– Tony, a lényeget! – parancsolta Rapace a lelkesen anekdotázó fiúnak.

– Hát… öhm… a lényeg… – Tony végre elkapta a pillantásomat és így végre leesett neki, hogy nem mesélheti el, hogy értük utol a Névtelent egy szakadt ladikkal, ahogy azt sem, hogyan jutottunk ki a városból, és nem csak a boszorkányos húzásaim miatt. Mivel Ander azt mondta a tiszteknek, hogy Tony akaratán kívül került a hajóra, nem vallhatta be, hogy önként és dalolva kalauzolgatott minket a sötét utcákon. – A… a lényeg… hát a lényeg, hogy Artful magával vitt. Ke… kellett egy hajósinas, mert az előzőt előléptették matróznak.

– És mondd, Artful hajóján minden kényszersorozott újonc arany csecsebecséket kap?

Tony nem felelt. Szégyenkezve lehajtotta a fejét és közelebb oldalazott hozzám, vagy legalábbis szeretett volna, de Rapace  a vállára tette a kezét, ami elég volt ahhoz, hogy a kölyök mozdulni se merjen. Én viszont nem féltem.

– Hagyja békén! – mondtam, miközben határozottan Tony háta mögé léptem, hogyha kell, akkor kiránthassam Rapace karjai közül.

– Te most hallgass! Megvolt a lehetőséged szólni, de nem éltél vele… A fiút nem éri bántódás, amennyiben az igazat mondja.
Tony, bár kartávolságnyira volt tőlem, Rapace utolsó mondatától úgy megremegett, hogy még én is láttam, Rapace pedig, aki még mindig a vállán nyugtatta a kezét, valószínűleg érezte is, ezért rögvest lecsapott.

– Azt mondtad, nem vagy hazug.

– Nem is vagyok, uram.

– Akkor miért reszketsz?

– Mert itt mindenért korbács jár…

– Na, mondd el, mi nyomja a lelkedet! Füllentettél Hornby mesterről?

Tony nem felelt, csak felhúzta a vállát és az orrát is, épp úgy, mint mikor az ágyúk között bujkálva találtam rá. Ahogy akkor, most sem akart bőgni mások előtt.

– Oké, elég ebből – léptem közelebb, és húztam ki finoman Rapace tenyere alól, aki hagyta, de közben szúrós tekintettel meredt rám.

– Még nem végeztünk.

– De igen – bámultam rá vissza gyilkos tekintettel.

– Te nekiestél a legénység egyik régóta becsületesen szolgáló tagjának, akit érdekes módon pont a te védenced tolvajnak titulált. Lehet, hogy Reezo hadnagy kezeskedik érted, de ez akkor is a flotta, nem egy kurva kalózhajó. Itt nem vághatod pofán azt, akinek nem tetszik a képe és nem váadskodhatsz alaptalanul. A kölyök egyértelműen belegabalyodott a saját meséjébe. Titkol valamit, én pedig tudni akarom, hogy mit.

– Akkor is, ha semmi köze Hornby-hoz vagy az aranycsecsebecsékhez?

– Akkor is. Mert ez a legényke megérdemli, hogy becsületesen, tiszta lélekkel kezdhesse meg a szolgálatot ennél a flottánál.

Annyira bírom, hogy itt mindenki mérhetetlenül becsületesnek érzi magát, aztán mégis úgy kavarják a szart, mint uszony a vizet  – harapott Hedley elégedetten egy frissnek tűnő banánba, tisztes távolból követve az eseményeket. – Mondd meg neki, hogy nem kell aggódnia, Ander sem hófehér, aztán menjünk, hadd verjelek szarrá pókerben!

Itt nem is ismerik a pókert – ellenkeztem, de igazából csak dacból. Hednek igaza volt. Jobb gyorsan tiszta vizet önteni a pohárba, mint hagyni, hogy Tony itt eméssze magát valami téttelen hülyeség miatt. És persze nézni, ahogy Rapace bajsza lekonyul, mikor leesik neki, hogy cseszettül nem ők a becsület megtestesítői.

– Jól van, ha az igazat akarja, hát tessék: Tony csak Reezo hadnagyot védi.

– Ander Reezo hadnagyot?

– Miért, van másik is? – kérdeztem gúnyosan, mire Rapace tényleg elkomorult.

– Jól van, elhúztad a mézesmadzagot. Ki vele!

– A haverja kamuzott arról, hogyan került Tony a hajóra. Ja. Jogos, nem kap minden újonc arany csecsebecséket, de Tony nem egy sima újonc. Nem csak a hadnagyot mentette meg, hanem minket is. Segített megszökni Limimből és upsz, totál önszántából szállt hajóra. Annyira, hogy hét lóval sem lehetett volna visszatartani, de ez rohadt nagy mák. Mert Tony nélkül Ander is hulla lenne, épp ahogy Terrance és a Linnet többi tisztje.

