– Kása.

– Kókusz.

– Pálma.

– Levélágy.

– Hé, nem ér olyan szavakat mondani, amiről az alvásra asszociálunk! – morogtam felháborodottan, fájós fejemet továbbra is a karomon pihentetve.

Hosszú éjszaka volt mögöttünk. Hosszú és unalmas. Ander egy percre sem hunyta le a szemét, mivel a faterja parancsba adta, hogy ha itt marad, akkor ügyelnie kell rám, és hát nyilván az őrzésemre kirendelt tengerészgyalogosok sem szundíthattak. Én meg nem mertem, mert hangypöcsnyit sem bíztam Reezóban. Szóval miután befejeztem a kamu meditációmat leültem a két katona mellé kártyázni. Dumáltunk, játszottunk, erőnléti versenyt rendeztünk, kártyavárat építettünk, miközben Ander gondolataiba mélyedve gubbasztott az ágy szélén ülve. Egészen olyan volt, mint valami táborozás. Mármint nem hódítóhadjáratos haditáborozás, hanem mint egy sima, kiskamaszoknak rendezett nyáritábor. Ahol a táborozók hulla fáradtak, mégis mindent megtesznek azért, hogy hajnalig fennmaradjanak, azért mert csak.

De ahogy közeledett a hajnal, kezdtünk kifogyni az ötletekből, meg le is merültünk, mint a fiók alján felejtett elemek, szóval már jó negyedórája csak asszociálgattunk, és végülis jó volt, hiszen ebbe még Ander is beszállt... de azért jobb lett volna, ha senki sem említ semmiféle ágyat, párnát vagy szundikendőt. Az alvás és én mostanában nem voltunk valami jó barátságban, hiszen ha álmodni kezdtem, annak tuti valami szarság lett a vége... minden világban. Szóval tök jogosan förmedtem Ramptomra.

– Másik szót kérek!

– Nem lehet másik szót kérni. A szabály szerint mindenkinek azt kell mondania, ami először eszébe jut – ellenezte a vétómat Ander.

– Muszáj mindig ilyen szabálykövetőnek lenned, hadnagy? – fordítottam nehézkesen oldalra ólomsúlyúnak tűnő fejemet.

Ander is könyökölve tartotta a fejét, és láthatóan elszántan küzdött a bóbiskolás ellen, így ő is kissé kásás hangon felelt.

– Szabályok nélkül semmi értelme a játéknak.

– Én meg egészen idáig azt hittem, hogy a szabályok azért vannak, hogy legyen mit áthágni – mondtam, mire Brum felröhögött és Rampton is vigyorra húzta a száját. Ander viszont nem vette a poént.

– Már értem, miért hajóztál együtt a Szeszélyes legalávalóbb haramiájával.

– Ha barkóbáznánk, épp most veszítenél, úgyhogy inkább maradjunk az asszociációnál.

– Rendben – sóhajtotta további kötekedés helyett Ander, miközben be is dobta a következő szót. – Skiéna.

– Otthon – vágta rá rögvest Rampton, Brum pedig folytatta.

– Ház.

– Utca – mondtam Anderre pillantva, miközben lelki szemeim előtt megjelent a kis zsákutca a saját világomból, ahol amúgy lakom. Ahol mintha ezer éve nem jártam volna. Szinte az orromban éreztem az esőelvezető csatorna mellett virágzó cseresznyefák és a ház előtt magasodó, terebélyes fenyőt, aminek a gyökerei között feketerigók és kölyökmacskák vívták generációkon átívelő harcaikat a talpalatnyi területért. És közben bukfencet vetett a gyomrom, mert valahol a zsigereimben ott bujkált a gondolat, hogy megeshet, hogy soha többé nem láthatom azt az utcát. Hiszen otthon most egy vaskeretes ágyon feküdtem és csövek lógtak ki belőlem...De a kényelmetlen tényeket hagytam köddé válni, amint Ander kimondta a következő szót.

– Kikötő.

– Rakpart.

– Kocsma.

– Ajtó – vágtam rá, hogy véletlenül se kalandozzanak vissza a gondolataim a saját világomba. Ander is így lehetett vele, mert ő is ösztönösen mondta ki a legelemibb asszociációt.

– Ablak.

