Van terved?

Naná! – vágtam rá Evan kimondatlan kérdésére, mert nem nagyon volt erőm gondolkodni. Már vagy két órája szivattyúztunk, Hathorn embereivel együtt.

Reezo végül is nem vett elő Altham törött kisujja miatt, de valószínűleg azért, mert tényleg senki nem számolt be neki a hajnali hepajról. Azóta már kétszer lement és felkelt a Nap. És a Babylon még mindig süllyedt. Nem úgy, mint a Titanic, de a non-stop szivattyúzás ellenére továbbra is emelkedett a hajófenékben rekedt víz szintje. Reezo mégsem akarta engedni, hogy megkeressem és betömjen a lékeket, ahogy anno Tony-val és Riporttal tettük, mikor a Névtelent luggatták ki. Először azt hittem, hogy azért, mert attól fél, hogy ha ugrok egy fejest, akkor ahelyett, hogy teljesíteném az ígéretemet, inkább megpróbálok kiúszni a partra. És ez végül is nem lett volna nonszensz, hiszen néhány sziget halvány szürke vonalként rajzolódott ki a horizonton. Már közel jártunk. De aztán kiderült, hogy Reezo nem a szökésemtől tart, hanem marhaságnak tartja, hogy bárki beússzon a hajó alá, és vakon lékek után tapogatózzon az irdatlan ladik, éles kagylókkal borított fenekén. Erről amúgy Ewer világosított fel, aki Reezóhoz hasonlóan lehetetlenül ostoba ötletnek találta a felvetésemet. És kétkedve húzta a száját még akkor is, mikor elmeséltem neki, hogy márpedig a Névtelenen így csináltuk, és működött. Persze azt hozzá kell tennem, hogy mikor erről dumáltam Ewerrel, akkor már majdnem mindenki utált a pletyka miatt.

Ja, a pletyka! Altham nyilván nem bírt nyugodtan megülni a seggén és csendben dédelgetni törött ujját. Muszáj volt valahogy visszavágnia, és mivel sajna volt annyi esze, hogy rájöjjön, nem nagyon van esélye ellenem közelharcban, valami sokkal aljasabb eszközhöz folyamodott. Baromságokat mondott a matrózoknak rólam meg Rapace-ról. Nyilvánvaló, légből kapott baromságokat. Azt híresztelte, hogy gonosz boszorkány vagyok, aki megbabonázza a tiszteket, és hogy Rapace az első áldozatom. Nyilván nem akartam törődni pár hülye elsuttogott szóval, de Evan azt javasolta, hogy húzzam meg magam, már amennyire képes vagyok rá. Mert hogy egészen más a pletyka az én világomban, mint abban, amiben éppen vagyunk. Pláne egy süllyedő hajón. És Evan előtt nem csukhattam be a fülemet. Nem csak azért, mert amellett, hogy figyelmeztető gondolatokkal bombázott, nagyon is jelen volt, hogy szóban is tudathassa velem, hogy kurva gáz a szitu, hanem mert az ő világa is ilyen volt. És ott amúgy egyszer rohadtul meg akartak pirítani máglyán, még azután is, hogy megmentettem Evan földesurának a seggét.

Szóval Evannek hála, full nem tudtam kizárni a hátam mögött összehajoló fickók képét, gyanakvó tekintetét, meg a hébe-hóba odaköpött jelzőt: "maelenna"! A skiénaiak szájából valahogy egészen másképp hangzott, mint amikor Mao mondta. És lehet, hogy az üldözési mániám rátett egy lapáttal, de totál úgy éreztem, hogy mindenki elhiszi a szarságokat, amiket Altham terjeszt, és hogy na! Tutira vettem, hogy ki akarnak csinálni. És nem csak a rosszabb arcú, lassabb felfogású matrózok, hanem mindenki. Eweren is azt éreztem, hogy csak a neveltetése miatt nem küld el a picsába, mikor dumálni próbáltam vele, Triston is került és még Hathorn is mindig szúrósan nézett rám. Bár lehet, hogy ő csak azért, mert mielőtt szétrúgtam volna Altham seggét azt ígértem neki, hogy nem csinálok galibát, amíg összeszedi magát. Igazából nem számított, csak az, hogy kezdtem elviselhetetlennek érezni a Babylonon uralkodó nyomott hangulatot. Ezért is ajánlkoztam lelkesen, hogy lemegyek és a matrózokkal együtt szivattyúzok. Sziszifuszi meló volt, ráadásul a rémunalmas és cseszettül fárasztó. De odalent legalább nem piszkáltak. És nyugodtan diskurálhattam volna Evannel, ha lett volna hozzá kedvem. De nem volt, mert folyton a többiek kérdéseit szajkózta. Vagyis leginkább egy kérdést: "Van terved?" Nyilván úgy tettem, mintha volna. De valójában lövésem sem volt, hogy mihez kezdhetnénk.

