Június 3.

A városi tanács - vagy valamilyen hasonló testület - úgy ítélte meg, hogy a polgárok túl keveset olvasnak, ezért úgy döntöttek, hogy olvasnivalót helyeznek el a városi buszokon. Egyes ülésekhez kis könyveket tettek, melyek általában egy hosszabb regényből tartalmaztak egy fejezetet, és olvashattad utazás közben (persze oda voltak erősítve, hogy ne vigyék csak úgy el).

Felfedeztem egy fantasy/romantikus regényt, amelynek a címe Aki örökölte a holdat (vagy valami hasonló) volt, és minden fejezete más-más buszon volt elhelyezve. Már két fejezet elolvasása után nagyon megtetszett a történet, a szereplők, a helyek, és igyekeztem minél több fejezetét felkutatni. A könyvesboltokban és az interneten is kerestem a regényt, de sehol sem volt kapható és nem is hallott róla senki; nyilván kifejezetten erre az alkalomra írták.

Végül sikerült megtaláljam és elolvassam szinte az összes részt, kivéve az utolsó két fejezetet, pedig nagyon kíváncsi voltam a befejezésre (hogyan végződik a háború, és a herceg meg a hercegnő egymáséi lesznek-e). Egész nap a buszokon utaztam, keresve a hiányzó részeket, közben az iskolai órákat és dolgozatokat is kihagytam.

Június 6.

A szünetben Elza szólt, hogy Diana Wynne Jones éppen a mi iskolánkban tesz látogatást, és most pont a tanári szobában van. Mentünk a tanáriba, hogy nézzük meg. DWJ egy asztalnál ült és kávét ivott, közben olvasott valami jegyzetet. Beszélgettünk; megkérdezte, hogy én is író akarok-e lenni, mert ki tudja adatni a könyveimet. Mondtam, hogy nem ilyesmiért jöttem, csak azért akartam találkozni vele, mert ő a kedvenc írónőm és nagyon tisztelem. Erre meghatódott, és elkezdte felolvasni egy novelláját egy könyvből.

Elza végül megkérdezte, hogy kér-e még kávét, és DWJ azt mondta, hogy igen. Elza megengedte a csapot a kagylónál, majd elment a kávéfőzőért. A csap letört és a víz szanaszét spriccelt. Elza rohant vissza, de én is rohantam, hogy zárjam le a vizet; nem vettem észre, és fellöktem. Elza odacsapta a kávéfőzőt, az miszlikbe ment és felgyúlt. Nem tudtuk eloltani a tüzet és kisvártatva az egész tanári szoba lángokban állt. Mindhárman kiugrottunk az ablakon a lángok elől, de jött a diri és a tanárok, és el akarták csípni Elzát, mert felgyújtotta a sulit. Rohantunk az életünkért. DWJ-nak volt egy fehér autója, beugrottunk és elmenekültünk.

Június 7.

A matektanár valami nagyon nehéz házi feladatokat adott fel (összetett deriválások), nem értettem semmit belőle. Szünetben beszéltem az osztálytársakkal; mondták, hogy ők sem értettek semmit, és biztos ez lesz a dolgozatban. Akartunk beszélni a tanárral, de már hazament. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk; ellógtunk a többi óráról és felszálltunk egy buszra, ami elvisz a tanár falujába (egy kis faluban lakott Marosvásárhely mellett).

Egy megállónál felszállt néhány ember, és mondták, hogy vissza kellene forduljunk, mert jön a háború, a kínaiak le fogják rohanni Európát, de nem hittünk neki, és a buszon maradtunk.

A faluban megtaláltuk a tanár házát és bementünk. Elkezdte még egyszer magyarázni a leckét, és egy táblára írt képleteket, de most sem értettünk semmit. Közben egy osztálytárs, aki fél füllel rádiót hallgatott, mondta, hogy kitört a háború; a kínaiak megtámadták az országot. A távolban puskát ropogtattak. Csapot-papot otthagyva rohantunk vissza a buszmegállóhoz, mert Vásárhelyen mégis védettebbek lennénk, mint egy faluban, de az ellenség már közel volt, egy rakéta pedig pont eltalálta a közeledő buszt. Bemenekültünk egy ház udvarára. A kínaiak lövöldöztek és gránátokat dobtak.

Június 11.