– Üveg.

– Sör! – kiáltotta lelkesen Brum, amiről nekem egy egészen másfajta ital jutott az eszembe.

– Kávé!

– Hajnalodik – felelte erre Ander elgondolkodva, de Rampton nem vette a lapot és folytatta a játékot.

– Szolgálat.

– Sorakozó.

– Kávé – ismételtem álmosan, mire Ander megcsóválta a fejét.

– Nem úgy értettem. Nézzék – mutatott a sátorponyva réseit narancssárgás árnyalatba borító fényre –, kel a Nap.

– Akkor is kávé – ismételtem a fénycsíkra pillantva.

– Amúgy sem mondhatod ugyanazt a szót két körön belül – húzta össze a szemöldökét Ander, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy lehet, parázik a keze miatt.. vagy a faterja miatt... vagy Triston miatt. De ezt nem kérdezhettem meg tőle a két tengerészgyalogos füle hallatára, úgyhogy inkább folytattam a papagájkodást.

– Kávé.

– Nem is szereted a kávét – fonta össze karjait törődötten a hadnagy, én meg leheletnyire elmosolyodtam. Valahogy jó volt tudni, hogy ő is emlékszik még, mikor kávétól lötyögő hassal ugráltam a cellájában, hogy ne aludjak el.

– Kedves, hogy emlékszel rá. De akkor az is derenghetne, hogy néha csak a kávé segít.

– Nekem is jól esne egy bögrével – dörmögte Brum, és Ander is olyan képet vágott, mint aki koffeinről ábrándozik, de csak egy egészen rövid pillanatra, mert szinte rögtön szigorú maszkot erőltetett magára.

– Te alhattál volna.

– Lehet. De továbbra sem bízom bennetek, szóval rengeteg kávéra lesz szükségem, amíg itt vagyok. Jöhetne is az első csésze. Elmehetek érte?

– Nem hagyhatod el a sátrat.

– Sejtettem – morogtam elégedetlenül.

– Ha szökni próbálsz, agyonlőnek.

– Hadnagy, ha tényleg le akarnék lépni, eltűnnék, mielőtt annyit mondhatnátok, "adieu".

– Ne próbálkozz semmi ostobasággal!

– Te fordított helyzetben megfogadnád a saját tanácsodat? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, de nem a kívánt hatást értem el. Ander nem csattant fel, és a tipik reezós szemöldökráncolós pofavágást sem villantotta meg. Kérdésem hallatán a vállai előre estek és megsemmisülten ölébe vonta gézzel borított jobb kezét.

– Meg... A történtek után meg – lehelte halkan.

– Minden rendben, uram? – kérdezte Rampton, megérezve, hogy Ander nem viccből roskadt ennyire magába.

– Hogyne – felelte Ander, miközben kényszeredetten kihúzta magát, és valami mosolyszerűséget erőltetett a szája sarkába. – A kisasszonnyal csak nosztalgiáztunk egy keveset.

– Arról hogyan sérült meg a keze? – kérdezte Brum felvillanyozódva, kicsit sem titkolva, hogy valami szaftos sztori még a kávénál is jobban felderítené a reggelét az egész éjszakás őrködés után.

– Szökni próbált? – kapta el a hangulatot Rampton is.

Ander először végigmérte a két karikásszemű, mégis lelkes érdeklődést mutató tengerészgyalogost, majd egy fájdalmas sóhaj kíséretében lepillantott csonka kezére.

– Artful szeletenként vágta le két ujjamat azért az ostoba kísérletért... és mert menekülés közben megöltem az egyik matrózát. Ha váratlanul nem csap le a vihar és Leva nem segít, a többi nyolccal is így tett volna, mielőtt megöl.

Brum és Rampton erre nem tudtak mit mondani. Talán nem is akartak. Némán bámulták a kötését tapogató tisztet és talán remélték, hogy megtudnak még egyet s mást a hátborzongató kalandjáról. Várhatták. Ander nem akart az önsajnálatban dagonyázni és nagyon feleleveníteni sem a Névtelenen történteket. Úgyhogy további sztorizás helyett egyenesen rám nézett.

– Bánjanak a kisasszonnyal tisztelettel, uraim! Az életemmel tartozom neki.

