Október 1.

Meleg ősz volt, talán szeptember közepe. Reggel készültem az iskolába, közben a rádió bemondta, hogy valamelyik távol-keleti országban a diákok fellázadtak, és véres zavargások törtek ki. Egyik tanárunk mondta, hogy a kommunizmus idején nálunk is volt ilyesmi, de leverték és eltussolták; még most is csak pár ember tud róla.

Péntek volt; az utolsó óra angol, egy szöveget kellett fordítani, és egy csomót röhögtünk, mert mind hülyeségeket fordítottak. Közben a tanár mondta, hogy lehet, hogy nálunk is valami polgárháború for kitörni, és jobb lesz, ha hétvégén otthon maradunk. De nem hallgattunk rá, és úgy döntöttünk, hogy órák után elmegyünk autózni Segesvárra (Gergőnek volt egy Citroen sportautója).

Elindultunk; gyönyörű volt a kora őszi táj, dombok, sárga virágos mezők, napsütés, kevés forgalom. Utána egy senkiföldje-szerű részre értünk, minden kopár, sáros, sehol növények, borult ég. Megálltunk egy helyen pihenni, de valami rosszarcú alakok ólálkodtak a közelben, így jobbnak láttuk továbbmenni. Hamarosan magunk mögött hagytuk a sivár földet, és dombos vidék következett. A falvak szépek voltak, de az útjelző táblák úgy el voltak rozsdásodva, hogy nem tudtuk kiolvasni, mit ír. Egy kereszteződésnél volt egy útjelzés, hogy balra kell letérni a Lost Autumn versenypálya felé, így elhatároztuk, hogy megnézzük. Bementünk (kellett fizetni); az első kört közepes sebességgel mentük, a másodikat már nagyon gyorsan. Pánikoltam, de nem lett baleset.

Utána továbbhaladtunk Segesvár irányába. Közben kitört a háború, lövöldöztek, pusztítottak. A katonák meg akartak állítani, Gergő pánikba esett és letért egy mellékútra, és azt hajtogatta, hogy külföldre kell meneküljünk. Tankokkal üldöztek és lövöldöztek.

Október 3.

Pesten voltunk (Anyu és én) és Kingáéknál laktunk a Podmaniczkyn. Minden lila volt – falak, függönyök. Kingáék éppen nem voltak otthon. A vendégszobában volt egy nagy könyvespolc és ott megtaláltam Kinga irományait (fantasy mesék, fanficek). Nagyon érdekesek voltak, olvasgattam őket, de egyszercsak megjött Kinga és Gyöngyi. Nem volt időm visszatenni a füzeteket a könyvespolcra, ott voltak az asztalon, és aggódtam, mit szól, ha meglátja, hogy jártam velük.

Beszélgettünk; arra számítottam, hogy sport edzésre megyünk, mint a múltkor, de Kinga valami társasjátékot akart játszani, majd meg akart tanítani egy énekre. Közben maffiózók jöttek, és el akarták vinni Kingát. Menekültünk. A bérház bejáratánál csapdát állítottak, de én segítettem Kingának elmenekülni, és én estem be a csapdába. A kapualjba szorítottak és fel akarták robbantani a bérházat, de aztán nekem is sikerült elmenekülnöm.

Október 11.

Távolsági busszal mentünk, azt hiszem valami versenyre. Jobb oldalon az első ülésen ültem, előttem volt egy kihajtható asztal, és rajta egy laptop, amin Miraculous epizódokat néztem. Egy városban megálltunk pihenni, mondták, hogy mennyit fogunk állni. Elmentem hogy vegyek valami nasit, utána körbejártam a központot. Már indult a busz, így rohantam vissza hogy nehogy lemaradjak, de közben katonák támadták meg a várost. A buszba kézigránátokat dobtak és az felrobbant. Menekültem, mint az állat. Mind több katonai teherautó érkezett és nagy kattogással cirkáltak a városban.

Október 12.

Magyarórára Áprily: Az irisórai szarvas c. versét kellett megtanulni, de én dög voltam, és nem tanultam meg. A tanárnő engem szólított fel, hogy szavaljam el a verset. Nem tudtam semmit, de valami rémlett, és az emlékfoszlányokból rögtönöztem egy verset; az első sor az volt, hogy "A varjak egyre halkabban károgtak". Az osztálytársak el voltak ámulva, de tanárnő nem értékelte, leszidott és négyest adott. Később megpróbáltam leírni az általam rögtönzött verset, de már nem emlékeztem rá.

