Hosszúra nyúlt az este, és ahogy narancsra színeződött a horizont egyre több ember gyűlt a fedélzetre. Mindenki a partot leste, ki távcsővel, ki anélkül, abban reménykedve, hogy ő látja majd meg a csónakot, aminek valahogy híre ment, hogy van és azt kell figyelni. Nyilván Rapace fecsegte el, de nem haragudtam miatta olyan nagyon. Jó volt, hogy más is tudta, mit kell nézni több szem többet lát alapon, viszont szar volt, mert mióta a kötélzeten és a korláton lógtak a tétlen emberek, Reezo úgy fixírozott, mintha ki akarná tekerni a nyakam. Nyilván azért, mert már nem volt rám szüksége... és mert nem szóltam neki, hogy ha megtaláljuk a szigetet, akkor sem leszünk sokkal előrébb, mert egy ekkora dög hajó mindenképpen fennakad a sziget mellett húzódó zátonyon. Pechemre ezt Samms is megerősítette, mikor a hajómester megkérdezte tőle, hogy ugyan hogy fogunk átvergődni a zátonyon. A viharvert kormányos ördögi vigyort villantva köpte, hogy ezen a szakaszon ugyan sehogy. Nem volt bölcs döntés. Nem csak engem sodort vele veszélybe, hanem saját magát is, hiszen a vallomása után Reezo azonnal bezáratta a hajófenékbe... és azóta engem bámult a hídról, szinte mozdulatlanul. Nem bírtam a fickót. Ahogy halványodtak fejemben az emlékei úgy kezdett visszakúszni a belsőmbe a zsigeri gyűlölet. Az ipse tényleg képes volt úgy állni a hídon órákon át, mintha egy karót dugtak volna fel a seggébe, és közben úgy nézni, mintha épp az Antikrisztussal készülne szembeszállni. Halálpara volt. És bár akkor nem néztem a fejébe, valamiért az a gondolatom támadt, hogy Sammszel is hasonló a szándéka, és talán épp azt fontolgatja, hogy még ma este vagy majd csak a partraszállás után kötesse fel.

Teszünk valamit? – kérdeztem némán Evant, aki épp lent vacsorázott a fedélközben Hathorn többi matrózával.

Én annyit terveztem, hogy belapátolom ezt a moslékot, aztán ledőlök aludni – felelte, én meg némán egyetértettem, hogy oké, jól teszi. Nem kellett látnom, hogy érezzem, totál paffon van. Egész nap szivattyúzott. – Miért, te mit akarsz csinálni?

Samms.

Mi van vele?

Reezo levitette.

Ja. El van zárva. Tudom, láttam, mikor lehozták. A fos helyzethez képest egész vidámnak tűnt.

De csak addig az, amíg fel nem akasztják.

Értem a dörgést. Mi a terv?

Énekelnél a legénységnek?

Énekeljek? Ennyi!? – háborodott fel hirtelen a srác, de úgy, mintha a korábbi, szinte méterekről tapintható kimerültségét elfújták volna. – Ki akarsz hagyni a balhéból?

Hát igazából nem akarok balhét. Csak szép csendben eltüntetni.

Eltüntetni?

Csak két kapu kell hozzá.

Egy el, egy meg vissza?

Pontosan – vigyorodtam el a távcső mögött.

És ki hozná vissza? Hedley?

Hogy fél napon belül újra Reezo karmai közé kerüljön? Frászt. Én Vince-re gondoltam.

Hm... működhet – kanalazott bele a kásájába elgondolkodva Evan. – Végül is visszajutna az övéi közé.

Ja. Én is épp erre gondoltam.

Ugye tudod, hogy a fickó valószínűleg nem véletlenül dekkolt egy skiénai tömlöcben?

És? Én is dekkoltam már egy csomó tömlöcben. Skiénaiban is... és öltem már... sokat...

Leva, ezt ne csináld! Nem veheted magad egy kalap alá egy Samms félével, csak azért mert...

Mert? Ugyan miért nem? Szar alak vagyok, aki káoszt kavar, amerre jár.

Tudod, hogy ez nem igaz.

De – nyeltem keserűen, mert tényleg így volt. – Néha jól jövök ki belőle, de attól még ez az igazság. Szóval semmi gondom Sammsszel. Megérdemel egy esélyt.