Vince-től tudtam, hogy Artfulék rohadtul úton vannak, hogy újra foglyul ejtsék Andert. Hedley-től, hogy szerencsétlennek elfertőződött a keze, és hiába nyitott kaput, hogy megnézzék valami normális kórházban, a tiszt nem volt hajlandó átlépni a furcsa derengésen, amit Zela akciója miatt valami démon fészekbe vezető gonosz varázslatnak hitt. Egyértelműnek tűnt, hogy be kell előznünk Artfulékat. Szóval Vince-nek annyit üzentem, hogy lassítsa le őket annyira, amennyire tudja, aztán teljesen lezártam az elmémet. Nem akartam még egyszer meghallani Evan követelőző kérdését, sem Vince akadékoskodását, Sisa kétségbeesett tombolását pedig végképp nem. Vágtam, hogy neki is segítenem kell, de a Babylonon semmit sem tehettem érte. És nem ugorhattam világot, amíg itt el nem rendeztem a dolgokat. Féltem, ha megteszem, akkor már nem jöhetek vissza, mert...

Nem, arra nem gondolok! Egyszerre egy dolog. Először Ander, aztán Sisa. Majd utána... Utána majd felébredek. Nem lesz gond...

– Jól vagy? – kérdezte Evan hangosan, továbbra is ritmusosan rángatva a szivattyú velem szemközti karját. Tartottam vele a tempót, a szerkezet ugyanúgy szörcsögött és nyikorgott mint eddig, Evan mégis megsejtette, hogy valami nincs rendben. Talán abból, hogy megint kizártam a gondolatait. – Elég sápadtnak tűnsz.

Ja? Vagy ebből...

Így, hogy Evan utalt rá, rá kellett döbbennem, hogy tényleg fosul vagyok. Az a pár órányi szivattyúzás a derékig érő vízben kiszívta minden erőmet. Pláne, mert az előző esti vacsora és a reggeli sem volt valami bőséges. Mivel a Babylon nem kapott utánpótlást és Crestmorimot sem sikerült elfoglalniuk, kénytelenek voltak csökkenteni a fejadagokat. Szóval csikaró gyomorral, kiszáradt szájjal és a kemény fizikai munka ellenére vacogva néztem Evan szemébe.

– Nem, nem vagyok. Asszem el fogok ájulni.

– Váltást! – kiáltotta Evan hangosan, épp amikor kék és piros foltok kezdtek el szállingózni a szemem előtt.

Vakon hátráltam el a szivattyú karjától, ami azután is mozgott, hogy elengedtem, és cseppet sem vágytam arra, hogy képen találjon. De nem kellett sokáig hátrálnom, szinte azonnal erős karok kaptak el, és kormányoztak el a lépcsőig, ahol fáradtan zakatoló szívvel kapaszkodtam meg a korlátban.

– Gyere, menjünk fel!

Hagytam, hogy Evan átkaroljon és feltámogasson a fedélközbe.

– Bocs, hogy kidőltem – morogtam, miközben vacogva összekucorodtam egy láda tövében, annak ellenére, hogy a hő megrekedt a nagy hajó gyomrában és a fülledt levegő dunyhaként ölelt körül.