Október 15.

Vonattal mentem Bukarestbe, este. Predealnál, mielőtt kezdtünk volna ereszkedni a Kárpátokból, a vonat fékje elromlott; a predeali állomáson a szerelvény átment egy rossz vágányra, letarolt egy csomó épületet és autót (azok felgyúltak) és ment tovább nagy sebességgel Azuga felé. A vasutas nem tudta megállítani a vonatot. Mind gyorsabban mentünk lefelé a lejtőn, egyes utasok imádkoztak, de sokan észre sem vették, hogy baj történt, aludtak, olvastak. Azuga után Busteni, Sinaia következett. Predeal égett, idáig látszott a nagy tűz az éjjeli égen. Sinaianál a mozdonyvezető majdnem meg tudta állítani a vonatot, de aztán mégsem sikerült. Vágtáztunk Comarnic felé.

Október 18.

Volt egy újszülött, aranyszínű sárkányom, és folyamatosan gondoztam meg vigyáztam rá, remélve, hogy majd hűséges, szelíd társam lesz, mint az Eragon vagy Tűz és jég dala sárkányai.

Reggel megetettem a kissárkányt, majd elmentem az iskolába. Néhány óra múlva kiabálást és robbanásokat hallottam az utcán, és valami eltakarta a napot. Ahogy kinéztem, egy hatalmas repülő szörnyet láttam: a sárkány reggel óta óriásira nőtt, és elkezdte szétszedni a várost és megölni az embereket. Tudtam, hogy ez az én hibám, és tennem kell valamit. Valahogy szereztem egy rakétavetőt, és elkezdtem lőni a sárkányra. Egy rakéta eltalálta a szörnyet, és az lezuhant és elpusztult.

Jött néhány fekete köpenyes varázsló, és azt mondták, hogy a sárkány védett faj, és nem lett volna szabad megölni. Azt mondták, hogy most engem változtatnak sárkánnyá, hogy pótoljam az elpusztultat, és életem hátralévő részében egy ketrecben kell élnem valamiféle varázsló-állatkertben. Próbáltam elmenekülni, de túl sokan voltak.

Október 19.

Senki sem tudta megcsinálni a matek házi feladatot, amiből hétfőn jegyet fogunk kapni. Megegyeztünk Elzával, hogy hétfő reggel 6-kor találkozunk a lakásánál (ő közelebb lakik a sulihoz), hogy próbáljuk meg megoldani. Reggel elmentem oda, de már volt ott egy csomó osztálytárs, mert ők sem értették.

Mivel túl sokan voltunk, úgy döntöttünk, hogy nem rohanjuk le a lakását, hanem inkább elmentünk a suliig, hogy egy teremben tartsuk a megbeszélést. A suli még zárva volt, de mellette a tornaterem nem. A tornaterem fölött volt egy kis osztályterem, ahova csak egy létrán és egy csapóajtón keresztül lehetett feljutni; oda mentünk föl. A falakon szőnyegek voltak fantasy témákkal (tornyok sziluettjei, kék sárkány, narancs ég).

Éppen el akartuk kezdeni, de megjelent a töritanár, és kijelentette, hogy inkább ő tart órát, mert az érdekesebb. Mindenki kétségbeesett. A töritanár unalmasan papolt. Már 9 óra volt, mehettünk matekórára, és senkinek sem volt meg a házija.

Október 20.

Kiépítettek egy metró-rendszert, amely Európa nagyvárosait kötötte össze, és tipikusan 600-800 km/h-vel ment (a jövőben még ennél is gyorsabb lesz, ahogy fejlődik) párszáz-párezer kilométer hosszú vonalakon. Egy ilyennel mentünk Bukarest és Konstanca között.

Egy földalatti állomásról indultunk, a vagonok nagyon szélesek voltak, 15 ember ült egy sorban (a széleken 4-4, középen 7 ülés). Sötét volt a vagonban, ablakok nem voltak. Elöl-fenn egy kijelző írta a sebességet. Kezdetben lassan mentünk, de aztán felgyorsultunk, 800 km/h körül jelzett a kijelző. A vagon vibrált a sebességtől. Gondoltam, hogy ha bármilyen baj lesz, például valami van a sínen, ennél a sebességnél olyan baleset lesz, hogy úgy elpusztulunk, hogy azt sem tudjuk, mi volt. Végül szerencsésen megérkeztünk Konstancára. Egy hotelbe mentünk, ahol sportolók voltak elszállásolva.

