Kopogtattak.

Mélázva könyököltem fel az íróasztalomon és körbenéztem a szobában: négy megvetett ágy, három jegyzetekkel teleszórt íróasztal, de sehol egy lélek. Rhys órán volt, meg egyébként is, még évei voltak hátra, de Aydannak és Liamnak is itt kellett volna lennie. Már csak két napunk volt a záróvizsgákig. Hol az ördögben lehetnek?

Megint kopogtak. Megráztam számoktól és fogalmaktól zúgó fejem, majd lassan felálltam.

Harmadszorra is kopogtattak. Akárki állt az ajtóban, türelmetlennek tűnt. Ki lehet? Ha másik bentlakós lett volna, akkor nyilván nem vesztegette volna az idejét kopogásra. Egy hadnagy? Ugyan miért? A záróvizsgára készülőket sosem szokták zargatni. Lehet, hogy Rhyst keresik. A kispofa lehet, hogy lelépett Aydanékkal a kikötőbe meginni egy sört. De csak nem ilyen ostoba, hiszen órája van... Kótyagos fejjel nyitottam ajtót.

Edvin bácsi állt a küszöbön. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám. Nem számítottam rá, hogy találkozunk még a vizsgám előtt, de nagyon örültem a látogatásának. Úgy is szerettem volna kifaggatni, hogy mire számíthatok a záróvizsgán. Épp vidám köszöntésre nyitottam a számat, mikor feltűnt nagybátyám komor, számonkérő tekintete. Nem tudtam mire vélni. Még sosem láttam ilyennek. Értetlenül csuktam be a számat, és a mosolyom is lehervadt, mikor Edvin bácsi köszönés és kérdezés nélkül belépett a szobába. Félszegen csuktam be az ajtót mögötte.

- Valami baj van, bácsikám? - nyögtem ki végül. Attól tartottam, hogy valami szörnyűség történt: a Dicsőség elsüllyedt, meghalt a flottaadmirális vagy valami hasonló.

Edvin bácsi lassan felém fordult, komoran végigmért, aztán haragosan felcsattant.

- Mégis mi az Istent képzeltél, Graigen!

Döbbenten hátráltam az íróasztalomig. Meglepett, hogy ekkora hangja van. Az elmúlt öt évben egyszer sem kiabált velem. Soha. Még akkor sem, mikor megérdemeltem volna... de kezdtem sejteni, hogy miért jött.

- Honnan...

- Hogy honnan tudom? A fivéred keresett fel ma hajnalban, anyád levelével.

Árulók! - gondoltam keserűen.

Edvin bácsi fájdalmasan felsóhajtott, aztán az ablak felé fordult, és kinézett az Akadémia üres udvarára. Mindenki órán volt. Aki nem, az a záróvizsgájára készült a könyvtárban vagy a szobájában. Edvin bácsi a párkányra tette kapitányi kalapját, aztán csak a fején fordítva egy kicsit, rám pillantott.

- Csalódtam benned, fiam. - Csak ezt ne mondta volna. Éreztem, ahogy a gyomrom öklömnyi gombóccá zsugorodik össze. Eddig is tudtam, hogy a családi birtokon tett látogatásom során mutatott viselkedésem hagyott némi kívánnivalót maga után, de most kezdtem komolyan szégyellni magam. Annak tudatában is, hogy anyám nyilván felfújta a dolgot, és Aden meg sem próbált enyhíteni a rágalmakon, mikor átadta a levelet a nagybátyánknak.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem bűnbánóan. - Tudod, hogy neked sosem akartam csalódást okozni.

- És mégis miből gondoltad, hogy azzal, hogy egy bálon hőzöngve pocskondiázod és fenyegeted az apádat, azzal nekem nem okozol csalódást?

- Talán kissé elragadtattam magam - ismertem be.

- Kissé!? - Edvin bácsi hirtelen hátat fordított az ablaknak, és egyenesen rám meredt. - Atyád befolyásos ember. Azon az estélyen a főtanácsos és a flottaadmirális felesége is jelen volt, te pedig egyenruhát viseltél.

