Néha egyetlen rossz lépéssel tönkre lehet baszni mindent. És ebben az a legdurvább, hogy mikor megteszi az ember azt az egyetlen elcseszett lépést, akkor rendszerint jelentéktelennek tűnik.

Jófej akartam lenni, mikor leosontam a partra, és kicsit láthatatlanná válva lemosdottam és még hajat is mostam. Tényleg őszintén hittem, hogy Ander és én ugyanazt akarjuk: véget vetni ennek a háborúsdinak, mielőtt igazán elkezdődne. Mondjuk a vicc, hogy tényleg mindketten ezt akartuk, sőt a megmaradt skiénaiak jórésze is, aztán mégis elbaltáztuk. Talán, ha jobban bíztunk volna egymásban, ha nem kellett volna Reezóval úgy bánni, mint valami puskaporos hordóval, ami bármikor robbanhat, vagy éppen velem… akkor talán lett volna esélyünk, de igazából kitudja!

Lehet, hogy minden előre meg volt írva valami isteni nagykönyvben, és totál nem számított, hogy mivel próbálkozunk. Mert próbálkoztunk, de tényleg!

Miután lemosakodtam, és a sárkányos táskából előtúrtam és magamra kaptam a legvisszafogottabb és vacsiképes cuccomat, beoldalogtam a kadétok sátrába, ahogy Ander kérte, aztán csak malmoztam, mivel a sátor tök üres volt.

Vártam, járkáltam, pofátlanul ledőltem Ewer ágyára, legyűrtem a kísértést, hogy Althaméba rajzszögeket szórjak, aztán átfutott rajtam a gondolat, hogy nem az idő telik baromi lassan, hanem valami félre ment, csak én nem tudok róla. Ez elég volt, hogy azonnal talpra pattanjak és nyugtalanul járkálni kezdjek. Az is megfordult a fejemben, hogy leszarom Folgert meg Ander kérését és kisurranok körülnézni. Aztán mégsem tettem, mert az idegbeteg járkálás közben elakadt a tekintetem a tükörképemben, vagyis igazából csak az egyik láda tetején felejtett kis borotválkozó tükörben, ami rohadtul nem azt mutatta amit, kellett volna. A zöld-sárga ponyva, tábori csendélet és az idegesen sétálgató másom helyett egy huszonegyedik századi kórterem képét tükrözte, ahol egyetlen beteg feküdt.

Haza kell menned – zengett fel ugyanekkor Salnamhal hangja valahol a fülem mögött.

Tudom – feleltem némán, miközben kaparó torokkal a tükörben fodrozódó másik valóságot bámultam, ami így távolról is fájdalmasan igazinak tűnt és baromira ijesztőnek. Sokkal-sokkal félelmetesebb volt a tudat, hogy otthon csövek lógnak ki belőlem, és ha magamhoz térek, akkor meg kell magyarázni a szüleimnek, hogy mégis hogy a faszba kerültem ilyen állapotba, mint szembenézni Reezóval vagy Artfulék mindenre elszánt, honvédő bandájával. – Ezt még lerendezem, aztán…

Álomjáró!

Nyugi, Sal! Ura vagyok a helyzetnek.

A félnótás barátaidat átejtheted, ha így kényelmesebb, de magadat ne ámítsd!

Minden rendben lesz – csökönyösködtem annak ellenére, hogy baromira elbizonytalanítottak Salnamhal szavai. –  Pár óra már igazán nem számít.

Tudom mi jár a fejedben – búgott tovább Salnamhal kérlelhetetlenül –, de ostoba ötlet! Te ember vagy, és mint minden ember, testtel együtt vagy egész. Nem maradhatsz tovább…

Mi? Nem! Eszembe sem jutott, hogy elszakadjak a testemtől – tiltakoztam, mire a a szellem kényszeredett nevetést hallatott.

Ismerlek, Leva…

Ha ismersz, akkor minek dumálsz itt hülyeségeket?

Mert mással, úgy tűnik, nem vagy hajlandó beszélni. Hagytam, hogy kalózosdit játsz, mert ezt akartad, de itt a vége…

Salnamhal, bakker, ez nem játék! Ezek az emberek…

Nem a te felelősséged! – dörrent rám a szellem, és bár nem láttam, határozottan éreztem, hogy körülöttem kering, mintha meg akarna ölelni… vagy inkább fojtani.

