Szinte hihetetlennek tűnt, de ép bőrrel jutottam ki Reezo kabinjából. Még csak az ablakon sem kellett kiugranom! Az ajtón sétáltam ki Rapace kíséretében, a tíz felfegyverzett muksó pedig egyszerűen félrehúzódott. Valami pokoli elégedettséget éreztem, amit csak tetézett, hogy a feldagadt állú Rapace körbevezetett a hajón, és a fertálymesternek is szólt, hogy este adják oda nekem a beígért függőágyat. Hosszú túra volt, kicsit el is untam magam úgy a harmadik ágyúfedélzet környékén, pláne mert Ander emlékeiből minden ismerősnek tűnt. Meg mert Rapace sem saját jószántából kísérgetett, hanem Reezo parancsára, savanyú kedéllyel. Még a túra végén is fájlalta az állát, amit nyilván nem mondott ki, de láttam, ahogy néha lopva megtapogatta, utána pedig gyorsan megpödörte a bajszát, mintha csak azért emelte volna fel a kezét. Aztán unottan folytatta az idegenvezetést.

Mikor visszaértünk a felső fedélzetre, tekintetemmel Tristont, Ewert és Evant kerestem, hiába. Kicsit zavarba jöttem. A körút végén Rapace lendületes léptekkel elsietett, én meg nyilván nem mentem utána. De így, egyedül ácsorogva valahogy minden más volt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy többen bámulnak, és az is furcsa, gyomorszorítós érzéssel töltött el, hogy egyáltalán semmi dolgom, és nem is lesz, amíg a sziget közelébe nem érünk. Ja, és így, hogy meló, látnivaló és társaság nélkül maradt, hirtelen rájöttem, hogy pokoli éhes vagyok. A felfedezést gyomrom hangos kordulással kommentálta, hiába. A Babylon már egy hónapja vízen volt, és az sem tűnt valószínűnek, hogy a szigetek mentén akad majd lehetőségük feltölteni a készleteket, szóval a fejadagot is megfontoltan osztogatták, potyázásról pedig szó sem lehetett. Meg kellett várnom az ebédet. De legalább volt akkora mázlim, hogy a vizet még nem porciózták, szóval halál nyugodtan odasétálhattam a főárboc mellé kötözött hordóhoz, és annyit ihattam, amennyit akartam. Kézzel merítettem bele a hordóba, és a tenyeremből hörpöltem. Úgy gondoltam, hogy addig vedelek, amíg lötyögni nem kezd a hasam, hátha akkor kicsit tompul az éhségem, de már az első korty után rájöttem, hogy igazából sokkal inkább vagyok szomjas, mint éhes. Hiszen ugyanakkor ittam utoljára, amikor ettem: a Ráján, még mielőtt Mao behajított volna Welonhoz. Azóta elfoglaltuk a Felixet, köszöntem Fredéknek a Névtelenen, újraélesztettem Tristont, majdnem felrobbantam, rádumáltam egy szerencsétlen félszemű fickót, hogy fordítsa vissza a Babylont, leejtettem a Névtelent varázslás közben, kiütöttem magam, Reezóval fogócskáztam, verekedtem... a második korty után az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem azért fáj a fejem, mert túl sokat varázsoltam, nem a fáradtságtól. Egyszerűen dehidratálódtam. És tényleg, ahogy a tenyeremben fodrozódó vízre pillantottam, feltűnt, hogy ujjbegyeim mazsolásra aszódtak. A számnak is lepedék íze volt, és két helyen is kirepedt az ajkam.

Hogy ez eddig, hogy nem esett le? - kérdeztem magamtól, aztán vedeltem tovább. Nem számított, hogy kissé poshadt az a hordó víz, akkor jobban esett, mint máskor a strandon, közel negyven fokban egy pohár jéghideg, rostos narancslé.

- Ugye tudod, hogy egy vadbarom ámokfutó vagy? - szólt egy hang a hátam mögött, miközben újabb adagot merítettem a tenyerembe. Nem kapkodtam. Előbb kihörpöltem a vizet, leráztam a kezem, megtöröltem a szám, és csak utána néztem fel.