A gyomrom, ha lehet még kisebbre zsugorodott. Nem gondoltam, hogy egy ilyen kis összejövetelre befolyásos emberek is kaptak meghívást. Azt hittem, csak néhány szomszéd és vendég a közeli birtokokról...

- És ha nem is egyenruhában mentél volna, mégis mi járt a fejedben, mikor kardot szegeztél a tulajdon apádra?

- De hisz az egészet ő kezdte! Becsmérelt, megfenyegetett, hogy kidobat a birtokról, kényszeríteni akart, hogy... Ő nem az apám! - fakadtam ki.

- Ezt nem te döntöd el - szólt régi, búgó hangján Edvin bácsi. De most nem szégyelltem el magam, csak még idegesebb lettem.

- De igen. Ennyiről dönthetek. És én azt az embert nem vagyok hajlandó többet atyámnak nevezni. Hazalátogattam, ahogy kérte. Beszámoltam a tanulmányaimról, ahogy kérte. Szórakoztattam az ostoba, főúri cimboráit a sekélyes, semmitmondó északi anekdotákkal, amiket annyira hallani akartak. Mindent megtettem. Kifogástalanul viselkedtem, mégis muszáj volt az orrom alá dörgölnie, hogy mit sem érek Adenhez képest!

- Graigen, ezt már annyiszor megbeszéltük. Tudod, hogy nem támogatom a fivérem ebben a döntésében, de ha úgy véli, hogy Aden alkalmasabb...

- Aden alkalmasabb, ez nem kétséges. Elfogadom. Örökölheti a vagyont, a birtokot, a kastélyokat, mindent! Nem érdekel. Nem vagyok féltékeny. Nekem nem kell az az élet... Semmi sem kell tőle. Hamarosan hadnagy leszek, aztán kapitány és egy napon talán tengernagy is. Skiénát szolgálom, ahogy te is! És rangot fogok szerezni a saját erőmből. Nem igaz, hogy a szemére vetettem, hogy Adent választotta! Semmit sem vágtam a fejéhez, amíg... Bácsikám, én... Nem bírom! Gyűlölöm! Ha semmit sem kapok, ha egy jó szóra nem futja, ha rám néz, hogy várhatja el, hogy októberig megházasodjak? Nem fogom megkérni azt a tyúkeszű libát, és nem fogom tűrni...

- Graigen!

- Gyűlölöm! Legszívesebben...

- Graigen! - Edvin bácsi olyan hangon szólt, hogy muszáj volt elhallgatnom. - Két nap múlva vizsgázol. Hogy akarsz hadnagy lenni, ha ilyen forró fejjel reagálsz pár sértésre?

Hallgattam. Mit lehet erre mondani?

- Tudom, hogy a bátyám nem mintaapa, de sok fiú ennyit sem tudhat a magáénak.

- Szívesen cserélnék velük - rúgtam nagyot az íróasztalba.

- A szüleidet akkor is tisztelned kell, ha nem értesz egyet a döntéseikkel.

- Anyámat tisztelem is!

- Mégis lelkiismeret furdalás nélkül tönkretetted az estélyét. - Talppal megint az íróasztalba rúgtam, de a szemem sarkából így is láttam, hogy Edvin bácsi egy pálcát húz elő a zubbonya rejtekéből.

- Most meg akarsz verni? - pillantottam fel rá elhűlve. - Egy rosszul sikerült családi látogatás miatt?

Edvin bácsi megcsóválta a fejét.

- Nem akarlak, de meg foglak.

- Azt ígérted, hogy te sosem emelsz rám kezet!

- Te pedig azt, hogy az Akadémia legjobb kadétja leszel.

- Az is vagyok!

- Ne tedd ezt még nehezebbé - csóválta meg a fejét a nagybátyám, akiben mindenkinél jobban bíztam. Akiről biztosra vettem, hogy megérti, mit miért teszek. Aki nem ítél el, aki szeret, mintha az apám lenne. Jobban, mintha az apám lenne. - Ne nézz így rám! Mivel a főtanácsos és az admirális felesége is tanúja volt az ámokfutásodnak, elég rosszul áll a szénád. Fél napomba telt, mire meg tudtam győzni a bizottság elnökét, hogy a történtek ellenére is engedjen vizsgázni. Ki akartak csapni, Graigen! Egyetlen rossz lépésed miatt majdnem kárba veszett ötévnyi munkád.