Hagyj békén! – förmedtem ezért rá, és erőnek erejével elszakítottam a tekintetem a kis tükörtől.

Álomjáró…

Salnamhal mondott volna még mást is, de ahogy megszólalt, a fülemre szorítottam a kezem, és az egyik Crestmorimon hallott dal segítségével lezártam az elmémet. Addig skandáltam a bugyuta kis nótát, míg Salnamhal felháborodott hangja és az érzés, ami arra utalt, hogy a szellem itt van a közelben, semmivé nem lett.

Mikor minden elcsendesedett, kimerülten rogytam a földre és próbáltam egyenletesen lélegezni. Nem volt könnyű, mivel hullámokban öntött el a pánik és könnyek szúrták a szememet, néhány perc alatt mégis összeszedtem magam és újra a zsebtükör elé léptem.

Ezúttal nem tükrözött mást, csak engem, és nem nyúzottan, kiütve, hanem éberen… és baromira kócosan.

Elégedetlenült megcsóváltam a fejem, majd előhalásztam egy hajkefét az oldalamon lógó feneketlen tarisznyából és elkezdtem rendbe szedni a loboncomat.

A folyamat, ami máskor megőrjített volna, most kifejezetten nyugtatólag hatott az idegeimre, mert amíg a féloldalas, lenőtt frufrumat fonogattam, kénytelen voltam minden más gondolatot elengedni, hogy ne csesszem el, és ennek hála, mire Rapace beállított, tök konszolidáltan néztem ki. Az elől fonott, hátul lazára hagyott frizurám láttán, szerintem még az ex tánctanárom is elismerően bólintott volna… sőt, talán még Lady Cranberrania is, így örömmel nyugtáztam, hogy Rapace, miután belépett, szinte azonnal megtorpant és hökkenten mért végig. Egy pillanatra elöntött az elégedettség, de az átkozott hadnagy rögtön az első mondatával elrontotta a kedvemet.

– Mi ez a hacuka rajtad?

Rögtön bekattant, hogy mennyire rühellem ezt a tisztet, és oké, persze tudtam, hogy a trapéz szabású, fekete szövetnadrág és a kék ujjatlan top kicsit sem hasonlít a skiénai divatra, de ez volt a két legnormálisabb és legtisztább ruhadarabom. És úgy mellesleg egy csomó világban tökéletes szettnek számított volna egy nyomi vacsi végigüléséhez. Szóval káromkodva indultam el a sátorajtó felé, hogy a tisztet megkerülve egyedül keressem meg azt a Folgert.

– Hé, mégis hova mész? – ragadta meg a karom Rapace, mikor elhaladtam mellette, de nem lepett meg, mivel a skiénai tisztek mind ilyen karráncigálósok voltak. Zsigerből reagáltam le a mozdulatot.

Félfordulatból kicsusszantam Rapace ujjai közül, és egy Hotakától tanult elegáns fogással kicsavartam a tiszt karját és léptem vele kettőt. Rapace fájdalmasan mordult egyet, mivel ha mozdult, karja a válláról a csuklójáig kellemetlenül megfeszült. Csavartam még egy kicsit a kezén, amitől kénytelen volt előre görnyedni. Gyakorlatilag ugyanúgy tartottam, mint alig pár napja Althamot, mielőtt eltörtem volna az ujját, annyi különbséggel, hogy Rapace-nak az ujjai helyett a csuklóját sikerült elkapnom. És ez ihletet adott. Kegyetlen ihletet.

– Elment a maradék eszed is? – próbált méltatlankodva felegyenesedni a tiszt, mire én elszántan még tovább feszítettem a karját.

– Ha még egyszer hozzám ér, eltöröm. Világos? – sziszegtem, de Rapace csak mordult egyet, és csak azért is megpróbált felállni, én meg dühösen nagyot löktem rajta a karjánál fogva, amitől a tiszt kecstelenül elhasalt a sátor közepén.

