Nem bírtam elaludni. Órákig hánykódtam a tisztek horkolását hallgatva, aztán mikor elbóbiskoltam, hol Ander, hol pedig Graigen Reezo emlékei kergetőztek a fejemben a sajátjaimmal keveredve. Egymás mellett láttam a kamasz, dacos tekintetű Danielt és a fonott hajú, szakállas, cserzett bőrű kalózt, akivé vált. Jeffet is láttam. És Terrance-t meg Ewert: Gondolatban a hasonlóságokat kutattam a vonásaik között. De felbukkant Triston is.  Könnyes arccal, remegve kucorodott egy ágyú mellé, akárcsak Tony. De a nemes fiúval ellentétben a kikötői kölyök felpattant, és Munch-csal kergetőzött a Névtelen fedélzetén… A tudatom szélén ott úszott a Névtelen is, és újra meg újra a magasba emelkedett egy hullám hátán, hogy aztán pozdorjává zúzódjon a koponyám falán. És közben élesen rajzolódott ki előttem Fred, előbb magabiztos vigyorral a képén, aztán tétova tekintettel, só marta kézzel… Láttam Lavern szőrös lábszárát, Evan szőke haját, Nela babaarcát, Chimy fekete-fehér foltos bőrét, Géb mosolyát… Hallottam a hangjukat, a nevetésüket, újra éreztem azokat az illatokat, szagokat, amiket akkor, amikor ők álltak mellettem. Képtelenség volt így pihenni… Pláne, mikor eszembe jutott, hogy otthon rohadtul fel kellene ébrednem, mert már halványan sem érzékelem a kórházi ágyat, amiben valójában fekszem.

Hajnalban ültem fel csatakos fejjel, és a kínzó gondolattal, hogy lehet, hogy meghaltam. Meghaltam és még csak észre sem vettem… Horkantva hessegettem el az őrült gondolatot, és cseszettül reméltem, hogy már tényleg hajnalodik, akkor is, ha még tök sötét minden. Feküdtem még egy darabig, hátha elkezd pirkadni, lépteket hallok kintről, Rapace vagy Hathorn felébred, de semmi sem mozdult. Csak a függőágy hintázott velem a hullámok ritmusára. Nem tudott elringatni.

Fent vagy? – hasított a semmiből a fejembe Evan fáradt kérdése.

Ja.

Akkor segíts már! – Nem kellett többet mondania. Ennyiből is tudtam, hogy alig pár órányi alvás után újra lehajtották a csapatával a szivattyúkhoz, mert az éjszakai műszak nem bírta tovább. A Babylon már alig bukdácsolt, pedig még messze voltak a szigetcsoport mellett húzódó zátonyok. A legénység félt, hogy talán sosem érünk partot. Evan is átvette a feszkót, pedig ő bármikor leléphetett egy másik világba. És mivel Evan parázott, én is nyugtalan lettem. Még nyugtalanabb, mint eddig. Muszáj volt tennem valamit. Legalább odállnom egy kicsit valamelyik szivattyú mellé.

Halkan ereszkedtem le a függőágyamból, és megpróbáltam kitapogatni Hathorn ágyát. Mikor végre meglett, elkaptam a hintázó vásznat, és megböködtem a halkan horkoló hadnagyot. Direkt nem Rapace-t. Úgy gondoltam, eleget piszkáltam már, és tutira vettem, hogy amúgy sem repesne, ha megtudná, hogy el akarom hagyni a kabint… Hathorn viszont más tésztának tűnt. Most is, hogy megböködtem, csak szelíden abbahagyta a horkolást.

– Jerom? – kérdezte álmos hangon.

– Leva vagyok – suttogtam.

– Miért nem alszik?

– Nem tudok. Le akarok menni, hogy segítsek a szivattyúknál.

Hallottam, ahogy Hathorn nagyot ásít.

– Nem bírja megvárni a reggelt? Felőlem utána szivattyúzhat egész nap… Bár nehéz munka az. Nem leánynak való.