- De nem veszett. Végül is levizsgázhatok, nem?

- Le. De most tényleg rászolgáltál a büntetésre.

Karba font kézzel támaszkodtam továbbra is az íróasztalnak, mivel nem tudtam, mit lépjek. Edvin bácsinak valószínűleg igaza volt, de ha hagyom, hogy megverjen, azzal az apámnak adok igazat. Akkor megint ő nyer... Nem mozdultam, mire a nagybátyám hirtelen hangnemet váltott.

- Kadét, vigyázz!

Szinte reflexszerűen húztam ki magam. Az az átkozott öt év, amit az Akadémián töltöttem! Már teljesen belém ivódott, hogy ha parancsszót hallok, akkor ugrani kell.

- Hajoljon a padra!

Fogcsikorgatva fordultam meg, hogy engedelmeskedjek. Ez cseppet sem volt igazságos. Ha a nagybátyám kapitányként szóltt, nem ellenkezhettem. Azzal végképp elvágtam volna magam, hát lehajtottam a fejem és összeszorítottam a szám, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant.

Még pár pillanatig reménykedtem, hogy ez az egész valami rossz tréfa, egy utolsó próba a vizsga előtt, vagy csupán egy pocsék álom. De aztán Edvin bácsi megsuhogtatta a levegőben a pálcát és végigvágott rajtam. Csípett, mint az északiak pálinkája, mégsem ébredtem fel. Nem lidércnyomás volt, hanem a komor valóság. Vagy negyvenet húzott rám, de igazából nem számoltam, mivel már az elején megkönnyesedett a szemem. Nem a fájdalomtól, azt bírtam, hanem mert ő ütött. Pedig biztosra vettem, hogy ő sem tett volna másképp a helyemben. Arra az emberre ő is kardot rántott volna, és most mégis megbüntet miatta...

- Felállhatsz.

Nehéz volt eldönteni, hogy a hátsóm vagy a szívem sajog-e jobban. Lassan egyenesedtem föl. Nem akartam, hogy a könnyeim végiggördüljenek az arcomon.

- Ennyi? - kérdeztem dacosan.

- Nem. Mielőtt megkezdődne a vizsga, bemész a bizottsághoz és bocsánatot kérsz a botrányos viselkedésedért. A vizsga után pedig azonnal összecsomagolsz, hazautazol és bocsánatot kérsz édesanyádtól is, amiért kellemetlenséget okoztál neki, de legfőképp atyádtól!

- Én ugyan nem.

- Adjam parancsba?

- Inkább verj még rám néhány tucatot!

- Graigen, ne légy ilyen bolond! Ha nem akarsz megnősülni, nem kell, még az ő szavára sem. Nem kötelezhet rá, ahogy arra sem, hogy minden hónapban haza látogass. Már nem vagy az örököse. A vizsgád után, ezt az egy alkalmat leszámítva soha többé nem kell vele találkoznod, ha nem akarsz. De tartozol neki egy bocsánatkéréssel.

Edvin bácsi kérdőn nézett rám, hogy rendben vagyunk-e, de nem feleltem. Nagyon nem voltunk rendben.

- Muszáj visszatérnem a Dicsőségre - lépett a párkányhoz a kalapjáért. - Az esti dagállyal kifutunk. Ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e az öbölben, de a hétvégén már itt leszek. Keress fel, ha otthon mindent elvégeztél!

- Eszemben sincs.

- Ég veled, fiam, és sok sikert a vizsgádhoz! Bízom benned.

Nem viszonoztam a köszönést. Még csak az ajtót sem nyitottam ki előtte. Szó nélkül és kifejezéstelen arccal tovább támasztottam az íróasztalt. Belül még mindig fortyogtam. A mellkasomat feszítő dühöt nem tudta kiverni belőlem.