Nem lehetett jó hangulatban, mert miután felpattant, haragosan meredt rám. És valószínűleg az én arcomon is indulat tükröződhetett, mivel tulajdonképpen csak azért nem hagytam faképnél, mert egy kicsit azt reméltem, hogy újra nekem jön, indokot és esélyt adva, hogy kiüssem egy parádés fejrúgással… vagy tényleg eltörjem a karját.

Ám pechemre a tiszt nem rontott nekem, csak sértetten fixírozott hosszú másodpercekig, aztán a fejét megcsóválva az egyik ágyra mutatott.

– Miért nem bontottad ki a csomagot?

Én értetlenül pislogtam a mutatott irányba, és így észrevettem, hogy az egyik ágyon valóban egy csomag pihen. Párnányi, puhának tűnő, szalaggal átkötött, barna csomag.

– Nem szoktam mások cuccai közt turkálni – vontam vállat a felismerés után is érdektelenül.

– A pokolba veled! Reezo hadnagy nem mondta, hogy… áh, hagyjuk! – legyintett lemondóan Rapace, majd újra a barna pakk felé bökött. – Csak bontsd ki!

– Miért, mi van benn? Levélbomba? Férgek? Szárazjég?

– Levélbomba? Az ég áldjon meg, mégis honnan szedsz ilyeneket?

– Magából bármit kinézek – mondtam őszintén, mire a tiszt fura arcot vágott. Mintha sértette volna a feltételezésem, pedig ő ütött le hátulról egy tökre ártatlan pillanatomban. – És amúgy meg, hol van Ander?

– Dolga akadt – felelte kelletlenül Rapace.

– Azt hittem, mára csak a nyomi vacsi maradt napirenden.

– Mind ezt hittük – morogta a tiszt, mire elfogott egy kellemetlen érzés.

– Lemaradtam valamiről?

– Semmi olyanról, amihez közöd lenne – fonta össze lassan a karját Rapace, majd türelmetlenül a csomag felé biccentett. – Nézd már meg az a nyamvadt ruhát!

– Ruha? – húztam fel a szemöldököm csodálkozva, majd Rapace-t végig szemmel tartva az ágyon hagyott batyu felé araszoltam. Bénán nézhetett ki, ahogy féllépésekkel, hátrálva közelítettem meg az ágyat, mert Rapace morogva felhúzta az orrát.

– Nem foglak leütni, te bolond bakfis.

– Ja, az száz – értettem egyet, továbbra is rajta tartva a szemem.

A tiszt nem szólt többet, csak felhúzott orral szobrozott, úgyhogy óvatosan  kézbe vettem a viaszos vászonnak érződő kis puttyonyt és kibontottam a szalagot, mire a puha csomagból még puhább, lila anyag csusszant elő, olyan gyorsan és könnyedén, mintha nem is szilárd, hanem folyékony halmazállapotú volna, ezért önkéntelenül kaptam oda a tekintetem és markoltam rá a lehetetlenül lágynak és hűvösnek érződő, finoman fodrozódó cuccra.

– Hű – leheltem meglepetten, miközben magasba emeltem a tengernyi, selyemből öltött valamit, ami végül is tényleg ruhának tűnt. Olyan csipkés, szabászati műremeknek, amilyenben Cranberraniáék is parádéztak. Aztán mire végig gondoltam, hogy azokhoz a ruhacsodákhoz fűző, alsószoknya, meg egy csomó hülyeség dukált, és hogy fura, hogy ez a lila ruci így magában van, a csomag további tartalma parádés zuhanással a földre hullott és kusza kupacban szétterült körülöttem. – Ezt hogy hajtogatta ilyen kicsire?

Rapace horkantós kis nevetés hallatott, aztán megcsóválta a fejét.

– Gondolom még sosem viseltél rendes leányhoz illő öltözetet.

– Igazán? Aztán miből gondolja? – ráztam ki a sátorponyvának is beillő, csipkével szegett harangruhát.

– Az eddig közszemlére tett ruhatárad alapján nyilvánvaló, hogy fogalmad sincs a skiénai divatról.

– Ó, mekkora mák, hogy maga viszont ilyen naprakész! – ironizáltam és az ágyra dobtam a selyemruhát, de rosszul céloztam, és a nehéz csipkeszegély azonnal a padlóra rántotta az alsószoknya és a többi firlefranc mellé a lila hullámokkal fodrozódó anyagot.