– És én olyannak tűnök, akit érdekel, hogy mi kinek való?

Hathorn néhány pillanatig hallgatott, aztán nagyot sóhajtva felém fordult.

– Jól van, menjen. A hajófenékbe, nem máshová! Ott megvár, aztán meglátjuk. Mindjárt összeszedem magam.

– Kösz, hadnagy! Maga tök jó fej – mondtam őszintén, amit Hathorn barátságos mormogással fogadott.

– Csak ne tegyen semmi ostobaságot!

– Rendben, jó leszek – ígértem, azzal a szent elhatározással, hogy ezúttal tényleg nem csinálok zűrt.

Csendben botorkáltam el az ajtóig, és osontam ki a folyosóra. Nem fenyegetett veszély, még a folyosó is álmosan ásítozott, akárcsak Hathorn. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, határozottan tettem két lépést jobbra, a hajófenékbe vezető lépcső felé. Aztán határozatlanul megtorpantam. Mintha hallottam volna valamit…

Füleltem, de semmi. Vállat vontam, és épp folytattam volna az utam, mikor megint meghallottam. Szipogásnak tűnt…

– Tony? – suttogtam magam elé döbbenten, annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam: Tony nem lehet hajón. Mégis, mivel a gyanús hüppögés az ágyúsor felől jött, bizonytalanul fordultam balra. Nesztelen léptekkel surrantam végig a szűk folyosón, minden ágyú mögé benézve. Semmi, semmi és semmi… azonkívül, hogy a halk szipogás egyre határozottabban visszafojtott zokogásnak tűnt. Már nem is figyeltem arra, hogy halk legyek, csak eltrappoltam az ágyúk mellett, amíg végre ki nem rajzolódott előttem egy sziluett, ami nem lehetett Tony-é. Magasabb is volt, és szoknyát viselt… Nem. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy nem szoknya, hanem hálóing, ami a könnyeit nyeldeklő fiún lóg. Mert fiú volt, ezt biztosra vettem, akkor is, ha kibontott haja a vállát verdeste. Katonásan, kisterpeszben állt, kezeit a tarkóján összekulcsva tartotta. Nem láttam az arcát, mert a fal felé fordult, de ahogy két szipogás között felcsuklott, nem maradt bennem egy csepp kétely sem, hogy fiú. És azt is, tudtam, ki.

– Jajj, Triston, mi történt? – kérdeztem, mire a fiú riadtan hátrafordult.

– Ne… e… nem – nyökögte orrhangon, miközben merev tartással visszafordult a fal felé.

– Trist…

– Ha… hagyjon, kérem – dadogta, állát felszegve.

– Eszemben sincs – léptem mögé, de aztán tanácstalanul megtorpantam. Triston nem szerette, ha tapizták, szóval az semmin sem segített volna, ha megszorítom a vállát.

– Itt vagyok. Nem hagylak magadra – ígértem azért sután, mire Triston nagyot szívott az orrán, és rendíthetetlenül tovább bámulta a deszkafalat.

Sal, mi a fasz történt? – érdeklődtem némán a szellemtől, aki most, hogy baj volt és szükség lett volna rá, rohadtul nem lapult Triston mellény zsebében.

Az a kadét: Roy Altham. Az kezdett ki vele – felelte szenvtelenül a szellem, mire éreztem, hogy megnő a puzusszámom. Bár azt, hogy Salnamhal érdektelensége vagy emiatt a Roy miatt húztam-e fel magam, azt még én is képtelen voltam eldönteni. Ám mivel Altham kadét épp nem volt itt, Salnamhalra zúdítottam minden dühömet.

És te addig mégis mi a jó francot csináltál? Azt hittem, vigyázol rá!

Nincs életveszélyben.