Október 22.

Valami különleges haderő tagja voltam, és nagyon fiatal korom óta katonai kiképzésben részesültem. A kiképzés és a titkos küldetésekben való részvétel mellett iskolába is jártam, és többé-kevésbé normális kamaszéletet éltem.

Egy nap a parancsnok közölte, hogy találkoznom kell egy velem nagyjából egyidős sráccal, aki hasonló katonai kiképzésben részesült, és egy külföldi küldetésen lesz a társam. Másnap elmentem hozzá; egy kis faluban lakott, az utcája egy dombon volt, egyik oldalon házakkal, a másik oldalon erdővel. A fiút Gerhardnak hívták, nagyon aranyos volt, és egy kétszintes házban lakott a szüleivel. Leültünk a nappaliban, és megnéztünk néhány térképet és tájékoztatót; a szoba törökösen volt berendezve, a földön kellett ülni párnákon, a falon faliszőnyegek, teát hoztak. Volt egy nagy állóóra is, amelyben arany gömbök forogtak.

Aznap este megint találkoztam a parancsnokkal; szűk városi utcákon sétáltunk, amelyeket ódon két-háromszintes házak szegélyeztek, és narancssárga utcai lámpák világítottak meg. A parancsnok beszélt néhány tervről, és elmondta, hogy a küldetésünkre egy hét múlva kerül sor.

Nyár volt, meleg és ragyogó idővel. A következő napokban többször is meglátogattam Gerhardot; megbeszéltük a tervet és térképeket nézegettünk, harcedzést tartottunk a kertben, hülyültünk, együtt töltöttük az időt. Közeli barátok lettünk, és fokozatosan egymásba szerettünk. Elbúcsúzásnál mindig homlokon csókolt.

Amikor a küldetés előtti napon elmentem hozzá, senki sem volt otthon. A szomszéd azt mondta, hogy ellenséges katonák jöttek és elvitték. Elmentem a parancsnokságra, a parancsnok nem tudott az emberrablásról, de aztán kiderítette, hogy a srácot fogolyként tartják fogva egy kis hegyi faluban. Elhatározta, hogy kiszabadítja, és magával vitt egy csapat katonát, de megparancsolta, hogy én maradjak a főhadiszálláson, nehogy velük menjek. Repülőre szálltak és elindultak.

Én azonban nem hallgattam rá, és úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek. Megnéztem hol van a falu, szereztem egy motorbiciklit és elindultam. Hamarosan már szűk hegyi utakon, szerpentineken haladtam. Egy kereszteződésnél egy teherautó üldözni kezdett és megpróbált elütni, de én gyorsabb voltam, és sikerült elmenekülnöm. Utána egy helikopter jelent meg és lőni kezdett, de nem talált el, és egy idő után eltűnt. Megérkeztem a faluba; az ég szürke volt, és mindent lehullott levelek borítottak. A parancsnok és a katonái már megérkeztek, és megmentették Gerhardot, de ő meg volt sebesülve; hordágyra tették, és betették a repülőbe. Mi is felszálltunk a gépre. A parancsnok még csak meg sem szidott, amiért a parancsa ellenére követtem őket; ideges volt, hogy most a küldetéshez új embert kell találni.

Október 27.

Megjött a tél. Marosvásárhelyen hideg és hó volt, de Bukarestben még meleg, napsütés. Nagyon lehangolt a sötét, hideg idő, így minden péntek délután elmentem vonattal (vagy talán repülővel) Bukarestbe, és vasárnap este haza Vásárhelyre. Anyu megsértődött, hogy sosem vagyok otthon, de vettem neki egy nagy doboz fagyit és akkor kiengesztelődött.

Október 30.

Vezetni tanultam. Hátul ültem, amíg egy fajankó vezetett, mellette ült az oktató. A fajankó nagyon rosszul vezetett, de az oktató ritkán avatkozott közbe, a legtöbb az volt, hogy morgott valamit. Egy másik kocsi kijött egy mellékútról, a fajankó nem tudta kikerülni – lehet, hogy nem is vette észre – és nagy sebességgel belehajtottunk.