Edvin bácsi szomorú sóhajjal hagyott magamra. Csak akkor néztem utána, mikor már félig behúzta maga mögött az ajtót. Még épp láttam, ahogy ősz szálakkal tűzdelt, vörös sörényére biggyeszti a kalapját...

*

A függőágyon ültem. Kényszerítettem magam, hogy csak üljek, és ne csináljak semmit. Nem akartam felmenni a fedélzetre és az emberek szemébe nézni... Azt reméltem, hogy mire felébredek, elmúlik... vagy kiderül, hogy csak álmodtam az egész tegnapi napot. De nem. Fel kellett kelnem, felöltöznöm és reggelizni. Éhes voltam. Mindig éhes voltam. Most is.

Időbe tellett, mire rájöttem, hogy ha nem akarok, akkor nem kell mennem. Itt nem voltak szolgák, akik felkeltenek, felöltöztetnek és felkísérnek a tiszti asztalhoz. Ha magamtól nem mozdulok, akkor nincs reggeli. Nem bántam, akkor sem, ha ugyanolyan éhes voltam, mint minden reggel.

Saját kabint kaptam. Senkinek nem volt saját kabinja, csak a kapitánynak, meg most nekem. És nagyon szerettem ezt a kabint. Eddig nem sok időt töltöttem idelent, de most nagyon megtetszett, mert tényleg csak az enyém volt. Egyetlen szolga vagy szobalány sem nyithatott rám váratlanul, és addig maradhattam benne, ameddig csak akartam. Biztos voltam benne, hogy az egész nap ki sem dugom az orromat. Csak az nem tetszett, hogy a szekrény a függőágy mellett állt, vagyis, hogy a függőágyat a szekrény mellé kötötték. Bár ez csekélység. Ha rendesen becsuktam volna a szekrényt, miután kivettem az utolsó tiszta ingemet, akkor nem is zavart volna, hogy ott van, de ahogy a hajót dobálták a hullámok, a szekrény ajtaja folyton kinyílt és becsapódott. Tükör is volt benne. Igaz, hogy csak egy régi, kopott vacak, aminek az egyik sarka meg is repedt, de egészalakos nagytükör volt. És mikor feltárult a szekrényajtó, kénytelen voltam szembenézni a tükörképemmel. Újra és újra... Sápadt, szeplős arc nézett vissza rám, égővörös hajjal, nevetségesen vörös szemöldökkel és nagy, dagadt hassal. A hasam zavart a legjobban. Ezért nem is bántam, hogy kihagyom a reggelit. Úgy gondoltam, ha sok reggelit hagyok ki, akkor talán majd eltűnik, és olyan lapos lesz, mint Adené. Persze az én északi őseinkre emlékeztető, drótkefe hajam semmiképpen nem válhatott olyan sötétté és hullámossá, mint az övé, és a szeplőim sem tűnhetnek el nyomtalanul, de legalább a hasam! Az lehetett volna olyan, mint az öcsémé.

Mikor újból kivágódott a szekrényajtó, megpróbáltam behúzni azt a hatalmas, hurkás dudort, de nem ment. A tükörből ugyanaz a kövér fiú nézett vissza, mint előzőleg is. Akkor jöttem rá, hogy nem csak a hasam, hanem a karom és az arcom is kövér.

Lenéztem a padlóra, ahol a nadrágom és az ingem hevert. Arra gondoltam, hogy talán az inget magamra kellene öltenem. Akkor legalább a hasam és puhány, tésztaszerű karjaim elrejthetném... Mintha nem is léteznének. De sajnos tudtam, hogy ha egyszer felállok és felveszem az inget, akkor már a nadrágot is fel fogom, és felöltözve nem bírom majd megállni, hogy ne menjek fel reggelizni... Márpedig nem tehettem. Nem az undorító, disznó kinézetem miatt, elvégre azt eddig is elviseltem valahogy, hanem a tegnap miatt. Borzongva idéztem fel magamban az emléket.

Csak egy kicsit szerettem volna megnézni magamnak a foglyot. Tényleg csak egy kicsit. Korábban sosem láttam kalózt, ez a fogoly pedig nem is akármilyen kalóz volt, hanem a híres Ridley Hobbson. A kapitány azt mondta, hogy lehet, hogy nyugodtan megnézhetem. Le is mentem és jól meg is bámultam. És csalódtam.