Baszd meg, Sal! Egy lelketlen szarzsák vagy. Ez a kisfiú… – folytattam volna cifrább szófüzérrel is a sort, de Salnamhal egyetlen képpel belém fagyasztotta a gondolatot: Lent, alig pár méterrel alattunk négy matróz állt térdig a vízben és gyöngyöző homlokkal pumpálta a szivattyút. Az egyikük, egy magas, szőke alak épp kidőlt a sorból, ellehetetlenítve így a másik három munkáját. Tudtam, hogy Evan az. És azt is láttam, ahogy a tiszt, aki a kezében lógatott korbáccsal a félájult Evanre akart csapni, rémülten bámult a semmiből felbukkanó Salnamhalra. “Jézusom mekkora patkány! Vagy mi ez?”

Bocs – kértem elnézést a szellemtől, aki a látszat ellenére cseppet sem volt szívtelen. Csak el kellett terelnie a pöcsfej tiszt figyelmét, hogy Evant a társai elhúzhassák a lépcsőig. Szerencsétlen srác, a belét is kihajtotta a hajóért, az a seggfej mégis korbáccsal kényszerítette volna vissza a szivattyúhoz. Tudtam, hogy azonnal szólnom kell Hathornnak, hogy tudja, milyen barom állat módon bánnak az embereivel, amíg ő pihenni próbál, de Tristont sem hagyhattam magára.

– Gyere, menjünk! keressünk egy hadnagyot – hívtam magammal a fiút, aki erre zokogva összerázkódott.

– Nem lehet. Nem szabad – sírta, épp akkor,  mikor a folyosó végén kivágódott egy ajtó, és fellobbant egy lámpás fénye. Valaki kilépett a folyosóra.

– Azt mondtam, néma csöndben, taknyos! Vagy szeretnél még pár pofont? – Triston kétségbeesetten fordította felém a fejét.

– Segítsen, ké… kérem – szipogta, miközben az ajtón kilépő fickó nyegle léptekkel közeledett felénk. Lámpást tartott a kezében, és ahogy közelebb ért, nem csak az ő, hanem Triston arcát is ki tudtam venni.

Eddig sem voltam buddhai hangulatban, de mikor megláttam, hogy Triston orrából ömlik a vér, csupasz lábszárán pedig bíborszínű, duzzadt csíkok sorjáznak, úgy dübörgött végig rajtam a düh forró hulláma, mint BMW-s az M0-son, hajnali háromkor.

Nem ismertem a felénk lépdelő srácot. Személyesen nem. Csak látásból. Ő volt a legidősebb kadét, és száz százalékra vettem, hogy Roy Altham névre hallgat, ahogy azt is, hogy meg fogom ölni. Ő nem hálóingben volt, hanem szűk, tiszti gatyában és kigombolt ingben, és a csupasz hasfalát látva csak az kattogott az agyamban, hogy milyen kurva jó lenne beledöfni egy kardot a köldökébe, és felhasítani egészen a torkáig.

– Lám, lám! Új barátot találtál? Valakit, aki babusgat Ewer helyett? – kérdezte negédesen, majd felakasztotta a lámpást egy szögre, előhúzott a zsebéből egy vékony kötéldarabot, és az egyik felét rutinos mozdulattal a tenyere köré tekerte.

Triston reszketve engedte le eddig tarkón tartott kezét, és remegő térdekkel hátrált a falig.

– Még mindig nem tudod fegyelmezni magad, kadét? – Altham az utolsó szót szinte köpte. – Vagy csak gyengeelméjű vagy? A parancs úgy hangzott, hogy “feltett kézzel állsz, amíg mást nem mondok”! De legközelebb felnyalatom veled az okádékod, hogy jobban megértsd.

A srác arcán szadista vigyor villant fel, miközben a tenyere köré csavart kötéldarabbal játszott. Mikor Triston reszketve újra felemelte a kezét, még el is nevette magát.

– Ó, ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – röhögte, de mikor még egy lépést tett előre, ösztönösen közé és Triston közé álltam.

– El az útból! – förmedt rám azonnal, persze hiába. Nem mozdultam, csak kicsit ellazítottam görcsösen ökölbeszorított kezemet.

– Te is kaphatsz egyet – lengette meg erre az ostorrá előléptetett kötéldarabot.

– A kapitány bizonyára el lenne ragadtatva. Tudod, kötöttem vele egy egyezséget.