- De még mekkora! - vigyorogtam Evanre, aki fejcsóválva viszonozta a mosolyt. A helyi tengerészdivat szerint szabott, felgyűrt ujjú inget és fakóra kopott, könnyű gatyát viselt. Bőrét barnára sütötte, mindig kócos haját pedig egészen szőkére szívta a nap. Jól nézett ki. Bár a máker mindig jól nézett ki. - Kösz, hogy jöttél - fordítottam leheletnyit komolyabbra a szót, de Evan továbbra is fülig húzott szájjal meredt rám.

- Evan Griffit vagyok, de te nyugodtan szólíts csak Evnek! A komák itt mind így hívnak - mutatkozott be vígan, enyhén félrebiccentett fejjel és zsebre tett kézzel, mintha nem is zavarná a hajót ringató hullámok tánca.

Vettem a lapot, és nem feszegettem tovább a témát. Most nem, amikor ennyien bámultak minket. Helyette én is bemutatkoztam és elfogadtam Evan felém nyújtott jobbját. Csakhogy ő ahelyett, hogy megrázta volna a kezemet, fordított egyet a csuklómon, és túljátszott eleganciával csókot lehelt a kézfejemre.

Ez most komoly? - vontam fel a szemöldököm, mire Evan arcán pajkos szarkalábak jelentek meg.

Épp csak elkezdtem építgetni a hírnevem. Ne rontsd el!

Vagyis ne húzzak be egyet?

Mondjuk! Helyette esetleg elpirulhatnál vagy valami.

Aha, hogyne!

Nem faggatlak a hamuvá porlasztott világról és nem kanalazgatok a fortyogva kavargó emlékeidből, úgyhogy ennyit igazán megtehetnél. Ha megmáglyáztál egy egész világot, egy kis arcpír igazán semmiség lenne!

Baszd meg! - szökött azonnal vér az arcomba, és nem az a szende féle, amit Evan várt. Bár ezt az apró különbséget közönségünk nyilván nem érzékelte. Úgyhogy sértetten kirántottam a kezem Evan ujjai közül... vagy legalábbis elindítottam a mozdulatot, amit ő nyilván azonnal érzékelt, és vigyorogva rászorított a kezemre. Mindennek ellenére nem rúgtam fel a holdig, mert hirtelen felhagyott a piszkálódással, és egy nagyon őszinte érzelmet lökött felém.

Sajnálom! - erősített rá egyetlen susogó szóval arra torokszorító érzelemre. És ennyi elég is volt, mert abban az egy szóban benne volt minden: hogy Géb neki is barátja volt, épp ahogy Terrara, Eron meg a többiek. Hogy érzi és érti azt a nyomorult, kimondhatatlan fájdalmat és szégyent, amitől néha majd szétrobbantam... vagy egyszer tényleg... Abban az egy „sajnálom"-ban ott zengett hitetlenség, a részvét és a vigasz is, amit nyújtani szeretett volna.

A kezem elernyedt, és hagytam, hogy pár kósza pillanatig még maga előtt tartsa, de nem azért, meg készen álltam arra, hogy szavakba öntsem a Géb halála után történteket, hanem mert tudtam, hogy erről képtelen lennék beszélni. Akkor is, ha nem haraggal jött. Mert akármennyit hallott a gondolataimból vagy az érzéseimből, azt ami legbelül tombolt, nem érhette el. Kötés ide vagy oda, ő nem én voltam. Nem élte át, amit én. Ő csak visszhangokat kapott. Elnagyolt, halvány kópiáit egy olyan borzalmas pusztításnak, aminek soha és sehol nem szabadott volna megtörténnie. És amit én követtem el. Lehet, hogy csak indulatból, félig öntudatlanul, de mégis megtettem.

Nem lehet visszacsinálni, Ev.

Tudom.

Nem gyűlölsz?

Ezt nem tudom. Lehet. De közben szeretlek is... Hisz barátok vagyunk. Talán többek... A részem vagy. Hogy tekinthetnék gyűlölettel olyasmire, ami ennyire közel van a lelkemhez?