– Hülye vagy? Alig vártam, hogy leváltsanak.

– Ja, akkor szívesen – dünnyögtem.

– Mi van veled?

– Semmi. Csak asszem nem vagyok olyan erős, mint hittem.

Evan megcsóválta a fejét és hátra simította csapzott, piszkos szőke tincseit.

– Tudod, hogy nem a szivattyúzásra értettem. Attól én is kerültem már padlóra.

– Én sem a szivattyúzásra gondoltam – vallottam be halkan, mire Evan egy pillanatra lefagyott, aztán a szemembe nézett, talán azt remélve, hogy lebontom az elmém köré húzott falat. Mikor rájött, hogy ez most nem lesz így, sóhajtva átkarolt.

– Néha te is lehetsz gyenge.

– De asszem, nem most – bontakoztam ki a karjai közül, mikor megláttam a lépcsőn komótosan felkapaszkodó Hathornt. Tudtam, miért jön. Amíg odalent az embereivel szivattyúztam, addig az ő gondjaira voltam bízva. Az Althammal való összetűzésem óta egy percre sem maradhattam egyedül. Hathorn azért caplatott fel a fenékbe vezető lépcsőn, hogy kijelölje az új pesztrámat. Reméltem, hogy Evanre esik a választása és nem valamelyik random tengerészgyalogosra, a fedélközben lebzselők közül. Ezért húzódtam el előle. Hogy Hathorn ne jöjjön rá, Evan inkább asszisztálna bármilyen hülyeségemhez, mint hogy megpróbáljon megállítani. Szerencsére Evan gondolatolvasás nélkül is kapcsolt, és amint felbukkant a hadnagy bütykös keze a lépcső korlátján, elengedett. Úgy tett, mintha csak azért ülne mellettem, hogy kicsit ő is kifújja magát.

– Hadnagy – tisztelgett hanyagul, amit Hathorn egy biccentéssel viszonzott.

– Jól van, matróz?

– Megvagyok, uram.

– És maga, kisasszony? – fordult felém. A hangja melegen csengett. És ha nem lettem volna félig hulla, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy csak tetteti a kedvességet, vagy tényleg nem haragszik már az althamos ballépésem miatt.

Zavaromban feltartottam a jobb hüvelykujjam, de nem szóltam és nem is mertem az idősebb hadnagy szemébe nézni. Épp ahogy esténként sem. A kis kabinban igyekeztem alvást színlelni, mikor ő belépett. És eddig bejött. De most muszáj volt interakcióba lépnem vele. Gáz volt, annak ellenére is, hogy a hüvelykujj mutogatásból levágta, hogy én is "megvagyok".

– Griffits, kérem kísérje fel a leányt a... – Hathorn nem fejezhette be a mondatot, mert váratlanul egy hajósinas siklott le a fedélzetre vezető lépcsőn, és furakodott át a szűk folyosón pihenő, rendezetlen katonák között.

– Uram! – kiáltotta már messziről a hadnagynak. – A kapitány azt parancsolta, hogy kísérjem fel hozzá a fogly... izé, a maele... na, szóval, hogy őt!

Nyilván rám mutatott.

– Soha jobbkor! – adtam végre hangot mélyenszántó érzéseimnek. Elvégre minden izmom remegett, a ruhámból vízesést lehetett volna facsarni, és épp a pokolba kívántam az egész emberiséget. Murphy törvénye szerint Reezónak épp ilyenkor kellett hívatnia.

– Ez esetben, haladéktalanul kísérje fel! – hagyta jóvá a hajósinas feladatát a hadnagy, és tuti ami fix alapon intett két halkan beszélgető katonának, hogy ők is csatlakozzanak, "biztos, ami biztos" alapon. Nem vitáztam, csak követtem a kölyköt, miközben Evan látványosan szenvedve felállt. Tutira vette, hogyha nekem ilyen díszkíséretem van, akkor Hathorn őt visszaparancsolja a szivattyúk mellé.

– Matróz! – kezdte is rögvest a tiszt, mire Evan lenyelve a mondandóját kihúzta magát.