– Igazat mond? – biccentett felém Rapace, de közben Tony-t nézte, aki a kezembe kapaszkodva bólintott.

– Igen.

– De mégis… miért akartál hozzájuk csatlakozni? Hiszen tudtad mifélék.

– Kalózok… – suttogta Tony. – Tudtam, de… Uram, én ezt nem értem! Én… ott voltam a kikötőben, mielőtt kifutottak volna.

– Artfulék?

– Nem, hanem maguk. A fiúkkal megnéztük a flottát. A díszmenetet is. A tengernagyot, mikor a városházára vonult a tisztekkel, de uram! Ő cseppet sem volt kedves. Nyakon vágott, pedig nem is csináltam semmit. Leva, Artful kapitány és Hedley viszont aranyat adtak, csak úgy! És a rettegett Korbácsos Jeff egyszer sem ütött meg. Nem is fenyegetett, hogy meg fog, ha rossz leszek, sőt… még soha senki nem volt velem olyan kedves, mint Jeff. Én tudtam, hogy kalózok, dehát nem tűntek olyan galádnak! És én… szóval… meg kellett próbálnom. Én csak… Uram, én is csak olyan gazdag akartam lenni, hogy csak úgy elszórhassak hat gult, ha úgy tartja úri kedvem.

– Mondtam, hogy mocskos kalózpénz az!
– jegyezte meg Hornby. Nyilván rosszkor és rossz emberek előtt, mert Rapace szeme azonnal megvillant és én sem bírtam befogni.

– Wow, komolyan? Mert én eddig úgy emlékeztem, hogy elhordott mindennek és váltig állította, hogy lövése sincs, miről hadoválunk.

– Én… khm… – A hajómester durván elsápadva köszörülgette a torkát és fel sem mert pillantani.

– Öt percet kap – mondta ennek ellenére Hornby-nak címezve Rapace, épp olyan hangsúllyal, ahogy korábban én. Erre viszont Hornby felkapta a fejét.

– Uram?

– Jobb lesz, ha csipkedi magát. Az eddigi szolgálataira tekintettel, nem fogatom le azonnal, de ha mégegyszer a tudomásomra jut, hogy fosztogatja a társait vagy visszaél a posztja adta hatalommal, közel sem leszek ilyen elnéző. Szóval nagyon remélem, hogy még nem kártyázta el a kölyök pénzét. Négy percig vagyok még hajlandó szemet húnyni a becstelensége fölött.

– Négy? Az előbb még öt volt és a sátram elég…

– Három – fonta karba a kezét Rapace, mire Hornby végre felemelte a hájas valagát és eliramodott.

– Köszönöm, uram – hálálkodott Tony meglepetten.

Rapace mosolyogva pillantott le a fiúra.

– Semmiség, kölyök.

Végülis ez sem olyan rossz arc – jegyezte meg Hedley gondolatban, miután elhajította a banánja héját.

Fejbebaszott puskatussal – emlékeztettem Hedet és magamat is. Mert oké, Rapace most tényleg normálisnak tűnt, de attól a sunyi ütéstől még mindig sajgott a tarkóm.

Igaz. De te meg átbasztál egy másik világba, aztán mégsem duzzogok.

Bocs, ezerszer is bocs! Idiótán reagáltam és tényleg nagyon sajnálom.

Jó, de nem ez a lényeg – csóválta meg önkéntelenül is a fejét Hedley.

Akkor mi? Legyek megbocsátó és csak úgy felejtsem el?

Miért ne? – kérdezte Hed, én meg nagy levegőt véve visszafordítottam a figyelmem Rapace és Tony diskurzusa felé, akik azóta is kedélyesen csevegtek egymással.

– Szóval tényleg tanultál navigálni?

– Igen, Jefftől. Nagyon sok mindenre megtanított. Itt is akartam, de azt mondták, hogy az nekem nem kell – húzta el a száját Tony, Rapace viszont tovább vigyorgott.

– És ez bánt?

– Hát persze, hogy bánt!

– A legtöbb fiú összetenné a két kezét, ha ellóghatna pár leckét.

– Biztos bolondok – vont vállat Tony, Rapace pedig őszintén felnevetett.

– Hidd el, kölyök, ha folyamatosan leckékkel traktálnak, az bizony fárasztó tud lenni.

– És? Éjjeli edényt pucolni is fárasztó, ráadásul még büdös is.

Rapace abbahagyta a kacagást és meglapogatta a fiú hátát.

– Andernek igaza volt, tényleg megérdemelsz egy esélyt.