Az iskolában Kémkedésből kellett vizsgázni, mely abból állt, hogy egy erdei túra során különböző információkat kellett gyűjteni. Csoportosan mentünk, a túra alatt pedig több feladat volt. Először fel kellett jutni egy hegygerincre, ahonnan észrevétlenül meg kellett figyelni egy ellenséges kastélyt, jelentést téve a lakosokról, katonákról, gyenge pontokról stb. Aztán egy másik helyről egy messzi országutat kellett figyelni, és feljegyezni, hogy egy adott idő alatt milyen autók mennek és milyen irányba. Visszafelé néhány tájékozódási és elsősegély-nyújtási feladatot kellett teljesíteni, majd a végén zászlókkal meghatározott jeleket, üzeneteket küldeni a szervezőknek.

Június 12.

Egy másik rendhagyó sulis vizsga: most Kreativitásból kellett vizsgázni. Volt egy kb. 5 kilométer hosszú út, és autóval vittek engem körbe rajta. Az autózás közben meg kellett "alkossam" az útmenti tájat a képzeletem erejével (egyszerűen csak elképzeltem, és az adott táj megjelent).

Három kört mentünk. Az elsőnél a táj legtöbb eleme megvolt, csak kis részeket kellett kitölteni (pl. egy kert, egy épület). A másodiknál már csak kevés részlet volt (egy ház, egy liget, egy embercsoport), amelyek köré meg kellett építeni a tájat. A harmadiknál teljesen üres volt a hely (fehér, lapos, papírszerű) és mindent én kellett elképzeljek. Itt szinte minden osztálytárs valami idilli, giccses tájat komponált (pl. nyári alkonyi hegyi vidék), de nekem valami vészjósló poszt-apokaliptikus hely sült ki. A vizsga eredményét nem tudtam.

Június 18.

A tanítás utolsó hete, még csak két-három nap volt a vakációig. Az iskolaudvaron voltam, és néztem ahogy a fiúk kézilabdáznak. Később még fog lenni egy fontos előadás, amin kötelező részt venni, azt vártam. Jött Tekla és szólt, hogy taekwondo edzés van, miért nem jövök. Bementem a tornaterembe, már mindenki ott volt a csoportból és a tornatanár volt az edző. Megtartottuk az edzést; miután vége lett, a tanár elment, én pedig mentem zuhanyozni. Aztán visszamentem a suli udvarára, ott volt Gergő és pár másik fiúval beszélgetett. Mikor meglátott, utánamrohant, és együtt mentünk ki az utcára, hogy menjünk haza. Éppen akkor jött a busz, felszálltunk. Szólt a telefonom, Tekla kérdezte, hogy hol vagyok, mert kezdődik a fontos előadás. Mondtam, hogy semmi gond, itt vagyok az iskola mellett (a busz éppen akkor ment át egy felüljárón a suli mellett).

Június 20.

Egy romos gyárnegyedben voltam, valahol a tenger mellett. Volt egy kisfiú (kb. 7-8 éves) aki velem volt, és kellett vigyázzak rá. Este volt, sötét. A gyermek elszabadult és berohant az egyik romos épületbe. Bementem utána és üldöztem; valami kórház-szerű hely volt szűk folyosókkal és kisebb-nagyobb termekkel.

Mind bennebb jutottunk az épületbe, de nem értem utol a gyereket – ő át tudott férni a kis helyeken, a törmelékek mellett, csövek alatt, én meg nagy kerülőket kellett tegyek. Az volt az érzésem, hogy egy szörny el fogja kapni (mint pl. az Alien), vagy be fog zuhanni valahova és összetöri magát, esetleg ránk omlik az épület. Berohantam egy szobába, de ott volt egy fogorvosi lámpa, ami csápokat növesztett, amiken szemek voltak, és elkapott. Ordítottam, de nem tudtam kiszabadulni.

Június 22.

Az iskolában évzáró ünnepélyt tartottak, amelyre egy csomó fontos személyt is meghívtak, hogy beszédet mondjanak. Nagy felhajtás volt, alig lehetett közlekedni a városban, a buszokat is elterelték, az iskola előtt le volt zárva az út. Találkoztam Elzával a suli előtt, mondta, hogy az évzárón egy béke-Nobel-díjas ember is fog beszélni, és a végén fel fognak engedni egy csomó galambot egy nagyszerű és felemelő ceremóniaként. Az iskola udvarán tartották az ünnepélyt, már fel volt állítva a szószék, hátrább pedig nagy ketrecekben rengeteg fehér galamb.