A hírhedt Hobbson nem igazán nézett ki kalóznak. Még szakálla sem volt, csak rövidre nyírt, hetyke bajsza, meg sűrű, sötét szemöldöke, amit mintha tintával rajzoltak volna a homlokára. Egészen fiatalnak tűnt, és nagyon magas volt. És egyáltalán eszemben sem volt diskurálni vele. Ő szólított meg engem. Csak egy pohár vizet kért, igazán udvariasan. Mivel az őr épp nem volt sehol, gondoltam adok neki, hisz egy kis víz még sosem ártott meg senkinek.

Akkor kapott el, mikor a poharat nyújtottam be neki a rácson. A pohár helyett a nyakamat fogta meg, és a rácsokhoz rántott. Próbáltam szabadulni vagy kiáltani, de akkor aztán tényleg megszorított. Hökkenten gondoltam arra, hogy nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen erős, aztán kicsit elkábultam. Mire magamhoz tértem, már vagy öten tolongtak az ajtóban. A kapitány is. Oda akartam menni hozzá, de akkor megint megéreztem a szorítást a nyakamon. Ridley Hobbson a rácson átnyúlva, a könyökhajlatával tartotta az államat. Simán megfojthatott volna. Tudtam. De nem tette. Helyette azt kérdezte a kapitánytól, hogy az ő fia vagyok-e. Biztosan a vörös haj miatt gondolta. Furcsa mód a kapitány nem válaszolt, csak állt ott az ajtóban. Én mondtam helyette, hogy „Nem, téved, én az unokaöccse vagyok", de a hangom, mintha mégsem az enyém lett volna.

A kapitány a lábam mellé hajította a kulcsot. Nekem kellett kinyitnom a cellaajtót, és Hobbson közben végig fogta a nyakamat. Különös volt, hogy nem féltem, de nem éreztem mást, csak haragot. Dühös voltam Hobbsonra, amiért majdnem megfojtott és még mindig nem eresztett, a kapitányra, amiért idedobta a kulcsot, de leginkább magamra, amiért bedőltem egy aljas kalóz cselének.

A kapitánynak el kellett engednie a haramiát. Még egy csónakot is eresztettek le neki, csak azért, hogy engem ne öljön meg. Miattam van újra szabadlábon Ridley Hobbson! Még mindig nehezen bírtam elhinni.

Ahhoz képest, hogy mennyit fojtogatott, csak egészen kicsit lilult be a nyakam. Bár a szemem nagyon vérágasnak tűnt a tükörben. Nem értettem miért, de nem is érdekelt. Elég ronda látvány voltam így is, úgy is... Fölösleges... bajkeverő... Jobb lett volna, ha a kapitány hagyja, hogy Hobbson megfojtson. Úgysem hiányoztam volna senkinek...

- Graigen, minden rendben? - A kapitány nyitott be a kabinomba. Már a hangjáról megismertem. Olyan kellemes, barátságosan búgó hangja volt. Meg a szekrénytükörben láttam is, hogy ő lép be, de mégsem feleltem a kérdésére. Nem akartam beszélni vele. Tegnap, mikor büntetésért jelentkeztem nála, amiért az én hibámból szökött meg Hobbson, egyszerűen elküldött aludni. Hogy néztek rám azok a kadétok! Azt is láttam, hogy összesúgtak a hátam mögött... A kapitány miatt nem beszélhettem többet velük, miatta nem mehettem fel a többiekkel reggelizni! Ha megbüntetett volna az ostobaságomért, akkor utána biztos nem nehezteltek volna rám annyira...