– Milyen esélyt? – sandított fel Tony a tisztre, aki újra széles vigyorra húzta a száját.

– Hogy kipróbáld magad, mint kadét.

– Mi!? – nyögtem Tony-val együtt döbbenten. A hülye Rapace meg tovább vigyorgott, mint a tejbetök és komolyan azt hitte magáról, hogy kurva jófej.

– A flottánál bárkiből lehet tiszt rangtól függetlenül – ecsetelte a hadnagy a fiú szemébe nézve. – Nem mondom, hogy könnyű út vár rád, ha belevágsz, de jó esélyed lenne szép karriert befutni.

– Hogy nekem, uram? Komolyan beszél? Dehát… nekem még az olvasás is alig megy.

– De a part mentén elnavigálnál egy kisebb ladikot.

– Azt el, de…

– Akkor bármit megtanulhatsz. És ahogy elnézem, merészségért sem kell a szomszédba menned. Szóval, ha nem riaszt a gondolat, hogy pár évet Pordelimben, az Akadémián tölts, Reezo hadnagy vállalja a taníttatásod költségeit.

– Ander hadnagy fizetne, hogy tiszt lehessek?

– Egyelőre csak kadét. Ahhoz, hogy tiszt váljék belőled, szorgalmasan kell tanulnod és a kiképzésed végén vizsgát tenned.

– Ez őrület – mondtam, miközben Tony úgy bámult, mintha megjött volna a Jézuska.

– A tengernagy jóváhagyta, hogy Reezo hadnagy járandóságának egy részét Tony képzésére fordítsa – villantott fel egy újabb büszke vigyort a tiszt, én meg fel akartam képelni, de úgy, hogy fűbe harapjon. Mégsem mozdultam. Nem tudtam, nem volt szívem, mert Tony boldog csivitelő szófosásba kezdett és millió kérdéssel bombázta a bajszos tisztet.

– Akkor a tengernagy mégis kedvel? Mert azért a nyakonvágásért már nem is haragszom. És Ander hadnagy? Az ő ötlete volt? Te jó ég! Pordelimben fogok lakni? Jajj, mit fog szólni anya és Matty! És mit fogok enni? Ander hadnagy ételről is gondoskodni fog? Ha nem az se gond! Szerzek én, ha tisztnek tanulhatok. Ó, lehet, hogy akkor majd bejárom az egész világot egy ilyen hatalmas hajóval, mint a Babylon? És mindenki nekem fog engedelmeskedni, és nekem is lesz olyan szép kabátom meg csatos cipőm…

Tony ömlengett, Rapace vígan válaszolgatott, miközben Hornby visszatért, hogy odaadja Tony vagyonkáját, ami a fiút, mintha már cseppet sem érdekelte volna. A fedélzetmester eloldalgott, én meg némán fortyogtam. Rapace és Tony csak egyetlen egy dolgot nem említettek egyszer sem. Konkrétan azt, hogy ehhez a melóhoz a vak parancskövetés és a gyilkolászás is hozzátartozik, és nem csak akkor, ha Tony felnő és érett fejjel úgy dönt, hogy tényleg ezt akarja csinálni. A Babylon kadétjai között volt olyan, aki alig pár évvel lehetett idősebb nála. Ewerre tizenöt évesen már komoly terheket róttak és Tristontól is azt várták, hogy katonaként viselkedjen, pedig ő még egyetlen napot sem töltött az Akadémián… és a szigetekiek se kegyelmeztek volna egyiküknek sem, ahogy Artful sem kegyelmezett Lewisnak. Aki egyenruhát visel, az ellenség…

Leva, ne! – csitította lelkemben tomboló vihart Hedley. Vagy legalábbis megpróbálta. – Ezek csak szavak. Hadd higgye, hogy Tony az övék…

Hedley max. tíz méterre lehetett tőlem, mégis alig hallottam a gondolatait. Ujjaim ökölbe szorultak, fejemben pedig régi, undok emlék elevenedett meg.

“Bízom a boszorkányokban.”

Magas kőtorony. Gót stílusú, mégis kicsit más. Túl tökéletes… másvilági, ahogy minden. Két hold ragyog az égen, az ajtó nélküli torony oldalán pedig szájként nyílik egy rés… a rés mögött cifra lépcső. Minden fok ragyog, mintha szentjánosbogarak szellemei költöztek volna a bársony szőnyeg alá. A lépcső végén tágas tér, pazar kilátás, barátságos kandalló, a kandalló előtt fotel… vagy inkább trón, amin méltóságteljesen foglal helyet Kárbun úrnője, Avala. Egy a Tizek közül.

“Bízom a boszorkányokban.”

Haja ében, szeme smaragd, hangja hárfa…

“Bízz a boszorkányokban!”