– Úgy lesz – morogták a tengerészgyalogosok talán kicsit megilletődötten. Én meg csak bűntudatot éreztem. Csak arra tudtam gondolni, hogy rohadtul nem érdemlek semmiféle hálát, hiszen Andert sokkal hamarabb kijuttathattam volna, mégsem tettem egy hülye haditerv miatt, amit igazából nélküle is kikövetkeztethettünk volna. Aztán gyökér módon nyitva hagytam a celláját és elaludtam...

Önkéntelenül szökött fintor az arcomra, amit a hadnagy valószínűleg félreértett, mert közelebb hajolt hozzám, és idióta módon még mindig nagyon próbált mosolyogni.

– Bennem bízhatsz. Nem hagyom, hogy bántódás érjen.

– Figyu én tökre hiszek neked. De a szép kinevezésed ellenére sem te vagy itt a góré, szóval ne tegyél elhamarkodott ígéreteket!

Azt hittem, Ander tiltakozni fog, hogy egyáltalán nem ígért semmi irreálisat, de ehelyett lesütötte a szemét és nagyon mélyen hallgatott. Ettől nyilván belém állt a para, hogy Ander minden jóindulata ellenére Reezo tényleg felvett a halál listájára és, hogy mekkora szerencsétlen marha vagyok. Hiszen legalább kétszer simán megszabadulhattam volna tőle. Aztán azzal a reménnyel nyugtattam magam, hogy amire már kétszer adódott lehetőségem, arra harmadszor is lesz, és ha mondjuk ma délután likvidálom a tengernagyot, akkor tulajdonképpen jobban is járunk, mintha korábban tettem volna, hiszen mától Ander az elsőtiszt. Ha a faterja megmurdel, mondjuk egy random szívrohamban vagy kap egy laza agyvérzést, amitől részlegesen lebénul, akkor ő veszi át a helyét... Galádul furakodott be fejembe a gondolat, hogy túl optimista vagyok, hiszen éppen Ander az, aki legutóbb testközelből tapasztalhatta meg a szigetekiek vendégszeretetét. És valószínűnek tűnt, hogy ezt az örök életre szóló élményt nem egy barátságos kézfogással szeretné viszonozni. Szóval vele sem jutottunk volna előrébb... A francba!

Kicsit örültem, hogy Ander nem feszegette tovább a témát, meg úgy semmit. Nem akartam veszekedni az egyetlen valamirevaló skiénai szövetségesemmel.

– Uraim, úgy hiszem, itt az ideje, hogy rendbeszedjék magukat és elfoglalják az őrhelyüket. A tengernagy valószínűleg még a reggeli előtt szeretne meggyőződni róla, hogy a sérülésem gyógyulásnak indult-e.

Rampton és Brum is százasra vették, hogy Andernek igaza van, ezért egy gyors nyújtózkodás után elfoglalták a helyüket és friss kávéról is csak addig morogtak, amíg meg nem lebbent a bejárati ponyva. Akkor rögtön néma ólomkatonákká váltak, pedig végülis nem Reezo csak Held masírozott be a sátorba, ahol valószínűleg már tök büdös volt, mert az orvos fintorogva felhúzta az orrát.

– No, hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdezte kényeskedve, rólam igazából tudomást sem véve, bár nem bántam. A termetes fickó bal kezében bőröndszerű orvosi táska lógott, jobbján meg a kibaszott csontfűrész.

Ander is érzékelhette a negédes kérdés és a brutális eszköz között feszülő ellentétet, mert épp olyan mélyen hallgatott, mint az ajtó mellett álldogáló tengerészgyalogosok. Meg kissé elsápadt és verejtékgyöngyök jelentek meg a homlokán, amik fix, hogy Held felbukkanásáig sehol sem voltak. De a lényeg: Ander abban a pillanatban cseppet sem festett úgy, mintha jól lenne, szóval nem csoda, hogy Held azonnal ráparancsolt a sarkában loholó hajósinasra, hogy csináljon a holmijának helyet a tábori asztalon. A fiú tette a dolgát, Ander pedig a hangját keresgélte és elszántan szorongatta fáslival takart jobbját. Már épp arra gondoltam, hogy beszólok valami hülyeséget, hogy kicsit felengedjen, de ekkor újra meglebbent a sátorponyva és belépett Reezo is a kíséretével.