Szörny vagyok. Pusztítok és rombolok és rontást hozok, amerre csak járok. Hát nem félsz tőlem?

Őszintén? Néha lever a víz, de Sisa sokkal ijesztőbb.

Jaj, Evan! - húztam végre vissza a kezem fásultan. A szőke srác persze tovább mosolygott. Szürkés szemei pajkosan villogtak és arcán nyoma sem volt azoknak a szavaknak, amiket némán üzent.

Néha el akarok szakadni tőled. A szívem, az eszem és a lábam is azt mondja, hogy nincs ez rendjén. Hogy mindez mocskos, csalfa boszorkányság és haza kell mennem atyám kunyhójába, ami lehet, hogy szűkös és huzatos, de legalább igazi. Csakhogy... van, amit nem lehet meg nem történtté tenni. Így, hogy, találkoztunk, azk után, amit láttam és megtanultam, képtelen lennék visszatérni Caernarfonba. Nem élhetem azt az életet, amit a találkozásunk nélkül éltem volna.

Pláne, hogy rég felkötöttek volna.

Pláne - bólintott kuncogva Evan, aztán hangosan folytatta.

- Néha leszakad az ember mögött a híd. Ezt értem. Azt is, hogy elviselhetetlenül fáj. De azt nem, hogy miért akarsz magadra maradni ezzel a fájdalommal.

A szemembe könnyek szöktek. Gonosz, mindent elhomályosító, mélyről buggyanó könnyek. És egyszerűen nem bírtam Evanre nézni. Talán megpróbált még gondolatban mást is hozzáfűzni az eddigiekhez, de azt már nem hallhattam, mert elzártam előle az elmémet, mikor karba fontam a kezem. Jelképesen még egy lépést is tettem hátra, hogy távolabb kerüljek tőle. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért jobb egyedül küzdeni ezzel a mázsás, sötét szutyokkal, de jobb volt. Akkor is, ha közben fuldokoltam és valójában cseszettül nem bírtam egyedül. Ezért haverkodtam össze Freddel. Mert kellett valaki. Akárki! Legalább egy valaki, aki előtt még nem írtam le magam.

- Leva, az istenit! Olyan hülye vagy - szitkozódott Evan, mikor rájött, hogy gondolatban hiába hadovál, úgysem hallom. És valószínűleg mondott volna még mást is, ha az egyik tat felé tartó tiszt nem mérte volna végig szigorú tekintettel.

- Jó lenne, ha a szája helyett a kezét járatná, matróz!

- Hogyne, uram! - tisztelgett vígan Evan az egyenruhás parancsolgatónak, mire a tiszt elégedetten bólintott és folytatta az útját.

- Ezt a kört te nyerted, de ne gondold, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem, mint Hedley-től - kacsintott még egyet felém Evan, majd gyorsan kortyolt a hordóból és macska ügyességgel felhúzta magát a legközelebbi a kötélen és felmászott egészen a második keresztrúdig, ahol három másik matróz már nekiállt kioldani a vitorlát.

Mikor körbenéztem, kicsit hökkenten döbbentem rá, hogy a fedélzeten és a kötelek között úgy nyüzsögnek az emberek, mint hervadó virág körül a muslicák. A Babylon forduláshoz készülődött. Az új irány észak-északkelet volt. Vissza. Vissza a szigetek mentén... Ander menedéke felé. Reezo tényleg meg akarta menteni a fiát. Minden szarság ellenére ez azért egész felvilanyozott.

*

Pár percig csak tébláboltam, de így, hogy nem vehettem részt a munkában, közel sem volt olyan jó buli a fedélzeten dekkolni, mint egyébként. Valószínűleg ebben egyetértett velem Gladstone papagája is, mert mikor már az ötödik matróz hessegette odébb, rekedten rikácsolva a vállamra rebbent és apró gombszemeivel az arcomra nézett. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy nem lépünk-e le? Persze nem vehettem százra, hogy tényleg ezt akarja-e, de azért megsimogattam és mormogva válaszoltam is.

- De, lelépünk. Úgy lelépünk, hogy sosem találnak ránk. Csak van még itt egy-két elintézni valóm, okés?

