Madár rikoltott a könnyű, esti szélben miközben lágy táncot lejtettek a természet uralta sziget lombjai. A halkan susogó, zizegő dzsungelben szinte észrevétlenül tört a sziget közepe felé két gyerek. Egyikük jellegtelen vászonnadrágot és seszínű inget viselt, másikuk rikító kék pólót és pálma mintás rövidnadrágot. Bár mindketten tudták, hogy nem a ruha teszi az embert, mégis, önkéntelenül is messzemenő következtetéseket vontak le a másik megjelenése alapján és már azóta oltották egymást, hogy átléptek a dimenziókapun. Azóta pedig hosszú órák teltek el.

- Te azért elég hálátlan flótás vagy - jegyezte meg Hedley, miközben kopott ingujjával letörölte a homlokára ült verejték és pára cseppeket. A Szigeteken átok meleg volt, még este is.

A világjáró fiú szavai hallatán Zela értetlenül torpant meg, és olyan hirtelen kapta oldalra a fejét, mint egy papagáj. Egy igencsak ízlésficamos papagáj. Neon kék pólója nem csak pálmafás fürdő gatyájával, hanem jégszőke hajával és sápadt bőrével is kellemetlen kontrasztot alkotott.

- Én, hálátlan? Ugyan miért?

- Azok a daaslamaiak egy egész palotát toltak a segged alá. Te meg mégis leléptél, hogy itt parádézz a filléres karibi jelmezedben.

- Kikérem magamnak! Ez egy tök menő szett. Lehet, hogy nem ebben a világban, de leszarom. Nekem tetszik. Sokkal jobban, mint azok az aranysújtásos királyi göncök. Tudod milyen vastagok és büdösek? A francokat tudod! Ahogy azt sem, hogy mekkora szívás egy díszes kalitkában lakni. Mert oké, szép palota! De ha a te hátsód koptatja a trónszéket, az a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden szart neked kell megoldani. És nem csak a palotában, hanem az egész elcseszett királyságban. Persze nem a saját belátásod szerint. Én mondom, atomszívás ez az egész uralkodósdi!

- Jajj, mindjárt megsajnállak... Gyökér... - morogta Hedley az orra alatt, miközben előrébb tört a bozótban.

- Hallottam ám!

- És magadra vetted? - pillantott hátra kaján vigyorral Hedley a papagájnak öltözött Zelára. - Vajon miért? Én csak szólni akartam, hogy itt kiáll néhány gyökér.

- Ha, ha... Rohadt vicces! - Zela szeretett volna valami elmés beszólással visszavágni, de épp nem jutott eszébe semmi. Mármint azon kívül, hogy már megint a nyomában volt egy szakasznyi mágus, hogy Daaslamába vigyék, és hogy rohadtul nem tud mást tenni, csak futni, és reménykedni, hogy még pár napig elkerülik egymást... Épp, mint mielőtt Leva elintézte volna neki ezt a király pozíciót, ami elég jó egzisztenciát biztosított, csak kicsit több kötöttséggel járt, mint amit kényelmesnek érzett volna. Mondjuk be kellett ismernie magának, hogy kellemes változatosságot jelentett, hogy ezúttal nem azért keresték, hogy kinyírják, hanem hogy védelmezhessék, és haza kísérjék. Ha jól belegondolt, valahol igazat adott Hedley-nek. Tényleg elég fasz húzás volt szó nélkül lelépnie. De Leva bajban volt... vagy valami olyasmi. Úgyhogy inkább nem agyalt több sértésen, csak fújtatva követte Hedley-t a sűrűbe.

Sokat gyalogoltak. Sokkal többet, mint amit kényelmesnek találtak volna, de annyi büszkeség mindkettőjükbe szorult, hogy ne tegyék hangosan szóvá izmaik fáradt sajgását, vagy azt, hogy kissé félelmetesnek találják a lassan teljes sötétségbe boruló erdőt.