– Uram?

– Menjen, igyon egy pohár grogot, mielőtt visszajönne! – parancsolta végül Hathorn megértően, mire Evan megkönnyebbülten elvigyorodott.

– Ezer hálám, uram!

*

Nem mondom, hogy nem paráztam, mikor a mezítlábas hajósinas bekopogott a parancsnoki kabinban, mert jeges borzongás szaladgált a gerincen mentén, és a szivattyúzástól kimerülten sem tudtam bemesélni magamnak, hogy csak a vizes cuccaim miatt. Elvégre strandidő volt. Ahogy a szigetek környékén kb. mindig.

Azon kattogtam, hogy vajon Altham köpött, vagy valaki mástól tudta meg, hogy mit balhéztam a kadétokkal. Ja, az meg sem fordult a fejemben, hogy valami más miatt hívathat, elvégre mióta nem tudta rám bizonyítani, hogy ki akartam nyírni, egyszer sem akart látni. Mondjuk én sem őt. Most sem!

A para hangulatot erősítette, hogy mikor a hajósinas nyomában beléptem a kabinban, rá kellett jönnöm, hogy nem csak Reezo vár. A tengernagy asztala mellett ott szobrozott Lavelle, Rapace, Vensel meg még egy egyenruhás fickó, akinek egészen másképp szabták az zubbonyát, mint a hadnagyoknak. Rövidebbnek tűnt, de sokkal több aranyrojt díszítette és a vállait is széles, már-már páncélra hajazó lemezek takarták. Amúgyis termetesebbnek tűnt, mint a tengerésztisztek, de a vállapokkal együtt olyan széles volt, mint Reezo szekrénye. És szögletes álla meg szokatlanul rövidre nyírt haja és kefebajsza sem tették barátságosabbá a megjelenését. Bemutatás nélkül is vágtam, hogy ez a muksó a fedélközben lebzselő tengerészgyalogosok parancsnoka. És hogy kicsit sem örül, hogy a hajón grasszálok, méghozzá bilincs nélkül. Legalábbis ezt üzente a szigorú tekintet, amivel méregetett. Reezo is hasonlóan sötét képpel vette tudomásul, hogy megérkeztem, és Lavelle szeme is megvetően villant, mikor észrevett.

Fura mód, mikor a hajósinas kihátrált a kabinból a két tengerészgyalogos között, akiket díszkíséretként kaptam, nem azon pörögtem, hogy a komor arcú fickók vajon most akarják-e semmissé tenni a szerződést, amit Reezóval kötöttem, hanem azon, hogy mekkora ász lehet, mikor valaki annyira egy hullámhosszon van a kollégáival, mint Reezo a tisztikarával. Főleg, mert mikor a két katona beállt mellém, a parancsnokuk azonnal rájuk förmedt.

– No, de uraim, mégis hogy képzelik?

Annak ellenére, hogy nem nekem szólt a kérdés, önkéntelenül behúztam a nyakam, és ezerrel kattogni kezdtem, hogy vajon mit basztak el a kísérőim. Mert hát egész jófej őröknek bizonyultak ahhoz képest, hogy a pihenésüket kellett félbeszakítani Hathorn parancsa miatt. Nem morgolódtak, nem mondtak csúnya dolgokat a hátam mögött, nem fogtak rám fegyvert és még csak nem is lökdöstek. Asszem ők sem nagyon értették, hogy mit cseszhettek el, mert egyikük sem felelt a kérdésre. Feszes vigyázzban, rezzenéstelen arccal bámultak maguk elé.

– Hol hagyták a kabátjukat és a fegyverüket?

– A fedélközben, uram – válaszolta a jobbomon álló muksó őszintén.

– Jelenleg nem vagyunk szolgálatban – tette hozzá a baloldali, mire a parancsnokuk és Reezo is gyanúsan haragos arckifejezést öltött, Lavelle arcán viszont kárörvendő vigyor suhant át.

– Ha nincsenek szolgálatban, mit keresnek itt? – kérdezte az elsőtiszt rosszindulatúan.