A papgáj csicsergett valamit, amit én beleegyezésnek vettem, úgyhogy határozott léptekkel megindultam a gyengélkedő felé. Gondoltam ránézek Sammsre, ha már úgyis annyire ráérek, és ha Held éppen nem figyel, aki feltunningolom egy kis sárkánymágiával.

A gyengélkedő épp olyan büdös volt, mint mikor elhagytam. A sérültek is ott feküdtek, ahol eddig. Aki magánál volt, az felém fordult mikor beléptem, a többi viszont halkan nyöszörögve, vagy elgyötört arccal aludt tovább. Samms sem volt magánál. A sarokban hevert egy priccsen. Pechemre a kövér Held épp fölötte állt, és szakértő gonddal mosta át a sebeit. Pont láttam, mikor egy lifegő, húsos bőrcafatot visszasimított a helyére, és egy csöpögő ronggyal áttörlte a felületet. De akár alkoholtól, akár víztől, akár mástól csöpögött az a rongy, a félszeműnek arcizma sem rándult. A lazító varázslat még hatott. Nem tűnt úgy, hogy az orvos segítségre szorulna, úgyhogy inkább ahhoz az ágyhoz léptem, amin nem sokkal korábban én feküdtem kiütve, és amin most Brendon Ewer ült mezítláb, térdig felgyűrt nadrágban, és szitkozódva csavart gyolcsot csúnyán felhorzsolódott bokája köré. Csuklóit már vastag kötés fedte. Triston az ágy melletti sámlin szédelgett, egy éjjeli edény oldalát szorítva, és némán hallgatta a kadétkifakadását.

- Megölöm. Esküszöm, hogy egy szép napon párbajra hívom, és keresztüllövöm, mint egy veszett kutyát! Fizetett Hornbynak. Hallottam, hogy az öregnek gul csörgött a zsebében. Biztosra veszem, hogy Roy pénze volt. A patkány...

- Lehet, hogy nem szándékosan szorította meg ennyire.

- Hornby? Ne beszéljen zöldségeket! A vén medve negyvenöt éve szolgál a haditengerészetnél. Pontosan olyan szoros csomót köt, amilyet akar. Roy vette rá.

- Akkor jelentse - jegyezte meg halkan Triston, de Ewer leintette.

- Nem ér annyit. Nem bizonyítható. - Triston vállat vont, aztán hirtelen az edény fölé görnyedt. Ewer nyugodtan csomózta meg a gyolcsot a bokáján, mintha semmi sem történt volna, de mikor közelebb araszoltam, kíváncsian felnézett rám.

- Sziasztok - lépem egészen közel. - Zavarhatok?

Ewer elgondolkodva végigsimított frissen csomózott kötésén, mintha nem tudta volna, hogy jó ötlet-e szóba állnia velem, Triston viszont szívélyesen elmosolyodott.

- Hogyne! Foglaljon helyet, ha kívánja. - És gálánsan fel is pattant a sámliról... és közben majdnem magára löttyintette az edény tartalmát.

- Inkább maradj - nyomtam vissza gyorsan a sámlira, és kaptam el az edény egyik oldalát, aminek fenekén szúrós szagú epe és nyál lötyögött. - Szerintem jobb ha nem pattogsz.

- Kö... köszönöm - csuklotta zavartan a fiú, miközben szégyenlősen újra ölébe helyezte az éjjeli edényt.

- Miben lehetünk szolgálatára? - kérdezte a rövid közjáték után Ewer, sietősen lehajtva nadrágja szárát.

- Igazából azt reméltem, hogy én lehetek a ti szolgálatotokra - mondtam, miközben mélyen a vállamon himbálózó táskába túrtam. - Hoztam Tristonnak gyógyszert.

- Gyógyszert? - kérdezte a fiú nyakát nyújtogatva, mikor én előhúztam a tarisznya mélyéről egy megkezdett levélnyi daedalont.

- Ja. Gyógyszert, hányinger ellen. - Triston elvette a műanyag levelet, és gyanakodva nézegette. - Régen én is émelygős voltam, de ez mindig segített.