Rendben, úgy teszek, mintha semmi furát nem mondtál volna, nem aggódnék érted, és kitalálok egy kurva dalt.

Ezer hálám!

Na, azt a hálát egyszer tényleg szeretném majd bevasalni – jegyezte meg Evan, miközben gyorsan eltüntette a vacsorája maradékát, és szégyenérzet nélkül nagyot böfögött a vele szemben ülő matróz arcába, aki elismerően bólintott, majd megpróbálta túlböfögni pofátlan társát.

Nem elég, ha megmentem még párszor az életed?

Nem is értem, miért hiszed, hogy szükségem lesz még valaha életmentésre...

Evant hallgatva önkéntelenül elvigyorodtam, ami persze rögtön szemet szúrt a mellettem szobrozó Rapace-nak.

– Na? Látsz valamit?

– Semmi hasznosat.

– Akkor mire fel az öröm? – fonta karba a karját a tiszt szigorú arccal. Nem mondta, de azért látszott rajta, hogy őt is kezdi zavarni a kapitánya folytonos, szigorú jelenléte.

– Csak eszembe jutott egy vicc – kamuztam, továbbra is a szürke csíkból lassan feketévé sötétedő partvonalat pásztázva.

– Ugyanaz, amit voltál olyan kegyes a tengernagy előtt nem végigmondani?

– Ja, nem, ez másik... de kíváncsi vagy a ruhatosra?

– Nem – vágta rá Rapace.

– Hát jó – hagytam rá, majd némán bámultuk vagy húsz matrózzal és tengerészgyalogossal együtt a nagy büdös semmit. Egészen addig, amíg Gladstone papagája elő nem röppent a semmiből, és le nem telepedett a vállamon. A nyamvadt madár ilyen volt. Néha előbukkant, kárált, aztán továbbállt, hogy valaki mást idegesítsen. De most kapóra jött a felbukkanása, sőt, igazából csak erre vártam.

Ev, kezdheted a műsort!

Bár tudtam, mi jön, mégis megborzongtam, mikor Evan jellegzetes baritonja végigsöpört a Babylonon. Elsöprő, bőr alá mászó orgánuma volt, amit már akkor imádtam, mikor először hallottam egy caernarfoni cella mélyén. És akárcsak akkor, most is végiglúdbőrözött a hátam és karom, mikor belekezdett az első dallamos futamba. A szövegre nem is figyeltem, de tudtam, hogy a sikénaiak nyelvén énekel egy tengerészről, aki épp hazafelé tart. A dalt vacsora közben találta ki, és egyszer sem próbálta el, mégis, Hathorn és Rapace is felkapták a fejüket az ének hallatán, akárcsak a matrózok. Evan egy cseszett zseni volt.

– Ez az a Griffit? – kérdezte Rapace Hathorn felé fordulva, miközben én kicsit lejjebb engedtem szemem elől a távcsövet, hogy pár másodpercig nyugiban élvezhessem az éneket. De Rapace-nak ugye muszáj volt beledumálnia.

– Az – bólintott Hathorn átszellemült arccal –, Ev Griffit. Mondtam, hogy jó dalos a legény.

– De azt nem, hogy ilyen hangos. A fedélközből énekel?

– Onnan, biza. Jó, hogy kihalásztuk. Most tényleg ráfér a legénységre egy kis derű.

– Rá – értett egyet Rapace, majd egy lapos oldalpillantást vetett rám. – Tudom, hogy odáig vagy a széphangú matrózért, de azért tartsd szemmel a partot!

Kivételesen nem szóltam vissza semmi csípőset, csak újra felemeltem a távcsövet, nekitámasztottam könyökömet a korlátnak, és úgy tettem, mintha nagyon koncentrálnék... vagyis hát tényleg nagyon koncentráltam, csak nem a távolban húzódó szigetcsoportra. Célpontom a vállamon vakaródzó papagáj volt. Miközben a távcsövet markoltam, elmémmel kinyúltam a kis szárnyas felé, és lágyan megsimogattam. A dög madár viszont kicsit sem díjazta a gesztust, hökkenten felkapta apró fejét, méltatlankodva széttárta szárnyait, és kitátotta csőrét, hogy zajos kárálásba kezdjen. Ezt nagyon nem akartam, szóval felhagytam a finomkodással, és durván a sarokba söpörve akaratát, átvettem az uralmat törékeny kis teste felett.