- Te, Hedley... - törte meg a csendet Zela hosszas kutyagolás után.

- Hm?

- Biztos jó világon járunk?

- Biztos.

- És mitől olyan biztos?

- Hogy én sosem hibázom - mondta magától értetődően az egykori utcagyerek, mire Zela harsányan felkacagott.

- Azt a faszom! De szeretnék te lenni - vihogta a király könnyezve, miközben lerogyott az egyik fa tövébe. - Tudod mit, te tökély srác? Átpasszolom neked Daaslama trónját. Lehet, még élveznéd is, ha sosem hibázol!

Hedley megcsóválta a fejét, majd leguggolt másvilágbeli társa mellé. Ő is fáradt volt. Még ahhoz is, hogy tovább titkolja, mennyire kimerült.

- Nem úgy gondoltam - mondta, nehezen találva a szavakat, mivel ez egy olyan mondat volt, amit a többiek, a Nótások előtt sosem kellett hangosan kimondania. Másokkal meg nem igazán beszélt. Érzésekről semmiképp, mivel az idegeneket sosem érdekelte, hogy mi van a jellegtelen kölyökkel, aki az utcán csámborog. És ezért ő sem kérdezgette sosem őket. Bocsánatot pedig pláne nem kért! Nem is értette, hogy Zelával miért kivételezik. De akárhogy is, a komolytalan király jó néven vette a gesztust, és megengedett magának egy bajtársias vigyort meg egy kérdést.

- Amúgy hogy találkoztatok?

- Levával? - kérdezett vissza Hedley.

- Ja. Levával.

Hedley előbb lehuppant Zelával szemben, és csak utána felelt.

- Evannel szedtek össze egy Itáliába tartó kereskedőhajón.

- A te világodban?

- Akkor még nem tudtam, hogy van másik is.

Zela elgondolkodva nézett le a mellkasán himbálózó medálra, majd lassan ujjai közé csippentette és csak úgy megszokásból megdörzsölgette. Szinte biztosra vette, hogy ha a mágusai rátalálnak, akkor ezúttal elveszik tőle varázslatos eszközt, hogy többé ne léphessen le. Akkor is, ha ő volt Daaslama királya.

- És mit kellett tenned érte? - kérdezte, az érmét forgatva az ujjai között, de csak egy szúrós pillantást kapott válasz gyanánt.

- Ugyan miért?

- Hát tudod... hogy úgy nyithass kapukat, mint ő. Medál nélkül.

- Semmit - felelte Hedley őszintén. Ő sosem kérte, hogy Leva kösse magához... ahogy a többiek sem. A varázslat csak úgy megtörtént.

- Semmit?

- Egyáltalán semmit.

Zela elengedte a medált, és hagyta, hogy a helyére hulljon. Mikor a masszív, aranyosan csillogó lemez a mellkasának ütődött, úgy érezte, mintha egy kalapáccsal sújtottak volna a szegycsontjára. Hát nem volt titok! Nem volt semmiféle próbatétel vagy titokzatos beavatás. Leva azt tette Nótássá, akit csak akart. De vajon őt miért nem akarta?

- Te egy egész királyságot kaptál - jegyezte meg Hedley epésen, miközben a medállal játszó, fintorgó fiút nézte. - Egy egész királyságot, sárkányokkal, te lúzer! És mellé ott van a medálod.

- Ja. Tudom.

- Akkor? Mit húzod az orrod?

Zela vállat vont.

- Meg az a fura gyógyítós képességed is van.

- De az nem Levától.

- És? - húzta fel a szemöldökét értetlenül Hedley. - Tényleg ennyire telhetetlen vagy?