A tengernagy mögött Rapace nyomult be a sátorba, és még én is meglepődtem, hogy milyen elemi erővel öntött el az indulat, mikor megpillantottam. Akaratlanul is mágiagombóc böffent fel a torkomon, és baromi nagy volt a kísértés, hogy a cuccot tűzlabdává változtassam és leköpjem vele. Ő viszont nem érzékelte a haragom, valószínűleg Ander miatt, akihez azonnal odasietett és bátorítóan megmarkolta a vállát.

– Hogy bírja?

– Jól vagyok – nyögte nyugalmat erőltetve magára Ander, továbbra is a csontfűrészt bámulva. – Leva kenőcse valószínűleg megtette a magáét.

– Reméljük a legjobbakat – jegyezte meg a doktor szkeptikusan, amire Reezo háta mögött Ewer önkéntelenül is bólintott egyet, Triston viszont félénken behúzta a nyakát. Reezo őket is magával hozta, csak azt nem vettem százra, hogy miért is. Hogy lássák, ahogy Ander erőre kap és felvidul? Hogy tanúi legyenek a bukásomnak? Vagy konkrétan, hogy legyen elég ember aki lefogja a hadnagyot, amíg Held lenyiszatolja az üszkös végtagot?

Kimondatlan kérdéseimre hamarabb választ kaptam, mint vártam.

– Ha a kuruzslásával rontott az állapotán, ötven korbácsütést kap a tábor közepén.

– Hű, de kreatív! – dörmögtem flegmán, miközben megfordult a fejemben, hogy ez a fasz talán nem is Andert akarja majd lefogatni a díszkíséretével.

– Uram, úgy hiszem erre semmi szükség – kelt a védelmemre Ander szelíd hangon, ám Reezo azonnal letorkolta.

– Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményét, hadnagy.

Ander ha lehet, még jobban elsápadt és hebegve keresgélte a szavakat.

– Kérem bocsássa meg a modortalanságomat, tengernagy. Valóban nem kérdezett. Kissé elragadtattam magam.

– A lánnyal később foglalkozunk. Most mutassa a kezét!

Reezóval senki sem vitatkozott. Rapace biztatóan markolászta Ander vállát, aki ajkát beharapva odanyújtotta a doktornak befáslizott kezét, miközben Ewer és a hajósinas kíváncsian nyújtogatta a nyakát, Triston meg próbált láthatatlanul meghúzódni a sarokban. Ramton és Brum fapofával meredtek maguk elé, Held pedig fontoskodva nekiállt lehámozni a kötést a hadnagy kezéről.

Kicsit izgultam, de tényleg csak kicsit és csupán azért, mert a hólyagocskák még mindig nem tűntek el teljesen a kezemről. Mivel ilyen korábban még sosem történt, benne volt a pakliban, hogy a varázslat nem úgy sikerült, ahogy terveztem. És mikor Rapace és Held kórusban felkiáltottak, tényleg ugrott egy duplaszaltót a gyomrom, hogy mi a fasz történhetett, de mint kiderült, semmi. Semmi rendellenes. Mármint szerintem rendellenes.

– Ó – bámult mégis irreálisan nagyra nyitott szemekkel Ander is a saját kezére.

– Ké... képtelenség – nyögte aztán Held, mire Ewer nem bírta tovább és átfurakodott az egyenruhás férfiak között, hogy ő is vethessen egy pillantás mentora kezére és a többi tisztet követve eltáthassa a száját.

– Ilyen nincs!

Annyira hüledeztek, hogy muszáj volt nekem is odatolakodnom, mert a kezdeti sokk elmúltával az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy túllőttem a célon és véletlenül visszanövesztettem Ander ujjait. De nem. A látványban nem volt semmi döbbenetes. Csak egy csonka kéz volt. Üszkösödés és gyulladás nyomai nélkül. A sebszélek teljesen összeforrtak és a varratok körül szépen elkezdett leválni a heges réteg, ami alatt friss, fehér bőr látszott.

– Szerintem egész szép lett – bukott ki belőlem a megállapítás, mire a skiénai férfiak mind rám meredtek.