Ijesztő volt, nem csak neki, nekem is. Többé nem voltam önmagam. Nem volt karom, lábaim furcsa karmokban végződtek, mellkasomban másik szív dobogott, testem pedig meglepően könnyű volt. Tudtam mi történik, mégis észveszejtő dobogásba kezdett az a kis szív, amit éreztem, szárnyaim pedig zsibbadtan kavarták a levegőt, és talán valami hang is kiszökött a torkomon, mert Rapace durván rámförmedt.

– Hess, innen!

Repültem. Olyan volt, mint valami VR kaland, csak sokkal élőbb. Például, ha rosszul veszed be a kanyart a fedélközbe repülve, akkor a papagáj koponyájának koppanását a deszkán a saját fejeden érzed, méghozzá annyira, hogy a csőröd is belezsibbad... és kicsit lezuhansz. Totál gáz látvány lehetett, ahol leppattogtam a lépcsőn, de mákomra Evan hangja odalent akkorát ütött, hogy mindenki szájtátva bámulta, ahogy az asztalon állva és fél kézzel a feje fölött húzódó gerendába kapaszkodva, kicsit meggörnyesztve magát, laza tartásban énekel. Az fix, hogy bármelyik énektanár dobott volna egy hátast attól, hogy ilyen lehetetlen testtartásban is képes kristálytiszta és deszkarengetően hangos hangsorokat kipréselni magából, de sajnos nem volt nálam kamera, hogy megörökítsem, úgyhogy miután leráztam a tollaimat, óvatosan tovarebbentem és meg sem álltam Samms cellájáig.

A félszemű láncra verve kuporgott egy üres, apró kabinban és fásultan hallgatta Evan énekét. Akkor is csak mordult egyet, mikor meglátta, hogy küszködve próbálom átpréselni magam az ajtó alatti résen, de az a mordulás úgy hangzott, mintha azt mondta volna: hülye madár. De mondjuk tényleg madárnak tűntem, és tényleg hülye voltam, hogy ezt a nyakatekert módot választottam arra, hogy nyissak neki egy kaput. De a sok idióta ötletem közül még ez tűnt a legegyszerűbbnek és legkinyomozhatatlanabbnak. Szóval rövid szusszanás után felrebbentem Samms térdére és barátságtalan arckifejezésével mit sem törődve megkocogtattam csuklóján a bilincseket. Szépen, egyiket a másik után, borzongatóan sok mágiát elhasználva... de megérte, mert alig egy pillanattal később láncai csörömpölve a padlóra hullottak.

Na, erre a káromkodós gazfickónak is elállt a szava, és szájtátva bámult rám, miközben én lila szikrákat rázva felborzolt tollaimból, kinyitottam a kaput, ami egy köztes világba vezetett.

– Mi a nyüvek! – pattant fel erre félszemű, és elhátrált a derengéstől, egészen a falig. Hiába mutogattam neki papagájként, hogy épp az ellenkező irányba kellene araszolnia, nem akart szót fogadni. Sőt, mintha még az is megfordult volna a fejében, hogy segítségért kiáltson. Ezért kicsit szüneteltettem a röpködést, és leszálltam Samms és a kapu közé.

– Kit szolgálsz, te madár? A tenger melyik sötét lelke szállt meg? – A szememet nem tudtam úgy forgatni, ahogy egy ember tette volna a babonás kérdés hallatán, úgyhogy előre ugrottam, és belecsíptem Samms lábujjába, mire ő halkan felszisszent és utánam kapott, de akkor én a levegőbe rúgtam magam és repültem egy kört a halványan pulzáló, ezerszín kapu felett, ami vékony hártyaként feszült a kabin közepén.

– Azt akarod, hogy átmenjek... azon? – morogta a félszemű, a kabin közepén térdelve, mire én leszálltam, éppen az orra elé, és apró papagáj fejemmel nagyot bólintottam. De a félszemű elhúzta a száját. – Én ugyan nem dőlök be a tenger sötét urainak. Ilyen könnyen nem kapják meg a lelkemet.

Ez annyira fájt, hogy önkéntelenül megpróbáltam a tenyerembe temetni az arcom... csakhogy nem volt tenyerem, úgyhogy valami nagyon fura, papagájokra kicsit sem jellemző mozdulatot produkálhattam, mert még a szárnyamat is sikerült megrántanom, Samms pedig halkan felröhögött. Próbáltam nem Jágó legkínosabb pillanataira gondolni a kedvenc gyerekkori rajzfilmemből, de nehezen ment.