Zela felhúzta a térdét, és cipője talpával szétmorzsolt egy rég lehullott pálmalevelet. Arra gondolt, hogy mennyire rohadtul akar magának egy PS10-et az ederleeni palotájába. Egy olyan fullos konzollal, amit az egyik menőbb világban látott. Még mindig pontosan be tudta lőni, hogy merre van az a világ. Annyira pontosan, hogy a nyakában finoman pulzálni kezdett a medál. Nyithatott volna egy kaput akár itt és most. Tudta, hogy abban a világban is éjjel van, ahogy azt is, hogyha sikerül pont az üzletbe érkeznie, akkor, lenyúlhatná a cuccot, mielőtt bekapcsolna a riasztó. Akkor már csak egy akksit vagy generátort kellene szereznie, hogy beüzemelhesse a cuccot, és végre lazíthasson egy kicsit... Bassza meg, tényleg telhetetlen volt! Egész életében arra vágyott, hogy visszatérhessen a szülővilágába, és normálisan élhessen. Lehetőleg bőségben... Megkapta. Végre mindent megkapott, az elmúlt pár hét mégis tehernek tűnt, és hülye módon arról a szaros játékkonzolról álmodozott, mikor a követeket kellett volna figyelmesen hallgatnia. És gondolkodás nélkül lelépett, mikor Mirkó és Sisa otthagyták a fogadóteremben. Még csak egy üzenetet sem hagyott. Eddig mentegette magát, hogy Leva miatt, meg hogy segíteni akar, és akart is, csak... annyi minden mást is akart... családot és barátokat. Olyanokat, mint Leva, Hedley, Mirkó és a többiek. Meg persze a PS-t. És hú, egy motoros siklóernyőt, hogy egyedül is felrepülhessen a sárkányfészekbe...

- Asszem tényleg telhetetlen vagyok - ismerte be, miután porrá őrölte a kiszáradt pálmalevelet. - És borzasztóan rossz uralkodó.

- Legalább valamiben egyetértünk - bólintott Hedley elégedetten, de mikor látta, hogy a sápadt srácnak milyen rosszul esnek a szavai, gyorsan témát váltott. - Szerinted megteszi?

- Ki? Mit?

- Leva. Szerinted kinyírja azt a tengernagyot?

Zela elgondolkodva megvakarta a tarkóját.

- Hát, ha tényleg akkora rohadék, mint mondjátok...

- Biztosra veszem, hogy megérdemelné a halált. Nem jó ember - elmélkedett Hedley. - Leva mégis vacillál.

- Honnan tudod?

Hedley hanyagul a saját halántékára bökött.

- A kötés. Érzem őt. Vagy egy órája rászánta magát, de azóta sem tette meg. Vár... csak azt nem tudom, mire.

- Nem úgy volt, hogy Evan vele lesz?

- De... De ő sem tudja, mi van. Leva beosont a tengernagy kabinjába, de még nem jött ki.

- Az szívás - állapította meg Zela, majd fásultan felnézett a feje fölött sátorként szétterülő lombokra. Tényleg átkozottul rájuk sötétedett. - Szerinted mit kellene tennünk?

Hedley vállat vont.

- Maradunk a tervnél. Megkeressük Tony-t meg azt a tisztet.

- Most? - mozgatta meg a sok kutyagolástól zsibbadt lábujjait Zela.

- Asszem ráérünk reggelig. Én is elfáradtam - ismerte be Hedley, és benyúlt a zsebébe, hogy elővegyen belőle egy halkan zümmögő, alig tenyérnyi készüléket.

- Az mi? - kérdezte Zela csillogó tekintettel, mikor meglátta a modernnek tűnő szerkezetet.

- Elvileg elriasztja a vadállatokat, és sípol, ha valami élőlény húsz lépésnél közelebb jön hozzánk.

- Ohohó, ász! - pattant fel Zela, hogy közelebbről is megnézhesse az apró gépet. - Honnan van?

- Mirkó dobta össze Sisával.

- Én is akarok egyet - csillant fel mohón a sápadt fiú tekintete, Hedley pedig gúnyosan felkacagott.

- Belőled fix, hogy egyszer igazi, mohó seggfej király lesz!