- Fiam, ki tette ezt veled? - Egy pillanatra nem értettem, hogy a kapitány mire gondol, de aztán megláttam az arcát a tükörben. Döbbentnek tűnt... és talán szánakozónak. A hátamat nézte olyan döbbenten... és felháborodottan. Én csak megvontam a vállam, de azért közben éreztem, hogy lassan könnyek futják el a szemem. Átkoztam magam, amiért nem vettem még fel az ingem, de nem gondoltam, hogy annak a múltkorinak nyoma maradt. Az inas, aki otthon a forró vizet hordta a kádba, amikor fürödtem, egy szót sem szólt róla. Még csak nem is grimaszolt, még aznap sem, mikor a verést kaptam. Azóta már kilenc nap telt el. Akkor mégis látnia kellett. Akkor mégis nyomot hagyott. Én meg nyápicnak hittem magam, amiért annyira nagyon fájlaltam...

- A fivérem ver titeket?

Nem tudtam mit mondani, inkább csak felhúztam a térdem, hogy eltakarjam a nagy, kövér hasamat. Legalább abba ne kössön bele, ha már a hátamat észrevette!

A kapitány közben egészen közel lépett, és a vállamra tette a kezét. Nem néztem fel rá, de a tükörből akkor is láttam az arcát. Az inasok és a szobalányok is így néztek rám eleinte, de már hónapok óta nem. Azt hittem, azért, mert mostanában jobb vagyok, mert csak kisebb veréseket kapok. Most, a kapitány megrökönyödött képe láttán jöttem rá, hogy nem. Egyszerűen megszokták a látványt. Megszokták, hogy az úr veri a kövér, vörös fiút. Már nagyon régóta nem sírtam, akkor sem, ha megfenyítettek, most, hogy a kapitány a vállamra tette a kezét, mégis kibuggyantak a könnyeim.

- Csak engem szokott. Adent sosem. Akkor sem, ha egyszerre vagyunk rosszak.

- Ejnye, fiam, hát te rossz is tudsz lenni? - Most már tényleg sírtam. Eszembe jutott az a sok-sok dolog, amit Adennel együtt csináltunk, és aminek a végén én mindig szorultam, ő meg nem. Mikor nagyító üveggel összegyűjtöttük a fényt és kis gallyakat lobbantottunk lángra, mikor az istállóban játszottunk, mikor a nagylépcső korlátján csúsztunk le, mikor engedély nélkül kilovagoltunk apánk kedvenc lovával, a Bajnokkal... Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el mesélni a kapitánynak, de a végén már ömlöttek belőlem a szavak, ám ő egyszer sem szólt közbe. Csak leült mellém a függőágyra, és komolyan hallgatott.

- Ezt az utolsót miért kaptad? - kérdezte, mikor már az összes régi történetet elmondtam.

Ebbe kicsit nehezebb volt belekezdeni. Még túl friss volt. Ha becsuktam a szemem, még tisztán láttam apám dühös arcát, ha meg arra gondoltam, ahogy előveszi a szíjat, még mindig megrándult a hátamon a bőr.

- Az a... pelém miatt volt.

- Egy pele?

- Igen. Olyasmi, mint a mókus. De ez egy nagyon szép pele. A hátán van egy sötét csík, egyébként meg ezüstszínű az egész kis állat. Selymesnek neveztem el, mert olyan puha a farkincája... Trükköket is tud, és soha senkit nem harap meg. Az egyik mutatványos fiútól vettem, mikor anyánkkal ellátogattunk a vásárba... de atyánknak nem tetszett. Azt mondta, ne dédelgessek patkányokat. Gondoltam, majd a szobámban tartom, oda ő úgysem jön be. Ha nem látja, akkor nem is zavarhatja. A baj az volt, hogy egy egyik este Selymes bemászott a felöltőm zsebébe... Nem vettem észre. Még a vacsoránál sem, csak mikor kimászott az asztalra, de akkor atyánk is látta, anyánk is, meg a vendégek is... a nők sikoltoztak. Persze azonnal megfogtam, elnézést kértem, és gyorsan visszavittem a szobámba, de a büntetés így is járt érte... Most Adennél lakik, mert én nem vagyok otthon. De talán jobb is így. Őt sosem bántja... neki peléje is lehet, ha tetszik neki.

A kapitány nem mondott semmit, csak átölelt és megsimogatta a fejemet. Furcsa érzés volt, de azért jól esett. Aztán csak ültünk egy jó darabig és néztük, ahogy a szekrényajtó hol kinyílik, hol becsapódik.