- Tényleg? - kérdezte Triston reménykedve, de Ewer komoran összevonta a szemöldökét.
- Nem kell mindent elsőre elhinni.

- Tényleg jó cucc - bizonygattam. - Legalábbis én nem ismerek jobbat, de ha neked akad tipped, akkor szólj!

- A gyömbér segíthet - vágta rá szemrebbenés nélkül a srác, mire én megforgattam a szemem.

- És akad a hajón gyömbér?

- Ez nem egy luxusbárka - felelte katonásan Ewer.

- Tény. De ezek szerint a hányós gyógyszerek listája élén még mindig a daedalon áll - jegyeztem meg szúrósan. Ewernek nem is tetszett a hangnem, mert rögtön felhúzta az orrát.

- Hadd vessek rá egy pillantást! - nyújtotta a tenyerét Triston felé, aki rögvest odaadta neki a gyógyszert.

- Miért van ilyen különös csomagolása? - forgatta a levelet az ujjai között Ewer.

- Mit tudom én - rántottam vállat. - A gyártónak biztos túltengett a kreativitása.

- Mármint a készítőnek?

- Ja.

- Ki készít ilyesmit?

- Richter Gedeon - löktem zsigerből, aztán próbáltam nem röhögni, mikor Ewer elgondolkodva megjegyezte, hogy nem ismeri.

- Miből van? - kérdezte végül.

- Dimenhidrinátból.

- Az apám orvos volt - mondta Ewer olyan hangsúllyal, mintha át akarnám vágni.

- Attól még dimenhidrinát a hatóanyaga. Amúgy, nekem meg az anyám orvos, úgyhogy kvittek vagyunk.

- Akkor árulja el, hogy mi az a „dimenhidrinát"!

- Egy vegyület, ami csökkenti a hányásközpont ingerlékenységét.

- „Hányásközpont"? Ezt meg honnan szedted?

- Vagy a biosz könyvemből, vagy anyám valamelyik lexikonjából. De asszem ez speciel egész normálisan fenn van a Wikipédián is.

- Te tényleg nem skiénai vagy - csóválta meg a fejét Ewer, és közben lazított az érkezésemkor magára öltött katonás arckifejezésen.

- Hát tényleg nem. Csak Limimben tettem egy rövid látogatást, de nem igazán fogott meg az atmoszféra.

- Nem? Én egészen kellemesnek találtam - fűzte hozzá csevegő hangon Triston.

- Elhiszem - mosolyogtam a gyerekre. - Valószínűleg én is jobb véleménnyel lennék róla, ha nem próbáltak volna megölni a kedves honfitársaitok és nem tett volna mocskos ajánlatot a polgármester.

- Mi... milyen mocskos ajánlatot? - értetlenkedett Triston totál ártatlan képpel, amitől nekem szégyenpír szökött az arcomba.

- Ez inkább ne részletezzük - leheltem, erősen próbálva nem felidézni magamban a padlizsán hacukás kéjenc alakját.

- De... nem értem. Milyen ajánlatot tehetett Lord Pertile? Ha kitakarított volna egy mocskos helyiséget, akkor elengedte volna?

Triston feltételezése annyira elképesztően blőd volt, hogy muszáj volt a tenyerembe temetni az arcom, hogy ne röhögjem képen. Nem akartam megbántani szegényt. Bezzeg Ewernek nem voltak ilyen gátlásai. Nevetve intette le a tudatlan fiút.

- Jajj, Triston, inkább hallgasson! Bolondot csinál magából.

Erre persze Triston egészen a füle hegyéig elvörösödött.

- De én... kérem, én tényleg... - habogott volna még mást is, ha a hajó nem billen meg és nem támad újra leküzdhetetlen hányingere. Így a kérdés újrafogalmazása helyett kidobta a taccsot.

- Vegye be - nyújtotta vissza a daedalont Tristonnak Ewer, mikor a fiú végre képes volt elszakadni az éjjeli edénytől.

- Nem méreg, becsszó - bíztattam én is, mikor láttam, hogy ezúttal bizalmatlanul méregeti az idegen küllemű cuccot. - Ha meg akartalak volna ölni, akkor nem jutottál volna vissza a hajóra.