– Ez a viselet annyit ér, mint egy kisebb hajó. Vigyázhatnál rá jobban!

– Hm… adja magát a kérdés, hogy egy magához hasonló fickó miért cipel magával ilyen puccos női cuccot egy hadjáratra. Dobta a jegyese? Á – legyintettem szinte azonnal, gúnyosan –, magának fix, hogy sosem volt normális kapcsolata, de akkor… ú! Maga cosplayes?

Rapace nem reagált kellően felháborodottan. Csak az egyik szemöldökét húzta fel, úgyhogy folytattam a rizsázást.

– Akkor tuti transzfesztita. Pedig a fene gondolta volna, hogy az ilyen kackiás bajszú manusok is szerethetnek szoknyában parádézni! Mondjuk ja… azt sem hittem volna, hogy fegyvertelen embereket csapdos tarkón puskatussal, ha elgurul a gyógyszere…

Na, ez már hatott. A tiszt bajsza vége zaklatott rángatózásba kezdett már a második mondatomnál, aztán vulkánként tört elő belőle az epés szóáradat.

– Mégis mit vártál, te nagyszájú, meggondolatlan kis csitri! Hogy a tengernagy majd barátságosan vállon vereget a pofátlan, kétes célú magánakcióid után? Te Artful számvevője voltál, sőt, bevallottad, hogy azért küldött, hogy felrobbantsd a Babylont. Örülj, hogy élsz! Örülj, hogy a tengernagy utólag nem bánta, hogy nem lőttem, csak ütöttem.

– Repesek… – morogtam, mire Rapace elégedetten végigsimított a bajuszán.

– Amúgy is rád fért már, hogy valaki helyre tegyen. így legalább megtanultad, milyen hangon ildomos a flotta tisztjeivel beszélned.

– Vegye őszinte és mély megvetésem jelének – villantottam felé egy undorodó pillantást –, a szimpátiámat rendszerint tegeződéssel mutatom ki. De olyanokat nem tegezek, akiknek a nevét is kár megjegyezni.

– Duzzoghatsz napestig, de te is tudod, hogy parancsra tettem. Ha nem így lett volna, most nem lennék itt – mondta a hadnagy furcsán kelletlenül. Mintha bocsánatot akart volna kérni, vagy hát nem… igazából mintha azt várta volna, hogy csak úgy, kérés nélkül megbocsássam, hogy engedelmeskedett Reezo néma intésének. Hát csessze meg!

– Maga nem a barátom. Nem kell jóban lennünk, és a ruhájára sincs szükségem.

– Ha szívesebben mutatkozol vásári mutatványosként Skiéna egyik legbefolyásosabb örököse előtt, lelked rajta. De megnyugtatásul közlöm, hogy a ruha nem tőlem van, Gallagos kadét ajánlotta fel, hogy viselhetnéd ezt a vacsorán. És nem, ő sem szokott szoknyában parádézni. A bájos öltözetet a húga születésnapjára vette, de az új hadjárat miatt nem tudott eltávot kérni.

– Ó, ez tök rendes Gallagostól. Üzenem neki, hogy köszi – mondtam meglepetten, miközben megpróbáltam magam elé képzelni a langaléta kadét arcvonásait. Nehezen ment, mivel eddig valahányszor láttam, mindig kicsit görnyedten tartotta magát, én meg nagyjából ügyet sem vetettem rá. Szóval most ezt kompenzálva óvatosan felszedegettem és a tábori ágyra terítettem a drága ruhadarabokat. – Megpróbálok vigyázni rá.

– Hm… bezzeg, ha tőlem lenne, leszarnád.

Rapace hangjában őszinte rosszallás csengett, amitől az agyamban pattant valami. Valami, ami arra késztetett, hogy be akarjak mázolni egyet a tisztnek, de még uralkodtam magamon, és csak pár verbális pofont vágtam a fejéhez.

– Maga is duzzoghat, ha úgy kényelmesebb, de attól még nem leszünk pajtik, és ja, tény, hogy sokkal nagyobbra tartom Gallagost, mint magát. Ő kedves srácnak tűnik, és fix, hogy nem a tarkónvágás a fétise, mint egyeseknek.