- Azt hitted, hogy meg foglak verni, amiért a foglyunk megszökött? - kérdezte végül a kapitány. Én vállat vontam. - Szeretném, ha tudnád, hogy nem a te hibád. Ridley Hobbson nálad jóval idősebb és tapasztaltabb embereket is kijátszott már. Ravasz fickó.

- Nem tűnt veszélyesnek.

- Eleinte én is nehezen hittem, hogy kalózzá lett. Nagyon ígéretes tiszt volt, de mióta meghalt a lánya... egészen kifordult önmagából. Nem számít.

- De megszökött!

- Majd elkapjuk máskor - legyintett a kapitány. - A Hobbson félék előbb-utóbb úgyis bitón végzik. És lehet, hogy egy napon te leszel az, aki elfogja.

- Én?

- Mondd, Graigen, tetszik neked ez a tengerészélet?

- Tetszik - bólintottam rövid gondolkodás után. Mert ha kicsit furcsa is volt, hogy itt nincs külön inasom, aki felöltöztet meg a fürdővizemet hordja, meg aki mögöttem áll amíg eszem, nem nagyon zavart. Itt úgysem kellett mindennap fürdeni. És az tényleg nem hiányzott, hogy szánakozó pillantásokat vessenek rám a hátam miatt. Atyám meg főleg nem hiányzott. Most is megborzongtam, mikor eszembe jutott.

- Szeretnél te is kapitány lenni? - Egy pillanatra felvillant előttem a kép, ahogy egy hajó kapitányi hídján állok pont olyan egyenruhában, mint a nagybátyám. Persze a képzeletemben magasabb voltam és jóval soványabb. Tulajdonképpen úgy néztem ki, mint a nagybátyám. Még az arcom sem volt szeplős. Nagyon tetszett az a kép, de a végén lemondóan megcsóváltam a fejem.

- Atyám úgysem engedné. Én vagyok az elsőszülött. Azért bánik velem keményen. Fel kell készülnöm, hogy egy nap átvegyem a birtok igazgatását.

- Fiam, most azt kérdeztem, hogy TE szívesen lennél-e kapitány. Nem azt, hogy milyen tervei vannak a fivéremnek.

- Egyszer megemlítettem neki, hogy szeretnék tapasztalatot szerezni és beállni a seregbe... Megvert érte. De ha lenne választásom... A kadétok meséltek az Akadémiáról. Tetszett, amit mondtak - vallottam be halkan, majd óvatosan felnéztem. Ha atyám lett volna mellettem, akkor biztos lekever egyet, de a kapitány mosolyogva nézett le rám. Én kicsit összevontam a szemöldököm. - A kapitány úr azt szeretné, hogy megpróbálkozzam vele?

- Nagyon örülnék neki, Graigen.

- Miért?

- Tudod, nálunk Reezóknál családi hagyomány, hogy egy ember mindig a tengeren szolgálja Skiénát.

- Tényleg?

- Bizony. Ezért adtak engem is az Akadémiára. De tudod, a fiam...

- Meghalt. Tudom. Nagyon sajnálom. Szerettem volna elmenni a temetésre, de akkor Aden és én...

- A járvány nem sok családot kímélt - bólintott komoly tekintettel a kapitány. - Örülök, hogy legalább ti felépültetek.

- Azért szeretné, hogy az Akadémiára menjek, mert kell valaki, aki átveszi Ronan helyét? - kérdeztem motyogva.

- Részben - bólintott a kapitány, aztán merengve a tükrös szekrény felé nézett -, de leginkább azért, mert te vagy a kedvenc unokaöcsém.

- Nem is Aden?

- Nem - felelte a kapitány nagy komolyan.

Nem értettem. Miért választana bárki engem kedvencének, ha Aden is ott van? Adent mindenki szerette.

- Szeretnéd tudni, hogy miért?

- Igen - vallottam be sóváran.