- Igaz... - bólintott óvatosan Triston, majd erőt vett magán és visszavette Ewertől a gyógyszeres levelet. - Igazán restellem, hogy még nem mondtam illő köszönetet érte.

- Rá se ránts - legyintettem, mire a fiú zavartan lesütötte a szemét, és ügyetlenül kiszedett egy pirulát a műanyag borításból. - Alkoholt nem fogyasztottál mostanában, ugye? - kérdeztem, mielőtt a szájába tette volna a tablettát.

- Nem - rázta meg a fejét a fiú.

- És a rum adagja? - kérdezte Ewer figyelmeztetőleg, de Triston csak felhúzta a vállait.

- Roy elvette, de nem számít. Úgysem maradt volna meg bennem. - Ewer nagyon csúnyán nézett, és káromkodott is valamit, de annyira halkan, hogy még én sem hallottam. A Roy név nem volt ismerős, még Ander emlékeiből sem, úgyhogy csak sejteni mertem, hogy a tag állandóan piszkálja Tristont, így inkább nem szóltam bele. Az előző témát folytattam.

- Amíg szeded a gyógyszert, ne igyál rumot, és ha lehet, éjjeli őrséget se vállalj, vagy ha mégis, akkor este ne vegyél be belőle, mert lehet, hogy elbágyaszt.

- Elbágyaszt? - kérdezte Triston hirtelen elsápadva, olyan riadalommal a hangjában, mintha az apja belépett volna a terembe, pedig nem. Direkt hátranéztem, de semmi sem mozdult. Csak Held doktor borogatta a sarokban a félszemű hátát.

- Van egy ilyen mellékhatása, de nem biztos, hogy nálad is jelentkezik. Én folyton bekómáztam, de az öcsém mindig úgy pörgött tovább, mintha semmi sem történt volna. Szóval no para!

- Rendben - bólintott Triston elbizonytalanodva, de aztán hirtelen a szájába dobta a pirulát és lenyelte, talán, hogy nehogy meggondolja magát.

- Próbálj meg a következő tizenöt percben nem hányni! Akkor ebédig tutira rendben leszel. Elvileg öt-hat óránként kell bevenni belőle, szóval napi két tabival okés az ember, de ha még így is émelyegsz, halál nyugodtan dobj be egy harmadikat! - Triston csak hümmögött, Ewer viszont kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Mégis miféle tolvajnyelvet használ?

- Ja, Leva féle neologizmusosat, de nyugodtan szóljatok, ha nem lehet levágni a lényegét.

- Úgy lesz, ahogy kívánja - biccentett Ewer udvariasan, aztán ellenőrizte a frissen feltekert kötéseit.

- Fel tehetek önnek egy kérdést? - pillantott fel közben Triston, még mindig zöldes arcszínnel.

- Naná! - vágtam rá.

- Tényleg tudja, hogy hol van a bátyám?

- Igen.

- És apám, mármint a kapitány... meg tudná mondani, hogy milyen döntést hozott? A kadétokat semmiről sem tájékoztatták.

- Ne aggódj! Elmegyünk Anderért. - Triston megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megint rám nézett.

- És... jól van? Mármint Ander...

- A körülményekhez képest, ja... jól... Egész jól. - Valamiért nem akaródzott elmondanom ennek a sápadt, törékeny kisfiúnak, hogy a bátyját megkínozták, éheztették, másfél ujját levágták... lehetett volna rosszabb is, ez tény, de attól még nem gondoltam, hogy jól van. Biztosra vettem, hogy hiába van ott vele Tony, így is szörnyen magányos, és milliószor lejátssza magában azt a csatát, keresve azokat a pillanatokat, amikor fordíthatott volna a menetén, és hogy rémálmaiban újra és újra végignézi a társai kivégzését. Damien halálát... Nem, ezt így képtelen voltam Triston orra alá tolni. Túl jó volt halvány, bizakodó mosolyt látni az orra alatt. Mikor szélesre húzta ajkait, gödröcskék jelentek meg az orcáján pont, mint az én öcsémnek. De Nollal ellentétben az ő képéről hamar leolvadt a mosoly.