– Szóval nem a pokol küldötte vagy – állapította meg a tengerész, én pedig elégedetten bólintottam. – Jó... talán elhiszem. De akkor mégis mit akarsz tőlem?

Meg próbáltam felelni, de a papagájnak csak rekedt kárálás szökött ki a torkán. Úgyhogy jobb kommunikációs eszköz híján a kapu elé ugráltam.

– Ott szabadság vár? – Újfent bólintással feleltem, mire Samms elgondolkodva feltápászkodott. – Én nem szolgálok senkit, hálából se. Ha csak azért akarsz segíteni, mert viszonzást vársz, én...

Nem fejezhette be, mivel felröppenve belecsíptem az ujjába.

– Jól van, na! – hessegetett odébb. – Úgysincs mit veszítenem. Ugye, maelenna?

Meglepett a megszólítás. Meglepett, hogy a babonás félszemű kalóz rájött a cselemre. Tudta, hogy én vagyok a papagáj. De mivel végre rászánta magát, hogy közelebb lépjen a fura, ismeretlen varázslathoz, nem értem rá ezen merengeni. Evan már majdnem az utolsó dala végére ért, szóval felfújtam a tollaimat és remélve, hogy a fickó követni fog, teljes erőből nekiröpültem a kapunak. Tudtam, hogy a papagáj egy pillanat múlva a túloldalon lesz, ahogy azt is, hogy a lelkem viszont vissza fog verődni a portálról, hiszen az álomjárós testem odafent támasztotta a korlátot a fedélzeten Rapce és Hathorn mellett. És így is történt.

A távcső megremegett a kezemben, a térdem pedig megbicsaklott, mielőtt Evan még egyszer, utoljára a refrénhez ért volna, a kapu pedig cuppanva becsukódott a félreeső kabin közepén, túloldalán a rémült papagájjal, és reményeim szerint Sammsszel.

Na? Sikerült? – löktem Vince felé egy kósza gondolatot, de a római nem felelt. Elkönyveltem, hogy azért, mert még abban az átmeneti világban próbálja összeszedni a valószínűleg sokkos állapotban pislogó szökevényt. Elvégre Vince-nek sosem ment jól ez a gondolat dobálósdi. De nem is értem rá ezzel törődni, mert közben a távcsőbe pillantva megláttam valamit... nem ismerős partvonalat, nem is a partra húzott csónakot, mégis biztosra vettem, hogy megtaláltuk a szigetet, mert a távolban narancs fény lobogott.

– Ott! – kiáltottam hangosan pár matrózzal egyszerre, akik szintén észlelték a furcsa jelenséget. Csak ők velem ellentétben nem tudták mire vélni a dolgot.

– Mi az?

– Tűz?

– Ég a bozót? – kérdezgették, én viszont a távcsövet leeresztve Rapace-ra néztem.

– Ezek ők lesznek.

– Ők?

– Hedley, Tony és a hadnagy.

– Ander? – kért pontosítást Rapace, mire én bólintottam, és hagytam, hogy kikapja a távcsövet a kezemből, és a szeméhez emelve tanulmányozza a távolban lengő fénypontot. – Miért veszed ilyen biztosra?

– Az ott egy óriás fáklya. Mozog, szóval valaki lóbálja. Nekünk jeleznek.

– Lehet, hogy csapda – dörzsölte meg óvatosan az állát Hathorn, és ha nem éreztem volna Hedley-t, akkor egyetértettem volna vele. Lehetett volna csapda is, de a Babylon mázlijára Artfulék még nem érték el a szigetet.

– Nem csapda. Ők lesznek. Megígértem nekik, hogy hozok segítséget, szóval tuti figyelték a vizet. Tony-nak jó szeme van, Hedley pedig nagyon találékony. Ki másnak juthatna eszébe jelzőfáklyát készíteni egy pálmafából?

– Bárkinek – vágta rá Rapce, mire Hathorn felhorkant.

– Ugyan, Jerom!

– Andernek is eszébe juthatott – morogta a másodtiszt, miközben átnyújtotta Hathornnak a távcsövet, aki belepillantva cifrát füttyentett.