- Mert lefogadom, hogy Aden összecsinálta volna magát, ha az ő nyakát kapja el Hobbson. Te meg még válaszoltál is helyettem. „Nem, téved, én az unokaöccse vagyok" - hörögte a kapitány, megmarkolva a saját nyakát, mintha engem akarna kifigurázni. Vagyis nem csak akart, hanem tényleg kifigurázott. Nagyon mulatságos volt.

- Na, végre, hogy mosolyogsz - hagyta abba a kapitány a komédiázást, jót nevetve.

- Sosem láttam még olyan bátor fiút, mint te - simogatta meg a fejemet. - Ha tudtam volna, hogy semmitől sem ijedsz meg, akkor figyelmeztettelek volna, hogy ne menj hozzá túl közel.

- Azt mondta, hogy szomjas. Én csak egy pohár vizet akartam neki adni, mivel az őr éppen kiment.

- Tudod, fiam, ezen a hajón egyetlen kadét sem mert volna odamenni Ridley Hobbsonhoz, akkor sem, ha csak egy pohár vizet kér.

- Tényleg?

- Kérdezd csak meg a kadétokat!

- A kapitány úr szerint én vagyok olyan bátor, mint egy kadét?

- Szerintem köztük a helyed.

- De atyám...

- Apáddal majd beszélek.

- Nemet fog mondani.

- Azt nem hagyjuk.

- Ki fog tagadni. Nem fog pénzt adni a tanulmányaimra.

- Egyezzünk meg valamiben, Graigen: ha a fivérem nemet mond, de te akkor is szeretnél az Akadémián tanulni, akkor majd én támogatlak anyagilag. Ha kitagad emiatt, akkor én örökbe fogadlak. Ha megtiltja, hogy hazamenj a szünetekre, akkor lakhatsz nálam. - Alig hittem a fülemnek.

- Komolyan beszél, uram?

- Egy feltételem van: többé ne szólíts kapitány úrnak, se uramnak. Elvégre a bácsikád vagyok.

- Akkor hogy szólítsam? Edvin bácsinak? - Kicsit nevetségesen hangzott ez így, de a kapitány széles mosolyra húzta a száját.

- Igen. „Edvin bácsi"... hm... ez tetszik!

Közben, ahogy megint a tükörbe néztem, észrevettem, hogy nekem is ott felejtődött egy mosoly az arcomon. Nem bántam. Talán most először éreztem, hogy az élet szép, és hogy jó dolgok várnak rám...

*

Lassan, nagyon lassan emeltem fel a kezem Reezo tarkójáról. A fejem zúgott, pedig nem telhetett el sok idő. A hullámokon megtörő holdfény még mindig táncot járt az üvegen. Reezo is épp olyan nyugodtnak tűnt, mint mikor beugrottam a szobába. Nyitott szájából egy vékony nyálcsík gördült a párnájára. Hirtelen eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem is azért alszik ilyen mélyen, mert egy lelkiismeretem barom, hanem mert a csata, a stressz, az aggodalom paffra tették. De már nem számított. Kicsit sem számított...

Fáradtan húzódtam hátra és rogytam le az egyik székbe, aztán csak bámultam a halkan szuszogó kapitányt. Egy szörnyeteg volt... de nem jobban, mint Artful, Jeff vagy én. Csak volt olyan pechje, hogy szar világba szülessen, szararc faterral... Mégis, a sok zúgó emlék ellenére is tudtam, hogy ha egykor azonos is volt azzal a reménnyel telt, bátor kisfiúval, most száz, hogy jobb hely lehetne ez a világ nélküle. De... Mindig van egy „de". Hiszen ember volt ő is... És igen, pont ettől tartottam, mielőtt befurakodtam volna az álmai közé. „Mi lehet belőle?" Hát ez... hogy nem tudom megtenni... És ha hangosan soha de soha nem lettem volna hajlandó kimondani, akkor is, épp ebben reménykedtem. Abban, hogy találok benne valamit, egy kis szikrányi emléket, ami bizonyítja, hogy Ander és Triston apja nem egy kibaszott szociopata. Hát a szikránál egy kicsit nagyobb és bonyolultabb valamit találtam. Már csak azt nem tudtam, hogy akkor most hogyan tovább.