- Ha megbocsátanak, most felmennék a fedélzetre friss levegőt szívni.

- Persze, menj! Tudod, csak negyedórát kell kibírnod, és elmúlik a rosszullét. - Triston megint felvillantott egy pillanatnyi mosolyt, aztán sietős léptekkel távozott.

- Maradna még néhány percet? - kérdezte Ewer, mikor Triston már nem hallhatta a szavait.

- Ha akarod, szívesen - feleltem, és invitálásra nem várva lezuttyantam a kis sámlira, amin eddig Triston kuporgott.

Ewer lehajtotta a fejét, és tétován még egyszer ellenőrizte a kötéseit a kezén, aztán jó ideig a nadrágszárával és a csizmájával szöszmötölt.

- Rendben vagy? - törtem meg végül az idegesítő csendet, amit csak Held motoszkálása tört meg néha.

Ewer már mindkét csizmáját visszahúzta, és láthatólag nem tudott mihez kezdeni magával. De szólni sem szólt, csak a szemöldökét vonta össze.

- Nem harapok vagy ilyesmi... - próbálkoztam sután kihúzni belőle, hogy miért is marasztalt, de mikor erre sem reagált, hadarva folytattam a hablatyolást. - Illetve csak akkor, ha váratlanul ér egy támadás, és hirtelen nem tudom civilizáltan lereagálni a dolgot, de azért az ritka... - Ja. Hülyét csinálni magából, azt tudtam. És közben full nem értettem, hogy miért vagyok zavarban. Ewer pont olyan srác volt, mint mi Evannel. Vagy mint Fred... csak ő egyenruhát viselt és magázódva társalgott még a tizenkét éves kisfiúkkal is. Jó, belegondolva valószínűleg a magázódás tett be, mert így a „normális" beszédemmel full suttyónak éreztem magam mellette. De most váltani már ciki lett volna.
Míg ezen agyaltam, Ewer végre felnézett, vett egy nagy levegőt, de aztán a tekintete elkomorult, és mégsem szólalt meg.

- Oksa - folytattam a saját stílusomban a szövegelést -, akkor mondjuk, kezdjük egy bemutatkozással. Helló, Álomjáró Leva vagyok.

- Brendon Ewer, szolgálatára - felelte, és közben reflexszerűen előre nyújtotta a kezét, amit barátságosan megráztam.

- Zavarna, ha tegeződnénk, mert a magázódás nekem hulla fura, pláne ha valaki velem egyidős. - Ewernek a „hulla" szónál egy picit megrándult az arca, de amúgy nyugodtan bólintott.

- Felőlem tegeződhetünk.

- Zsír. Akkor? Mire vagy kíváncsi?

- A papagáj - biccentett nagyot nyelve a jobb vállam felé. Nekem csak ekkor esett le, hogy a szárnyas még mindig a fürdőruhám pántjába kapaszkodva üldögél. Totál megfeledkeztem róla. - Gladstone kapitány madara volt, ugye? Maga ott volt... ott voltál... amikor Artful elfoglalta a Linnetet?

- Ott voltam - hallottam a saját, kissé rekedtessé váló hangom.

- Gondolom Gladstone kapitány halott.

- Igen.

Ewer megnyalta az ajkát, és még egyszer felnézett a vállamon gubbasztó papagájra.

- Mi történt a többi tiszttel?

- Halottak - feleltem.

- Mind?

- Mind.

- Nem tudhatod biztosra.

- Sajnálom.

Ewer felhúzta a térdét és kifejezéstelen arccal meredt maga elé.

- A kuzinom volt Gladstone elsőtisztje - darálta színtelen hangon. - A neve Conall Terrance-Ewer. Biztosan kivágta magát valahogy.

Görcsbe rándult a gyomrom, de nem szóltam közbe.

- Conall nagyszerű ember. Még a tengernagy szerint is ő a legleleményesebb, legtalpraesettebb tiszt a flottában. Nagy karrier előtt áll. Nem lehetett a halottak között. Kiváló vívó. Biztos, hogy őt nem láttad. Biztosan kivágta magát... valahogy. Magas, világos barna hajú férfi, és az arcán van egy...