– Mit nem értesz azon, hogy parancsot kaptam? – ripakodott rám a hadnagy, amitől nekem gúnyos vigyorba feszült a szám.

– Ja, vágom. Maga csak egy eszköz. Agymosott ólomkatona, aki kérdés nélkül engedelmeskedik. Nem téma. Oké, tegye amit kell. De mondjuk, ha véletlenül akad egy olyan perce, amikor nem valami silány induló harsog a fejében, próbálja meg végiggondolni, hogy a hülye, elbaszott világa éppen attól ilyen szar, hogy mindig akad elég csököttértelmű birka, aki teljesíti a parancsokat.

– Te pimasz kis csitri! Ugyan mit tudsz te a világról?

– Azt tudom, hogy a Linnetten is akadt jó pár ilyen birka – mosolyogtam kényszeredetten –, és képzelje, miután elesett a kapitányuk, Artful parancsára kérdés nélkül lefogták a saját tisztjeiket és lazán agyonlőtték mindet. Végülis minek kockáztatták volna az életüket vagy a karrierjüket pár kékvérű faszért? Néhány másik agyatlan hülyéért, akik mit sem sejtve épp úgy sorakoztak fel Artful előtt, mint a vágóhídra szánt állatok. A sebhelyes arcú haverja is lazán belesétált a daráldába, jól ki is luggatták, dehát ilyen az élet, ugye? Pár tiszt ide vagy oda nem oszt, nem szoroz, amíg a szent cél lebeg minden kis skiénai pupák orra előtt: szép karriert befutni, a parancsot teljesíteni! Kár, hogy az önkényuralom kiöli az emberekből  kreatvitást, mi? Pedig jó lett volna, ha a szépreményű Terrance-nek eszébe jut átvenni a stafétát, miután a kapitánya megmurdelt, vagy hm… mondjuk elfutni vagy alkudozni a tengerészei életéért. De a srácban ennyi sem volt. Senki volt, egy milliomodik, névtelen, személyiség nélküli uniformis. Ha nem lett volna az a ronda sebhely, akkor az arcára sem emlékeznék. Mondjuk valahol jól jött, hogy épp a Linetten volt, mivel Artfullal egyezik a méretük. Tudja, a kapitány egy viharban elhagyta a kabátját, és azé a sebhelyes fószeré pont jó lett rá. Most is abban parádézik, nagyon adva a skiénai divatra, és…

– Hallgass! – bődült el hirtelen Rapace.

– Bezzeg, ha nem a haverja kabátja lenne, hanem mondjuk Tony-é vagy Gallagosé, pont leszarná – folytattam kegyetlenül, mire Rapace képe egészen ellilult az indulattól, aztán hirtelen nekem rontott, elkapta a trikóm pántját és a képembe üvöltött.

– Elég ebből! Elég, te… te… te kis… Te ott voltál! Ott voltál és képes voltál szó nélkül végignézni… Akkor nem volt ekkora a pofád, mi? Te sem vagy különb, egy fikarcnyival sem! Terrance… te… fogalmad sincs… – A tiszt hangja elcsuklott, majd elengedte a trikómat, és fújtatva lerogyott a priccsre, nem törődve a segge alatt gyűrődő lila ruhával sem.

Mikor fájdalmasan a tenyerébe temette az arcát, rossz szájízzel döbbentem rá, hogy a szavaim sokkal mélyebb sebet ütöttek rajta, mint akartam.

– Én… bocs – kezdtem sután, miközben belém nyilallt, hogy humánusabb lett volna, ha simán behúzok neki. – Egy barom vagyok. Nem gondoltam komolyan, csak…

– Csak az igazat mondtad, nem? – kérdezte rekedten a tiszt. – Ezúttal szépítés nélkül. Gladstone halálával megszakadt a parancsnoki lánc. Az első- és másodtiszt sem vette át a vezetést, a fejetlenségben pedig Artful könnyedén az oldalára állította a kétségbeesett matrózokat. Conall elbukott, mint tiszt, és az alkalmatlansága miatt az egész hajó odalett. Hiába volt a barátom. Hiába tűnt mindenkinél jobbnak, az igazság, hogy valójában miatta él még Artful… miatta jutottunk idáig.