– Hathorn hadnagy parancsára kísértük fel a lányt – felelt újra a baloldali, bár sokkal kevesebb magabiztossággal. Ő is kezdte sejteni, hogy hiányos egyenruhában, hiányos fegyverzettel bemasírozni Graigen Reezo kabinjába nem volt túl jó ötlet.

Abszurd helyzet volt. A hajó süllyedt, matrózok gürizték magukat szarrá, hogy lassítsák az elkerülhetetlent, az élelmiszer fogytán volt, ráadásul ellenséges vizeken evickéltek. Az asztal körül komor félholdba tömörülő fickók mégis úgy néztek a két katonára, mintha azzal, hogy nem vettek kabátot harmincöt fokban és nem kötöttek kardot az oldalukra, megpecsételték volna a Babylon sorsát.

Én próbáltam tartani magam. Tök komolyan, valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy egy skiénai tiszt szemében mennyire sértő lehet a tengerészgyalogosok megjelenése, elvégre Lady Maraenne is mindig full kész volt a szedett-vedett kalózbanda látványától, de na... Az egész hülye öltözködős dráma közepén ott szobroztam izzadtan, büdösen, vizesen; csendesen áztatva magam alatt a drágának tűnő padlót is. Szóval akármennyire igyekeztem elfojtani, csak felbuggyant a torkomon a röhögés. Pláne, mert észrevettem, hogy a komor tisztek háta mögött ott áll Triston, és kényszeredetten ellenőrzi, hogy kabátja minden gombja a helyén van-e.

– Mit röhög? – förmedt rám Rapace komoly képpel, amiről persze eszembe jutott az első találkozásunk, mikor ő kacagott teliszájjal azon, hogy azt mondtam, Artful kedvenc matróza vagyok. Ez csak olaj volt a tűzre, és hiába próbáltam abbahagyni, nevettem, hogy a könnyeim is kicsordultak.

– Ó, semmi – próbáltam közben kommunikálni is a szememet törölgetve, de valószínűleg egy szót sem lehetett érteni a hadoválásomból. – Csak full gáz az egész szitu, én meg csak azon a hülye viccen pörgök. Azon, hogy megy a ruhat a sivatagban... Jajj, ne! Ezt nem fogom elmesélni...

Amíg kajlán röhögcséltem, a parancsnok intett a megrökönyödötten álló katonáknak, hogy lépjenek le. És a két fickó megkönnyebbülten el is húzta a csíkot. Lavelle összehúzott szemmel meredt rám, Vensel zavartan szobrozott, Rapace a fejét csóválta, Reezo pedig fogcsikorgatva meredt az előtte heverő térképre, miközben Triston újra és újra végigzongorázott egyenkabátja gombjain.

– Ha befejezte a cirkuszt, jöjjön ide! – parancsolta Reezo fel sem pillantva, mikor kezdett szűnni a röhögőgörcsöm. És a hangja nem volt kedves. Bár az ő hangja sosem volt kedves... talán csak az Ander fejéből csaklizott emlékekben. Szóval annyira nem vettem magamra, és engedelmeskedtem. Főként azért, mert baromi kíváncsi voltam, hogy miért hívhatta össze ezt a díszes kis társaságot. Nem is kellett sokáig várnom a magyarázatra. Alig pillantottam rá a szépen kidolgozott térképre, a tengernagy bele is kezdett.

– Nem várhatunk tovább, kikötőt kell találnunk. Az embereink kimerültek és fásultak, a hajó állapota pedig válságos. Vensel hadnagy! Meg tudja határozni a pontos helyzetünket?

– Természetesen, uram – felelte a hadnagy, majd fontoskodva a térkép fölé hajolt és bőszen magyarázva a koordinátákról, meg a csillagok állásáról egy kis hajómakettet helyezett el a térképen. Miután hátrahúzódott, Reezo kétkedve felhúzta a szemöldökét.

– Biztos benne?

– Biztos – felelte rövid habozás után Vensel.