-... régi vágás - fejeztem be Ewer helyett a torkomban dübörgő szívvel.

A srác elhallgatott és felnézett a plafonra, talán hogy visszafojtsa a könnyeit. Jó pár percre volt szüksége, mire újra rám bírt nézni.

- Láttad őt?

- Láttam.

- Harc közben esett el? - Haboztam. Nem akartam hazudni, de Terrance-nek már mindegy volt, Ewer pedig biztosan könnyebben el tudta volna fogadni a rokona halálát, ha úgy tudja, hogy hősies küzdelemben veszítette el az életét, de Ewer valószínűleg megsejtette a szándékomat. - Nem kell szépíteni. Az igazat akarom tudni.

Szóval vettem egy nagy levegőt, és valahogy csak kiköptem.

- A Linnet matrózai lőtték agyon Artful parancsára a többi tiszttel együtt. Ez volt az ára, hogy Artful bevegye őket a bandába.

- Értem. - Ewer megint a plafont bámulta.

- Sajnálom.

- Köszönöm, hogy elmondtad... és Reezo hadnagy? Artful őt tényleg megkímélte?

- Belőle akarta kiszedni, hogy hová tart a flotta.

- Meglepne, ha a hadnagy beszélt volna - mondta halkan a kadét. Én inkább befogtam. Nem akartam beköpni Andert. És talán jól tettem, mert Ewer folytatta. - Akárhogy is, örülök, hogy legalább ő túlélte. Igazán bátor volt tőled, hogy segítettél neki megszökni.

- Egy szóval sem mondtam, hogy segítettem neki.

- Nem vagyok ostoba - húzta egy pillanatra fintorra az orrát Ewer. - Ha segítség nélkül szökött volna meg, akkor nem tudhatnád, merre keressük.

- Lehet, hogy hazudtam - rántottam vállat, mire a srác egyenesen az arcomba nézett.

- Ha ebben nem is... Azt mondtad Tristonnak, hogy Ander a körülményekhez képest jól van. Miért így fogalmaztál? Mit akartál eltitkolni előle?

- Azt, hogy a bátyja nincs a toppon... de legalább él.

- Artful megkínoztatta?

- Meg.

- Tudod Ander... Reezo hadnagy... szóval mikor az Akadémiára kerültem, ő lett a mentorom. Conall kérte meg rá. És remek mentor volt. Mindig számíthattam rá, és... olyan, mintha a bátyám lenne! Én csak... csak jó lenne tudni, hogy... ha Artful... szóval... Nem akarom, hogy meglepetésként érjen, ha... - habogta Ewer, direkt kerülve a tekintetemet. Szégyellte a kérdését, és nem is sikerült értelmesen megfogalmaznia, hogy mit akar, de azért levettem a lényegét.

- Megkorbácsolták és elveszítette két ujját, de fel fog épülni. Fizikailag biztosan.

- Nem tört meg?

- Nem tudom. Talán... Ki ne törne meg? A szeme láttára mészárolták le a bajtársait... - suttogtam a padlóra meredve, ahol felfedeztem némi hányás nyomot. - Az ilyesmibe mindenki belezakkan egy kicsit.

- Igazad lehet - biccentett még egyet Ewer, aztán tétovázva előrébb csúszott az ágyon.

- Menjen csak - mondta végül sokkal távolságtartóbb hangon. - Én még szeretnék néhány szót váltani Held doktorral.

- Oké.

Szó nélkül lépdeltem el az ajtóig, és csak a küszöbön néztem vissza a srácra. Nem állt fel, és nem szólította meg a súlyosabb sérültek körül sürgölődő doktort. Nem is mozdult. Lehajtott fejjel, mélyeket lélegzett: próbált nem sírni. Én óvatosan megkocogtattam a papagáj apró kobakját, aztán Ewerre mutattam, mire a madár, a fülsértő kárálását mellőzve, elengedte az úszódresszem pántját és két kecses, halk szárnycsapással a kadét térdére szállt. Ewer remegő kézzel végigsimított a madár meleg, színes tollain, én pedig hang nélkül kiosontam az ajtón.