vagy is nem tudom. Más vagy, mint akit szerettem, de lényegét nézve ugyan az – Elfordítottam a fejem, nem akartam ránézni. Újra közelebb jött hozzám, és mivel a kanapé szélén ültem, nem tudtam elhúzódni tőle.

- Clara, én drága Claram, mindig is ugyan az leszek számodra: a Doktor. Méghozzá a te Doktorod.