– A francba, hadnagy! Az igazság az, hogy esélyük sem volt. A hajójukat csúnyán megtépázta a vihar, és látták, hogy a másik hajó hogyan zúzódott forgáccsá a zátonyon, ráadásul fogalmuk sem volt, mivel állnak szemben. A szél a Névtelennek kedvezett, aztán a kormánylapátot is eltrafáltuk, és elvesztették a főárbócot. Nem tudtak manőverezni, Artful pedig rájuk húzatta a hajót, kicsit sem törődve vele, hogy szarrá lövik az oldalunkat. Mindent vagy semmit akció volt. Megcsáklyáztuk őket és zavart keltettünk… Én… az én hibám. Én ugrottam át zavart kelteni és direkt az egyenruhásokra utaztam és… Szerintem abban a füstben és ricsajban senkinek sem tűnt fel, hogy Gladstone már nem él. Nekem sem, pedig őt kellett volna megtalálnom és elintéznem. Aztán felrobbant a lőszerraktár, és onnantól vége volt. Artful is átugrott a lángoló Linnetre, és nem lehetett nem rá figyelni. Végig azt üvöltözte, hogy aki segít elintézni a tiszteket, azt felfogadja és szabadon, megkötések nélkül élhet, hogy semmi mást nem kell tenni a boldogságért, csak most mellé állni. Kevesen tudnak ellenállni egy ilyen dumának a káosz közepén, pláne, ha úgy tűnik, hogy már úgyis vége a harcnak. Az a pár tiszt semmit sem tehetett, pláne miután lefegyverezték őket. Tudták, hogy Artful kivégezteti őket. Mindenki tudta, csak én voltam olyan hülye, hogy elhittem, hogy ha szépen kérem, akkor elengedi a túlélőket. Én voltam olyan marha, hogy otthagyjam őket a Szeszélyes legrettegettebb kalózával, pedig ha ott vagyok…

– Artful téged is lelőtt volna, ha nyíltan szembeszállsz vele.

– Nem – ráztam meg a fejem, abban a szent hitben, hogy igazam van. – Engem nem. Tudta, hogyha ott vagyok, akkor úgyis lukat beszélek a hasába, ezért engedett át a Linnetre a cseszett hajónaplóért. Ha nem megyek… Komolyan mondom, hogy a bajtársainak esélye sem volt. Azok a matrózok rettegtek. Artful velük húzatta meg a ravaszt, hogy később se gondolhassák meg magukat. Ha nem lőnek…

– Akkor őket is kivégzik – fejezte be helyettem Rapace a mondatot, keserű hangon. – Ismerős stratégia.

– Skiénai?

– Ahogy Artful is – morogta kelletlenül a tiszt.

– Tényleg sajnálom… meg kellett volna mentenem őket – leheltem, és lerogytam Rapace mellé a priccsre, mert valahogy furcsán zsibbadni kezdtek a lábaim. Meg az ujjaim is, szóval cseppet ijedten, de azért lehetőleg észrevétlenül próbáltam átmozgatni a végtagjaimat, hogy elillanjon a kellemetlen érzés. Rapace talán nem vette észre, mert oldalra sandított rám és kicsit felhúzta a bajszát.

– Még soha senki sem tudott így kihozni a sodromból. Conall sem, pedig néha pofoznivaló pojácaként viselkedett.

– Akkor ezt most megpróbálom bóknak venni – motyogtam, miközben még mindig azon ügyködtem, hogy megszabaduljak a túlvilági bizsergéstől.

– A pokolba… akármi történt is a Linnetten, az nem a te hibád.

– De. Nem kell szépíteni...

– Leva – nézett rám szomorú szemekkel Rapace –, lehet, hogy ügyes harcos vagy és pokoli tehetséggel úszol meg olyan helyzeteket, amikben más otthagyná a fogát, de akkor is csak egy lány vagy.

– “Csak egy lány”? – ismételtem el Rapace szavait, mire a bizsegés kellemetlen szúrássá erősödött.

– Kapard elő azt a fürge eszedet, és értsd mit akarok mondani: nem állíthattad volna meg Artfult és a csürhéjét egyes egyedül. Azok mind…

– Nem, nem gátlástalan gazfickók. Nem mind – húztam fel az orromat. – Tony-t még maga is kedveli, és Fred az egyik legjólelkűbb srác, akivel valaha találkoztam.

