Vince, ha kockát vethetett volna az istenekkel, biztos, hogy nem fogadott volna magukra.

A támadásra készülő kalózok lehet, hogy gyülevész csürhének tűntek és tengeri ütközetekhez szoktak, mégis tudták mit csinálnak. A pár fős tűzgyujtó csapatok tagjai rendszerint jól ismerték egymást és a szomszédos csapatokat is, és azzal is tisztában voltak, hogy ő a maelenna cinkosa, aki kihozta valami varázspraktikával a félszeműt a Babylonról, vagyis, hogy nem tartozik egyik kapitány alá sem. Az okosabbak azt is rögtön kikövetkeztették, hogy semmi keresnivalója a puskaporos hordókkal és gyutacsokkal zsonglőrködő előörs közelében két toprongyos gyerekkel. Így a római szinte érezte a tarkójába fúródó parázs tekinteteket, mégsem keresett szemkontaktust senkivel.

A legjobb taktikának az tűnt, ha a két kölyköt maga előtt terelve, céltudatosan lépdel, fittyet hányva a fák között halkan munkálkodó csapatokra, hátha azt hiszik, hogy valami parancsot teljesít. Hátha senki sem kérdezi meg, hogy hová viszi a skiénai kölyköket. Egy ideig be is vált a taktika, már-már elhitte, hogy fellélegezhetnek, hiszen a fák már egészen sűrű csomókban szökkentek az ég felé, és kalózok utolsó állásait is szinte maguk mögött hagyták. A sziget erősen lejtett, és csupán egy-két gyanakvó madár rikoltása törte meg a csendet. Mintha a nimfák is érezték volna, hogy az idilli táj hamarosan Mars csizmája alá kerül, és ezért ideges hallgatásra intették a természetet, ami nem vált hasznukra. A néma estén, amikor még szél sem zizegett a fák ágai között, robajként hatott minden ingatag lépés. A földre hullott levelek és kéregdarabok lavinaként csúsztak ki a talpuk alól, mikor megindultak a hegyről lefelé.

A római tisztában volt vele, hogy csekély az esély arra, hogy gond nélkül maguk mögött hagyják a kalózok előörsét is, mégis, mikor Tony taknyolása után sem zendült a hátuk mögött egyetlen figyelmeztető kiáltás sem, reménykedni kezdett. Pedig a fiú tényleg rossz bőrben volt. Miután kicsúsztak alóla a lábai, alig nyikkant és hiába próbált feltápászkodni, a veréstől merev izmai egyszerűen nem engedelmeskedtek az akaratának. Akkor a római a földre parancsolta Tristont is és hosszú percekig fürkészte a sötétbe boruló pálmaerdőt, de sehol sem mozdult árny.

- Jól van - súgta nyugodtnak szánt hangon, és lassan elengedte gladiusa markolatát, ami köré önkéntelenül fonódtak ujjai, maga sem tudta, hogy mikor. - Semmi vész. Csak karolj belém!

Vince óvatosan emelte fel a fojtottan nyöszörgő gyermeket, és próbálta úgy tartani, hogy ne okozzon neki fájdalmat, de két lépés után rá kellett döbbenie, hogy nincs olyan pont sem a hátán, sem a hátsó felén, amit Jeff épen hagyott volna.

- Sajnálom, kölyök - mondta bűnbánóan, mikor Tony felszisszent a karjában, de úgy volt vele, hogy ha úgyis hiába az óvatoskodás, inkább biztos kézzel tartja, és nyújtja a lépést amennyire lehet. - Csak egy kicsit bírd ki! Lehet szerencsénk.

De Fortuna egy kétszínű ribanc volt.

Alighogy kiértek egy kisebb tisztásra, Vince bal talpa megcsúszott és elvesztette az egyensúlyát. Ösztönösen szorította meg a gyereket, nehogy elejtse, és esését jobb térdel tompította, ami fájdalmas nyögést csalt a torkára. Talán ezt hallották meg, talán Tony nyüszítését, de a lényeg, hogy fél percen belül öt állig felfegyverkezett alak vette őket körül.

- Hogy Pluto ragadna el - morogta Vince az orra alatt, miközben a morcona alakok kérdéseit hallgatta és hiába próbálta gondolatban elérni Levát.

Zavarában a kalózok szavait sem értette igazán, ahogy az ijedten karjába markoló Tristonét sem. A sok furcsa nyelv, amiket Leva mágiájának hála egészen jól megértett, bárhová is vetették a varázslatos kapuk, most összekeveredtek a fejében. Fülében csak saját belső hangja dübörgött félreérthetetlenül.

Parate! Canes sanguinem tuum volunt.

Gladiusa szinte magától csusszant elő a hüvelyéből, miután levetette a válláról a félig alélt fiút, aki hangosan nyekkenve ért földet, aztán valahogy nagyon hirtelen hallgatott el, de Vince-nek nem volt ideje rápillantani sem, mert az első kalóz kést rántva esett a torkának, ő pedig alacsonyabban állt, mint amaz, így a támadás hárítása helyett egyszerűen belendült a legközelebbi pálmafa mögé, Tristont az ingénél fogva maga mellé rántva. A kadét feljajdult, mikor elesett, és Vince-nek is könny szökött a szemébe. A sötétben nem tudta jól felmérni a terepet, és sikerült egy sziklásabb részre ugrania, alaposan megzúzva amúgy is fájdalomtól nyilalló térdét. Persze a sajgás nem számított, csak a következő mozdulat, mivel már lendült is egy kard, nagyjából derék magasságban, amit ő csak csuklóját kifordítva tudott hárítani.