Estére jár, odakint két hold ragyog, térdem reszket. Csak egy gyerek vagyok… egy a sok közül… Avala ígéreteket suttog és érintése nyomán a hidegrázás, ami már napok óta kínoz, enyhül.

“Bízz a boszorkányokban!”

Kívánhatok. Bármit kérhetek. Kincset, tudást, szupererőt… akármit. Csak a hallgatás bűn. Kívánni KELL… és szolgálni. Az úrnő zászlaja alatt hadba vonulni… és a Viharkavarót nyakon csípni, a boszorkányok színe elé hozni.

Hazudok a nevemről. Kívánok, de nem lélekből.

“Bíznod kell a boszorkányokban. Ha nem bízol, meghalsz… Legalább hitesd el, hogy hű vagy!”

Elmondom az esküt a két hold alatt, épp mint a többi gyerek.

Senki sem idősebb tizenhétnél és mégis mindenki egyenruhában feszít. Én is. Szolgálatért ruha, koszt, fekhely és egy különleges ajándék jár. Az a bármi, amit kívántál és a tiéd, amíg hű vagy. De miért ne lennél?

A Boszorkányúrnők hatalmasak, jóságosak és teljesítik a vágyaidat. Igazán nem nagy kérés a kegyeikért megvívni egy-két csatát. Kiontani egy kis vért… hiszen mindenki nyúvasztott már békát, madarat, gilisztát vagy legalább pár hangyát. Ez sem más…

“Csak bízz a boszorkányokban!”

Másod végül úgysem marad, csak a hit, a bizodalom, hogy talán egy kis varázslattal megúszhatod, ha nem is szárazon, de legalább nagyjából egy darabban.

“Koboldot ne hagyj életben!”

Érdekes. Arról az Úrnő egy szót sem szólt, hogy a lázadók tényleg visszalőhetnek… elkaphatnak vagy megölhetnek a kívánságoddal együtt.

“Ha koboldot látsz, pusztuljon! A kobold nem igazi gyerek, csak a Tizek bábja.”

Avala úrnő gyönyörű volt, örök és érzéketlen… akárcsak a másik kilenc tartomány úrnői.

Mikor felmásztam abba a toronyba a kívánságomért egy szóval sem kellett mondania, hogy hangya vagyok… gyalog egy királynőkkel teli tábla közepén. Magamtól is tudtam, amint megpillantottam, de akkor már késő volt. Nekem és mindenkinek, aki ártatlanul bízva a színük elé járult. Vagy koboldot, harcra edzett, különleges kis katonát csináltak a gyerekekből vagy lelketlen bábot.

Az emlék homályosan kavarog, miközben egy bajszos, zöld zubbonyos pofa vidáman vigyorog a fövenyen állva. Édes ígéretekkel csábítgat hadba egy naiv gyereket…

Megölöm… aztán a többit is…

Álomjáró… – búgott Salnamhal valahol a fülem mellett, de elhessegettem. Az emlék ízét még a nyelvemen éreztem.

Vége lehetne egy pillanat alatt…

Leva, ne tedd! – hallottam Hedley rökönyödött kiáltását is, de nagyon távolról, valahonnan az emléken túlról.

– Hé hó, hadnagy! Heldnek kell a lány. Davin lezúgott az állványzatról, aztán kiugrott a válla – csattant váratlanul a fülem  mellett egy másik baráti hang.

Rapace válaszolt valamit, de nem bírtam kivenni a szavait, mert az elmémben megelevenedett múltbeli képek táncra keltek Salnamhal, Hedley és Evan hangjával, és összeolvadtak valami értelmezhetetlen kakofóniává.

– Csak gyere! Ez az, egyik láb a másik után. Semmi baj. Jól van, jól csinálod – biztatott Evan, és közben lassan az emlékfoszlányok helyét felváltotta a karibi hangulatú kis sziget és a partra vontatott, felállványozott Babylon képe.

Evan a vállamat átkarolva kalauzolt a földre hullott pálmalevelek között és közben folyamatosan szövegelt, én meg öaztönösen lépdeltem mellette.

– Kösz – mondtam, mikor már bőven benn jártunk a sátrak között, és biztonságot keresve én is átkaroltam a srácot.

– Bármikor – felelte kissé megkönnyebülve Evan, aztán bajtársiasan hallgatott, és ezt nagyra értékeltem. Nem akartam a Boszorkányok Szigetén történtekre gondolni, se megtudni, hogy vajon ő és a többiek mennyit érzékeltek a kattanásomból. Bőven elég volt, hogy nem robbantam, és hogy Evan nem hagyott magamra.

Azt, hogy Rapace a kelleténél hosszabban bámulta meghittnek tűnő párosunkat, csak Hedley-nek szúrt szemet.