Altham köpött egyet, pont a lábam elé.

– A kapitány nem fog tudomást szerezni az itt történtekről.

– Na, ezt én is támogatom – bólintottam, aztán kicsit előrébb csúsztattam a jobb lábamat, és behajlítottam a térdemet, hogy biztosabban álljak a talajon.

– Senkit sem fog érdekelni, ha egy ilyen cafkán néhány sebbel több van – mondta, a kötéldarabot lengetve. – Szóval előbb veled bánok el, utána a kis taknyossal, befejezésként pedig úgy megfarkallak, mint még soha senki.

– Micsoda ambíciók! – gúnyolódtam, de a seggfej nem vette a lapot. Gondolkodás nélkül felém suhintott a kötéllel. Szóval én sem agyaltam túl a helyzetet. Az előttem álló tag egyértelműen született szarzsák volt, aki szívatta a társait és véresre vert egy tizenkét éves kölyköt. Félfordulatból tértem ki a kötél elől és kaptam el a könyökét. Mélyre szívtam a levegőt, aztán csavartam egyet a csuklóján. A kötél a földre hullott. Egy újabb csavarás, és Altham kétrét görnyedt a fájdalomtól. A karját hátrafeszítve tartottam. Nem durván, csupán az ujjait szorítva, de ennyi épp elég volt. Mikor megpróbált felegyenesedni, fordítottam egy kicsit az ujjain. A srác felüvöltött, karja egészen megfeszült, de nem lazítottam vissza a fogást. Sőt, még tovább húztam. Altham újra felvonyított.

– Eressz! Engedj már el! – De hiába rinyált. Ujjainál fogva Triston felé fordítottam, aki közben leengedte a kezét, és a legközelebbi ágyúig hátrált.

– Kérj tőle bocsánatot! – mondtam, mire Altham megint megpróbált kiegyenesedni, persze zéró sikerrel. Cserében egészen nagyot fordítottam az ujjain. Izmai pattanásig feszültek, orra pedig már majdnem a földet érte. Ordított a fájdalomtól, én pedig éreztem, hogy hasonló kaján mosoly kúszik az arcomra, mint ami alig egy perce még a seggfej képén terült el.

– Kérj bocsánatot Tristontól te utolsó, aljas, gyáva szenny! – parancsoltam adrenalintól fűtve. – Ha nem teszed, esküszöm, hogy eltöröm az ujjaidat!

– Bo… bocsánat… – vinnyogta, a fájdalomtól eltorzult hangon.

– Azt is mondd, hogy miért! Gyerünk, halljam!
– Mindjárt, csak… eresszen… elég már! – Az utolsó szót szinte sikította. Nem tette, amit mondtam, szóval nagyot rántottam a kisujján. Az apró porc halkan roppant. Igazából nem is hallottam, csak éreztem. Altham térdre rogyott.

– Sajh… áu… kérlek! Kérem, bocsásson meg – darálta sírós hangon. – Bocsánat, amiért… a verésért… amiért elvettem a gyógyszerét… mert taknyosnak hívtam, mert…

– Mi az ördög folyik itt!?

Hirtelen ocsúdtam. Minden néma volt. Nyomasztóan néma. Csak Altham vinnyogott Triston előtt térdelve, aki nagy, kerek szemekkel bámult rám. Néhány lépéssel odébb Rapace állt mezítláb, gatyában, kócos bajusszal és hajjal, egyik kezében lámpással, a másikban csupasz karddal.

– Azonnal engedd el!

Szó nélkül löktem odébb Althamot, aki nagyot nyögve kezdte el dédelgetni megkínzott kezét.

– Mi az ördögöt képzelsz! – üvöltött közben rám a hadnagy.

– Asszem, kicsit elszaladt velem a ló. Bocsi.

– “Bocsi”? A lófaszt! – dörögte magából kikelve a másodtiszt. – Mi az, hogy “bocsi”?

– Hát, hogy sajnálom – feleltem őszintén. – Bár a rohadék full megérdemelte.