Fém csendült fémen, madár rikoltott, Vince csupasz háta pedig kellemetlenül nyomódott a háta mögött támasztékként szolgáló pálma törzsének.

Pugna, inepte! Pugna pro Leva! Pro Cressida... O amor meus, utinam mecum eras...

Vagdalkozott, ahogy ügyességétől és karja erejéből telt, de rövid kardja kevésnek bizonyult, hogy távol tartsa magától ellenfeleit. Piszkosul jól jött volna egy pajzs vagy legalább egy lándzsa... vagy egy társ, aki védi az oldalát.

Ad barbam Iovis, Leva, ubi iam es!? - üvöltötte némán a semmibe, mikor egy penge védtelen oldalába mart.

Választ persze nem kapott, hát a következő szúrás elől félrepördülve kapott a friss sebhez, amiből meleg vér bugyogott. A bordája alól induló lüktetés lassan, de elszántan kúszott fel a homlokáig, kétségbeesetten üzenve, hogy vége a dalnak. Ez nem felületes vágás volt, ez valami rossz pontot ért. Végtagjai vészjóslóan zsibbadni kezdtek, hát elhomályosuló tekintettel a még talpon lévő fiúhoz fordult.

- Fuss, te bolond! Feltartom őket, amíg lehet.

Fogalma sem volt, hogy milyen nyelven kiáltotta, de kiáltott, és bal kezét kényszeredetten elszakította a sebtől, hogy nagyot taszítson a szerencsétlen kadéton, aki a lökés erejétől lebucskázott a domboldalon. Vince jobb híján Fortunához küldött egy fohászt, hogy legalább Triston ússza meg, ha már...

Nem mert jobbra nézni, nem mert arra fordulni, ahol Tony-t a földre dobta, mert a fiú azóta sem mozdult és hangot sem hallatott. Valami földhányás vagy inkább szikla volt arra. Ha rosszul ért talajt...

Vince lenyelte a baljós sejtést és belevágta gladiusa hegyét a legközelebbi fickó torkába, majd üvöltve kirántotta és a következő alak felé sújtott vele. Talált...

A szigeteki kutya gigájából fröcskölve robbant elő a vér, elvakítva a római harcost, aki jól tudta, hogy mindegy, ez úgyis a vég, hisz a kezdetben csupán öt fősnek tűnő kalóz csapat létszáma mostanra megduplázódott.

Ifjan, félig kölyökként sokat álmodott a dicső halálról, aztán ahogy szaporodtak a katonáskodással töltött napjai, egyre kevesebbet. Mióta Nótássá vált és rájött, hogy Cressida szereti eszébe sem jutott ilyesmi, most mégis itt volt. Pedig úgy hitte... vagy csak remélte, hogy azon a kis tisztáson fognak családot alapítani, gyerekeket nevelni és megöregedni is. Kart karba öltve sétálni a tó partján és a fák között, ahol nem érheti őket vész, amíg Leva él.

Leva... Pathice! - Nem akarta, hogy az Álomjáróé legyen az utolsó gondolata is, ezért cifrákat káromkodott, miközben sikerült végzetes sebet ejtenie még egy átkozott szigetekin. - Irrubamo... pedicabo...

Valaki ráugrott hátulról és kést mártott a vállába. Valószínűleg a nyakát célozta, de félrecsúszott a döfés, bár nem sokat számított. Nem győzhetett, csupán percei voltak hátra. Kínzó, végtelennek tűnő, hiábavalóan kimerítő percei.

O, Cress...

Az utolsó döfést ügyetlenül hárította, és gladiusa messzire röpült. Nem maradt hát több pillanat... Szíve minden vad dörömböléssel vért pumpált a semmibe, ő mégis zsibbadt tagjaira fittyet hányva felemelte a fejét. Ha meg kell halnia, hát emelt fővel teszi.

Bona vita erat...

Az első pillanatban nem is értette mi történik, a másikban pedig kemény fémlemez csapódott a talajnak, éppen a lába előtt. Ismerősnek tűnő, viseletes pajzs... Orrába kellemes levendula illatt kúszott és mintha fekete tincsek libbentek volna a pajzs mögött. Egy szeretnivaló, kedves alak végtelen folyóként fodrozódó hajkoronája.

Cress? Cressida... mi'amor...

Fém csikordult, kapu villant.

Vince csak annyiban volt biztos, hogy nem ott van, ahol volt. Hideg deszkákon hevert, de meleg, puha kéz simított végig az arcán, ő pedig felzokogott, maga sem tudta, miért. Szíve továbbra is vadul, harci dobként dörömbölt a mellkasán, de már nem volt fegyvere, nem volt szava az érzésre, ami a torkát szorította, és úgy érezte, vére sem sok maradt, de nem is számított, csak egy valami... egy valaki... Annak a meleg, kedves tenyérnek a tulajdonosa, aki féltve simított végig az ő viharvert ábrázatán.

- Én mindig melletted vagyok, te bolond - hallotta még tompán, mielőtt tudata kihunyt...