Kezdődött a beszéd, órákig tartott és nagyon unalmas volt, mi pedig álltunk a napon. Ott volt Gergő is, és elhatároztuk, hogy borsot törünk a szervezők orra alá az unalmas beszéd miatt. Gergő hozott vagy tíz kiflit, és leszórt az udvaron egy csomó morzsát, diszkréten, hogy az emberek közül senki ne vegye észre. A galambok persze észrevették, és úgy bámulták, hogy esett ki a szemük.

A végén kiengedték a galambokat, de azok ahelyett, hogy felrepültek volna, leszálltak, és verekedni kezdtek a morzsákon. Egy csomó más madár is odacsődült és azok is beszálltak a csetepatéba. Rettenetes káosz lett, a szervezők és a tanárok rohangáltak és próbálták hessegetni a madarakat, a meghívottak irtó dühösek lettek.

Június 25.

Egy olyan (fantasy) világban éltem, ahol az olvasás korai vakságot okozott. Az olvasni tudó emberek nagyon fontos szerepet töltöttek be a társadalomban, az emberi tudás egyedüli letéteményesei voltak, de a húszas éveik elejére megvakultak, és utána életük végéig kolostor-szerű intézményekben éltek.

Elhatároztam (vagy talán a szüleim határozták el helyettem), hogy én is megtanulok olvasni. Egy zárdában tanultam, utána belekezdtem tudós-karrierembe; könyveket olvastam és másoltam, könyvtárakban dolgoztam, embereket tanítottam, történeteket és beszámolókat írtam, utaztam...

Húsz éves korom körül a látásom egyik napról a másikra kezdett romlani. Már sajnáltam, hogy ezt a munkát választottam, de nem volt visszaút. Egy zárdába kellett költözzek valami zord, északi vidéken.

Június 29.

Árpinak volt egy nyaralója Szovátán, és meghívott Gergőt és engem egy hétre. A ház egy félreeső helyen volt, már fenn a hegyoldalban, az erdő mellett. Egy ezüst, régi, kétajtós autóval mentünk. Megérkeztünk a házhoz; Árpi ideadta a kulcsot és elment, csak mi maradtunk ketten. Már előre élveztem, hogy egy hétig együtt leszek Gergővel.

Délután elmentünk kirándulni; a ház mögött indult egy turistaút az erdőbe. Közben kitört a háború: a kínaiak lerohanták Európát. Vissza akartunk menni a házhoz, hogy hívjuk fel Árpit, hogy jöjjön vissza és vigyen haza Marosvásárhelyre, de a kínaiak már Szovátára is benyomultak és nagy lövöldözés folyt. Visszamenekültünk az erdőbe és követtük a túraösvényt a dombokon keresztül. Estefelé egy kis reptéhez értünk, egy völgyben; két kis repülőgép volt ott. Az egyik, egy bordó egymotoros gép éppen akkor indult; megkértük a pilótát, hogy vigyen el. Felszálltunk és a hegyek felé repültünk; Magyarországra akartunk menekülni. A földről lövöldözni kezdtek a repülőre; nem tudom, hogy végül túléltük-e vagy sem.

Június 30.

Nindzsa vagy mi voltam, és ki kellett nyírjak egy nagyon fontos embert. Egy magas irodaépületben volt az ember, valami nagy cég főnöke. Nagyon nagy, vagy 30 emeletes, labirintus-szerű épület, benne rengetegen dolgoztak az irodákban.

Be tudtam menni nyugodtan, senki sem fogott gyanút és senki nem próbált megállítani. Eljutottam a nagyfőnök irodájáig; a kövér pasas egy asztalnál ült és gyümölcsöt evett egy nagy tálból. Felkaptam a gyümölcsöstálat es hozzávágtam, erre pánikba esett, felugrott és tántorogni kezdett, én pedig megragadtam és kilöktem az ablakon. Az emberek észrevettek engem és üvölteni kezdtek. Az irodába gorillák törtek be és ki akartak nyírni. Gyümölccsel dobáltam őket, ők elcsúsztak és elestek, én pedig elrohantam mellettük, ki a folyosóra. Rohantam le a tűzlépcsőn, hogy kijussak az épületből. Közben rendőrök és katonák is jöttek, és vadásztak rám. Menekültem mint az állat.