Rapace felemelte lámpást tartó kezét, és tehetetlenül beletúrt a hajába. Közben furcsa arckifejezést öltött. Úgy festett, mintha azért vigyorogna, hogy nehogy elsírja magát.

– Nem értem. Esküszöm, nem értem, és remélem, hogy csak álmodom. Mégis miféle elvetemült fajzat vagy te! Ok nélkül rátámadtál egy tisztre, azok után, hogy a kapitány volt olyan kegyes, hogy…

– Nyugi már, csak védekeztem! Épp mint a múltkor.

– Épp mint a… a jó anyádat, te kis...

– U… uram, é…én kértem, hogy segítsen – lépett elő félénken Triston az árnyékból, mielőtt a másodtisztnek tényleg eldurrant volna az agya. Így csak kicsúszott és csörömpölve a földre hullott kezéből a lámpás.  Megütközve bámult Tristonra. Mondjuk nem csoda. A fiú orrából még mindig vér szivárgott, és mivel eddig nem törölte le, végigfolyt az állán és megszínezte a hálóinge nyakát is, egészen horrorfilmbe illő megjelenést kölcsönözve neki.

– Mi a redvás pokol! Kadét, magára is kezet emelt? – Triston Rapace kifakadására szégyenkezve lehajtotta, majd megcsóválta a fejét.

– A kisasszony csak… ő próbált megvédeni.

– Kitől? – értetlenkedett tovább Rapace, de Triston nem nagyon akart válaszolni. Félősen pislogott a görnyedten álló Altham felé. De ennyi is elég volt. – Azt akarja mondani, hogy Altham kadét tette ezt magával?

– Azt – feleltem Triston helyett, akin látszott, hogy mindjárt elbőgi magát, de Rapace leintett.

– Nem téged kérdeztelek, hanem Reezo kadétot. Kadét, válaszoljon!

– I…i…gen, uram – motyogta halkan Triston.

– Nyissa ki a száját, ha beszél! – vakkantotta Rapace türelmetlenül, mire Triston egészen kicsire húzta össze magát.

– Igenis, uram… Altham tette.

– Altham kadét – fordult Rapace a sunyi képű felé, miután felvette a földön heverő lámpást –, vigyázz!

Altham mereven kihúzta magát, de bal kezével továbbra is törött kisujját szorongatva.

– Várom a magyarázatát.

– Uram, én csupán a kötelességemet tettem. Reezo kadét rászolgált a büntetésre. Mindannyiunk pihenését otrombán megzavarta, és mikor számonkértem, még feleselt is velem.
Rapace nem kommentálta a vallomást, helyette a lassan körénk gyűlő legénység felé fordult.

– Menjenek vissza aludni! Nincs itt semmi látnivaló. Hen, Kleis! – mutatott kardjával két tengerészgyalogosra. – Ha jól tudom, maguké az őrség.

– Igen, uram – hebegték a katonák.

– Akkor éberebben őrködjenek, ha csak nem akarják, hogy a kapitány értesüljön a hanyagságukról! Előttem kellett volna ideérniük. Elvárom, hogy szolgálati időben a feladatukkal foglalkozzanak, szóval vissza a helyükre, és ezúttal tartsák nyitva a szemüket és a fülüket!

– Igenis, uram – tisztelgett a két egyenruhás katona, majd hátat fordítottak, és elindultak vissza az őrhelyükre. A legénység többi tagja is, akik idegyűltek Altham üvöltésére, lassan elszivárogtak.

– Befelé! – intett kardjával a kadétok kabinja felé Rapace, mitán kiürült a folyosó. Triston azonnal elindult, Altham még vetett felém egy bosszúszomjas pillantást, én meg tétován szobroztam. Nem tudtam, hogy a felszólítás rám is vonatkozik-e, de Rapace rögtön egyértelművé tette, hogy igen, mikor finoman megérintette a karomat a kardja hegyével. – Csipkedd magad!

– Jól van, na – sóhajtottam, és Tristonék nyomába eredtem.