– Kadét – intett Tristonnak a tengernagy, aki még mindig jó pár lépéssel hátrébb állt, és a zsebében Salnamhalt simogatta, furcsán félre biccentett fejjel, a padlót bámulva. Mintha a deszkalapokat számolgatta volna. És elsőre mintha nem is hallotta volna, hogy hozzá szólnak.

– Reezo kadét! – mordult hangosabban az apja, mire a fiú felkapta a fejét és riadt tekintettel elengedte Salnamhalt és vigyázzba vágta magát. – Ellenőrizze Vensel hadnagy állítását.

– Igenis, uram – csoszogott az asztalhoz émelygős arccal a fiú. Ő Vensellel ellentétben nem kommentálta hangosan a számítását, csak szájával néma hangokat formálva pár milliméterrel közelebb húzta a szigetek vonalához a kis hajót. Vensel arca megrándult a mozdulat láttán, de egy mukkot sem nyögött ki. Ahogy Lavelle és Rapace sem.

– Miért változtatott a pozíción, kadét? – szegezte a kérdést Reezo a fiúnak, aki továbbra is a térképre meredve felelt.

– A hadnagy számításai helyesek, uram. De beszélgettem a matrózokkal. Figyelembe véve a hajótest és a vitorlázat állapotát, illetve a Corrion áramlat erősségét ebben az évszakban, nagy valószínűséggel keletebbre vagyunk. A fedélzetről látható partvonal is ezt a hipotézist igazolja. Hornby mester szerint, ha elkap minket az áramlat, fennakadunk a zátonyon. Alig tíz mérföldnyire lehetünk a parttól. És az áramlatnak köszönhetően pár mérfölddel északabbra, mint amit a hadnagy számításai mutatnak... – Triston hangja elhalt, Vensel szemei pedig szikrákat szórtak. Reezo viszont bólintott.

– Elfogadom az érvelést. Uraim, önök mit gondolnak?

Lavelle és Rapace homlokukat ráncolva nézegették a térképet, pár percig diskurálták a hajó merüléséről, sebességéről és a hajónaplót felcsapva a korábbi pozíciókról, majd igazat adtak Tristonnak. Ezt hallva a fiú lassan kiengedte az eddig tüdejében szorongatott levegőt, de továbbra sem mert felnézni. Kezeit görcsösen az oldalához szorította és erősen koncentrált, talán arra, hogy keze nehogy a zsebébe csússzon, ahol még mindig Salnamhal lapult, pele alakban.

– Álomjáró, magán a sor.

– Rajtam? – kérdeztem vissza megszokásból, a térkép helyett Triston és Reezo arckifejezését talnulmányozva.

– Árulja el, hol kellene kikötnünk!

– Kikötni... – Talán a szivattyúzás és a még mindig zavaróan vizes gatyám miatt, de csak lassan esett le, hogy Reezo azt akarja tudni, hol van Ander. És miután le is esett, nehéz volt bármit is mondani. Hiszen, ha elmondom, prédává válok. De ha nem... Artfulék előtt kellett felszednünk Andert.

Kockáztassak vagy ne? – Ahogy elgondolkodva felnéztem, elkaptam Triston pillantását, és bár tudtam, hogy hülye vagyok, rájöttem, hogy nem fogom tovább húzni az időt. A furcsa, félszeg fiú bízott bennem. Az első perctől kezdve kiállt mellettem, és elhitte, hogy nem vagyok az ellenségük. Hogy segítek megmenteni a bátyját. És bassza meg! Igaza volt. Szóval nagy levegőt véve visszafordítottam a fejem a térkép felé és full lefagytam. A lapra rajzolt volnalak között felismertem Skiéna partjait, Makahawnt, Crestmorimot és a nagyobb kikötőket is be tudtam saccolni, de az a sziget, az a kis sziget, amin Ander dekkolt Hedley-vel és Tony-val... Fogalmam sem volt, hogy a temérdek tintapaca közül melyik lehet.

Szívás – gondoltam, miközben újabb röhögőgörcs csiklandozta a torkomat. Bár ezúttal azért, mert még én sem értettem, hogy lehetek ekkora marha.