– Leva, jobb lenne, ha a vacsorán nem védenéd ilyen elszántan a szigetekieket – mondta a tiszt, még mindig rekedten, a csizmája orrát fixírozva.

Behajlítottam és kinyújtottam kellemetlenül feszülő ujjaimat, majd vettem egy mély levegőt.

– Tök oké a vacsi. Normális leszek és megnyerő meg nagyon meggyőző. A jövőhéten már otthon vacsoráznak.

– Figyelj, Folgert nem kell meggyőznöd semmi másról, csak arról, hogy érdemes veled tölteni az idejét.

– Mi? – húztam össze értetlenül a szemöldököm. – De Ander azt mondta, hogy…

– Ne törődj azzal, hogy mit mondott! A hadjárat jövője nem rajtad múlik, csak a saját bőrödet mentsd.

– Mi ez a hirtelen aggodalom?

Rapace megszívta a fogát, mielőtt válaszolt volna, de aztán csak kibökte.

– A tengernagy vasra akar veretni.

– Azt hittem ezen már túl vagyunk – forgattam meg a szemem. – Meg amúgy is, kötöttünk új szerződést.

– Az már nem számít. Változtak a körülmények, és ha haza is megyünk, kell egy bűnbak, akit az Admiralitás elé citálhatunk. Nem akarom, hogy te legyél az.

– Maga tényleg aggódik értem? – kérdeztem tök őszinte döbbenettel, hiszen a fickó alig két perce üvöltötte le a fejem, meg bizonygatta, hogy mennyire nem bánja, hogy leütött. De lehet, hogy valamit nagyon félreértettem, mert a tiszt most totál mást mondott.

– Figyelj, sajnálom, hogy akkorát odasóztam. Talán valóban nagyobb volt a kelleténél, de az ördögbe! Nem tehettem mást. Ha ellenszegültem volna, most nem segíthetnék, és kedvellek annyira, hogy ne kívánjam a halálodat… sem azt, hogy a kapitány vallatóra fogjon. Nem hinném, hogy levágná a füledet, de megvannak a módszerei arra, hogy rávegyen, nyilvánosan vallj a gaztettekről, amiket Artful oldalán követtél el. Folger szimpátiája az egyetlen, ami kihúzhat a pácból.

– Vagy simán megszökhetek, és skippelhetjük ezeket a kellemetlen jópofizós színjátékot, ha Reezo ennyire eltökélte, hogy kicsinál. Bakker… De most komolyan! – pattantam fel dühösen – Mindkét fiacskáját kirángattam a halál torkából, ápoltam a sérültjeit és nincs jobb dolga, mint ugyanazokat a köröket futni, mikor Artfulék már tuti itt lihegnek a sarkunkban.

– Igen, tudjuk – bicentett a hadnagy, amitől hirtelen zsibbadó végtagjaimról is megfeledkeztem. – Megkettőztük az őrséget. Most egy egér sem lenne képes észrevétlenül kisurranni a táborból.

– De... mit tudnak?

– Hogy a szigetekiek a közelben ólálkodnak. Igen feltűnő nyomokat hagyták maguk után.

– Akkor…

– Minden a mai vacsorán dől el – mondta komoran Rapace, majd egy sóhajtás kíséretében ő is felállt és megpödörte a bajusza végét. – De te most csak magaddal törődj! A többit megoldjuk.

A tiszt mefordult, felemelte az ágyról a ruhát és felém nyújtotta, én pedig elvettem.

– Kösz – hálálkodtam, bár igazából magam sem tudtam, miért. Talán leginkább mindenért egyben. Mert Rapace most tényleg és egyértelműen rendes fickónak tűnt, és ezért muszáj volt a köszönet mellé benyögnöm egy jótanácsot is. – Figyu, ha ez az őrült hadjárat véget ér, kérvényezd az áthelyezésedet! Reezo előbb-utóbb rá fog jönni, hogy egy csomó dolgot nem jelentesz, és akkor nagyon megszívod. Altham tuti talál majd alkalmat, hogy bemártson.

Rapace elengedte a lila anyagot, egy pillanatra lehajtotta a fejét, de aztán szélesre húzott szájjal vállat vont.