– Ez teljesen behegedt! – méltatlankodott Held vörös fejjel.

– Ugye nem most készül infarktust kapni, doki? Mert szívkatéterezést nem vállalok.

Held tovább zihált, Ewer viszont megengedett magának egy megkönnyebbült vigyort.

– Nem gondoltam, hogy tényleg hatni fog.

Oké, be kell vallanom, hízott a májam a büszkeségtől és majd megpukkadtam a visszafojtott röhögéstől, mikor megláttam Reezo képét. A rettegett Vörös Reezo úgy lefagyott, mint egy iskolai számítógép új program telepítésekor. Elégedetten dagonyáztam sikeremben, amíg Ander vállai meg nem rázkódtak Rapace tenyere alatt és arcát tenyerébe temetve el nem bőgte magát.

– Hé, mi a gond? – ugrottam rögtön elé és ragadtam meg csonka kezét. – Fáj?

A hadnagy könnyeivel küszködve megcsóválta a fejét, majd maradék ujjaival megszorította a kezemet.

– Köszönöm.

– Tök szívesen – lapogattam meg szabad kezemmel az ő kézfejét lazán, aztán, hogy ne kelljen egyik skiénai pacákra sem pillantanom megkérdeztem, hogy kiszedjem-e a varratokat. Ander bólintott, Held nem tiltakozott, úgyhogy kaptam még pár percet nyugiban, amíg a varratokkal bíbelődtem. Ez alatt Ander is rendezte a vonásait és sikeresen magára öltötte a tipik skiénai fapofát.

– Rapace hadnagy, Ewer kadét, köszönöm a támogatásukat. Most leléphetnek – mondta Reezo, a két egyenruhás pedig röviden tisztelgett, majd, katonás léptekkel elhagyták a sátrat.

– Doktor!

– Hm? – nézett fel Held a kapitánya szólítására.

– Vegye szárnyai alá a lányt! Úgy látom, hasznos segítséget tudna nyújtani a sérültek kezelésében.

– Ahogy kívánja, uram. Jöjjön, kisasszony, sok beteg vár még ránk.

– Pardon? – pislogtam ártatlanul, miközben lassan karba fontam a kezem.

– Úgy látom, kivételes tehetsége van a gyógyításhoz. Így könnyedén hasznossá teheti magát, amíg kénytelenek vagyunk itt táborozni – mondta komolyan Reezo, csak kicsit fenyegetően. De én a kicsit fenyegető tekinteteket sem kedvelem.

– Ó, wow! És mennyi lenne az órabérem?

– Mégis miből gondolja, hogy...

– Miért? Skiénában nem szokás fizetni a munkáért?

– Fogolyként...

– Most fogoly vagyok, vendég, szövetséges vagy munkaerő? Jó lenne, ha eldöntené – hadartam olyan gyorsan, hogy a muksónak esélye se legyen közbe szólni. – Csak mert alig öt perce fenyegetett meg, hogy megkorbácsoltat, ha a kenőcsöm nem hat. Ja, és asszem pár napja majdnem betört a koponyám maga miatt. Szóval gőzöm sincs, honnan szedi, hogy jószívvel segítenék az emberein.

– Épp most gyógyította meg a fiam.

– Jó, de nem azért, mert a maga fia, hanem mindennek ellenére – feleseltem, de azért léptem egyet hátra, hogy Reezo ne érhessen el, ha esetleg fel akarna képelni. De vagy nem akart vagy nagyon uralkodott magán mert durvulás helyett mosolyba kényszerítette ajkait és leült Ander priccsére.

– Kadét! Papírt, tintát és tollat!

Triston egy pillanatig bambán meredt maga elé, mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy a parancs neki szól, de mikor leesett neki a tantusz, annyira igyekezett teljesíteni apja kérését, hogy majdnem átesett az asztalon. És persze mindeközben mindenki feszülten hallgatott.

– Ki vele, mit akar! – kérdezte végül Reezo egyenesen rám meredve.

– Ho... hogy én? Komolyan érdekli?

– Komolyan. Maga botrányosan pimasz és forrófejű nőszemély, de nem először bizonyította, hogy jóindulattal viseltetik Skiéna fiai iránt. Látom, hogy nem kedvel és hogy kifejezetten szeret másokat bosszantani, de ártalmatlan.