– Minden elismerésem – mondta aztán. – És ne vegye zokon, Jerom, Ander jófejű fiú, de ez... ez valami zseniális. Kik a barátai, kisasszony?

– Utcakölykök – feleltem, mire Rapace megütközve pillantott rám.

– Utcakölykök?

– Olyan gyerekek, aki naphosszat az utcán játszanak, kószálnak, mert vagy nincs hová menniük, vagy nem nagyon törődnek velük a szüleik.

– Szándékosan forgatod ki minden kérdésemet? – váltott át harapós hangnembe a másodtiszt, amire természetesen muszáj volt ráraknom egy lapáttal.

– Direkt kérdezel hülyeségeket? – Rapace erre nyilván felszívta magát, de mielőtt visszavághatott volna, Triston lépett mögénk.

– U... uram, a kapitány tájékoztatást kér.

– Hogyne – fordult felé Rapace, miközben visszanyelte a mérgét. – Azonnal megyek.

– Éne... é... ak... – dadogta Triston halkan, de mivel nem sikerült elkezdenie a szót, szégyenkezve lesunyta a fejét, és kissé hátrébb lépett.

– Ugyan, kadét – nyúlt utána Hathorn barátságosan –, ne szégyenlősködjön, csak mondja ki, ami a begyét nyomja!

– Ez az a sziget? Ander jelez nekünk?

– Az, valószínűleg az – válaszolt a gyereknek készségesen Hathorn, miközben megszorította a vállát. Triston erre felhagyott a hátrálással, vett egy nagy levegőt, és felnézett, de nem Hathornra, hanem Rapace-ra.

– Ez esetben szeretném én tájékoztatni a kapitányt a szerencsés fejleményekről... amennyiben nem bánja, uram.

Rapace nem bánta. Apró mosoly költözött a szája sarkába, és kicsit büszkén nézett a kadét után, aki izgatottan szaladt el a híd felé.

– Kezd belerázódni a fiú. Pedig ki gondolta volna, mikor kifutottunk!

– Hát én – könyökölt kényelmesen Hathorn a korlátra. – Megmondtam, hogy csak idő kell neki, ahogy évekkel ezelőtt Terrance-nek is kellett. Emlékszik még?

Hathorn kérdése hallatán Rapace egy pillanatra lefagyott, a mosoly is leolvadt a képéről, de aztán lerázta magáról a bénultságot, és rekedten visszakérdezett.

– A kalapra?

– Arra – bólintott nosztalgikus kifejezéssel az idősebb tiszt, én pedig hirtelen nagyon kívülállónak éreztem magam, és szerettem volna lelépni, csak nem nagyon volt hová, mivel a hír, hogy fény táncol a parton, pillantok alatt körbejárta a hajót, és odalent a fedélközben Evan előadása is parádés véget ért, így mindenki, aki nem szivattyúzott, feltolult a fedélzetre. Jó lett volna eltűnni a tömegben, de most fontos volt, hogy Reezo és a tisztjei lássák, nem csinálok semmi gyanúsat, hiszen nem akartam, hogy levágják, volot némi közöm Samms (még fel sem fedezett) szökéséhez. Szóval maradtam és hallgattam, ahogy Rapace és Hathorn Terrance kalapjáról beszélgettek, amiben először az Akadémiára érkezett, és akkora volt, hogy alig fért be vele az ajtón. Nem szóltam közbe, csak a korlátnak támaszkodva a sziget közepén lobogó, magányos fáklyára szegeztem a tekintetem, és közben próbáltam becsukni a fülem. Úgy éreztem, nincs jogom egy olyan fickó gyerekkori sztoriajait és csínytevéseit hallgatni, aki miattam halt meg. De nagyon nehéz volt kizárni a két tiszt nosztalgiázó csevejét, mivel sokáig nem történt semmi említésre méltó. A part felé vettük az irányt, Reezo Lavelle-lel pedig elkezdte kiválogatni a felderítésre legalkalmasabb embereket, de ehhez én már nyilván nem kellettem. Kicsit zavart is a gondolat, hogy vajon mi lesz azután, hogy a fedélzetre hozzák Andert és a srácokat, de reménykedtem, hogy a tengernagy egy cseppet hálás lesz, amiért megmentettük a fiát és talán Ander is kiáll értünk, ha meg nem, akkor majd megoldjuk impróból.