Ártalmatlan vagyok? De jó! – A tudatom szélén hallottam, hogy Salnamhal, Ewan, Hedley és még Vince is baromi jól mulat ezen a kijelentésen.

– Szóval mit akar? Miért küldte Artful?

– A kapitánnyal abban egyeztünk meg, hogy én beúszom, felrobbantom a lőszerraktárat, aztán a tűzijáték közben ők tuti ami fix, szarrá lövik a Babylont. De úgy alakult, hogy inkább kihúztam Tristont és Griffitet a vízből és dulakodás közben lefejeltem egy hordót.

– Artful most nincs a közelben...

Ezzel tudnék vitatkozni...

–... így többé nem tartozik neki engedelmességgel.

Mintha amúgy olyan parancskövető lettem volna...

– A maga ura. Ha a parancsnokságom alatt kíván szolgálni, megengedem, hogy csatlakozzon hozzánk.

Ó, milyen nagy lelkű! – ironizáltam önkéntelenül továbbra is, aminek hatására Evan pár sátorral arrébb épp készült belefulladni a reggelijébe. Közben persze vártam, hogy Reezo folytassa a választási lehetőségeim felsorolását, de valamiért úgy gondolta, hogy elég, ha csak az a) verziót ismerteti, szóval gyanakodva összevontam a szemöldökömet.

– És ha nem akarok csatlakozni? Nem seggfejségből, csak ismerem magam annyira, hogy tudjam, személyiség ügyileg nem igazán vagyok kompatibilis az ilyen militáris alakulatokkal.

– Segíthetne Held doktornak a betegek és sebesültek ápolásában. Ez esetben nem nekem, csak a doktornak tartozna számadással. Szabadon mozoghatna a tábor területén, de csak ott. A hadjárat után pedig amnesztiában részesülne jutalom gyanánt.

– Egy-két sebbel elbírok, de nem igazán vagyok valami gondoskodó természet. Mármint, érti: mégis ki a franc akarja egész nap a szerencsétlenek nyöszörgését hallgatni? – húztam el a számat, bár ez igazából nem is hangzott olyan rossz lehetőségnek, pláne Reezo szájából.

– Ha semmilyen módon nem vehetem hasznát, akkor itt marad, ebben a sátorban, amíg vízre nem szállunk. Ott kaphat egy kényelmes cellát, Skiénába visszatérve pedig a hadbíróság dönt majd a sorsáról, ha csak nem próbál szökni. Amennyiben engedély nélkül kísérli meg elhagyni a sátrat vagy a cellát, felköttetem.

– Micsoda repertoár! Már-már majdnem igazi választásnak tűnik. És majdnem van köze az eredeti kérdéshez, avagy ahhoz, hogy vajon, mit akarok.

– Élni – mondta ki Reezo a nyilvánvalót. Vagyis azt, amit nyilvánvalónak kellett volna éreznem, de ahogy egy pillanatra átfutott rajtam, hogy otthon csövekkel a torkomban fekszem egy vaskeretes ágyon, a Tisztáson Sisa vár kétségbeesetten, itt meg az emberek fele tőlem várja az isteni beavatkozást a béke érdekében full nem éreztem azt a kurva nagy életigenlést, csak mély, csontig hatoló fáradtságot.

– Tudja mit? Nekem nyolc, amíg nem zrikálnak és fenyegetnek nullhuszonnégyben – rántottam végül vállat.

Reezo nem kommentálta, csak a papír fölé hajolt és bőszen írni kezdte a legújabb szerződésünket, amiben kölcsönösen biztosítjuk egymást, hogy nem nyírjuk ki a másikat és, hogy zokszó nélkül etetem pürével a skorbutos sérültjeit meg ilyesmi. A részletek nem érdekeltek, mert az az egyetlen nyomorult szó: "élni"! Kurvára betalált. Jó lett volna élni... Gébbel együtt... de ugye ezt már rég rohadtul elbaltáztam.

Sötét gondolatok és emlékek kergetőztek a fejemben, miközben aláfirkantottam a cirádás sorokkal borított papirost és akkor is, mikor a továbbra is paprikásnak tűnő Held nyomában végre elhagytam a sátrat.