– Ugyan, kislány! Tudom hol a határ, és ha néha át is lépem, csak ésszel teszem. Reezo pedig keménykezű ugyan, de ok nélkül sosem kegyetlen.

– “Ok nélkül”? Komolyan ezzel nyugtatod magad?

– Hidd el, elég jól kiismertem már. Több mint egy éve alatta szolgálok.

– A füles sztori nem kamu – nyögtem be kétségbeesetten. – Találkoztam a sráccal, akinek lenyomta a saját fülét a torkán. Bőgve makogta el, hogy mit tett vele Reezo, és Artfulék sem “ok nélkül” kötötték el a Névtelent és álltak inkább kalóznak. Ők is Reezo alatt szolgáltak, és láttam Jeff hátát. Megmutatta mit tett vele a tengernagy, amiért nem akart a pribékje lenni.

– De ez régi történet, Leva. És köztudott, hogy az Akasztófavirág Artfulok már akkor körözött szövevények voltak, mikor Reezo parancsnoksága alá kerültek.

– Jó, de akkor még semmi égbekiáltót nem követték el, csak megkopasztottak egy szemétkedő kislordot kártyázás közben – mentettem tovább Jeffék zsebkendőnyi becsületét –, és Nay sztorija egészen friss. Ő az volt a Felixen, ami itt Samms, a Linnetten pedig egy Lavern nevű pasas.

– Szóval egy újabb gazfickó, aki amnesztiáért elárulta a zátonyok titkát. Leva, az ilyeneknek egy szavát sem szabad elhinned.

– Láttam, amit láttam, és te is tudod, hogy Tristonnal is igazságtalanul szemét.

– Nem “szemét” vele, csupán magasak az elvárásai – passzolta vissza a magas labdát Rapace, bár arcára kiült némi bizonytalanság.

– Brathley Collins! – lőttem el az utolsó muníciómat, remélve, hogy a tiszt végre megérti, hogy full nekem van igazam. – Tudod ki az a Brathley Collins?

– Hallottam már róla. Állítólag egy veszett vadbarom. De hogy jön ez ide?

– Reezo, miután letette a hadnagyi vizsgát évekig a beosztottja volt.

Rapace a szavaim hallatán elgondolkodva félre biccentette a fejét és nyugtalanul toporogni kezdett.

– Hol hallottad ezt?

– Mennyire veszett vadbarom ez a Collins? – kérdeztem vissza válaszadás helyett, mire Rapace végre felemelte a fejét és a szemembe nézett.

– Collins nevével riogatják az Akadémián a kadétokat, de valójában sosem rendelnének alá tejfelesszájú újoncokat. Collins…

– Inkább hóhér, mint tiszt, ugye? – vágtam Rapace szavába, mire a hadnagy megszívta a fogát.

– Honnan szeded, hogy Reezo tényleg alatta szolgált?

Tudtam, hogy kamuznom kell, hiszen azt mégsem árulhattam el, hogy egyenesen Reezo fejéből bogarásztam ki. De azt is, hogy forrásként legfeljebb a Névtelen legénységének tagjait nevezhetem meg, akiket Rapace tutira nem tartott elég szavahihetőnek. Egyiküket sem, hacsak…

– Volt egy extiszt Artful hajóján… illetve kettő is.

– Volt?

– Hugót megölték Limimben. Ő említette először, és anno ő is együtt szolgált a Gemmelán Artfulékkal, Reezo parancsnoksága alatt. Talán ismerte régebbről is. Aztán ott volt Lugger…

– Solim Lugger? – kérdezte Rapace meglepetten, mire tétován bólintottam.

– Azon a bárkán szolgált, aminek az utasai miatt Limimbe mentünk. Ismered?

– Együtt szolgáltunk, még az első utamon. Ő volt a másodtiszt. Hogy van?

– Valószínűleg lábadozik. Az egyik társam meglőtte, mikor próbáltunk meglépni Limimből.

– Kár érte, jó tiszt volt. Szigorú, de talpig becsületes. Sosem volt rá panasz a szolgálati ideje alatt.

– Ő is említette Collinst – hazudtam, mire Rapace kissé elsápadt. – Azt raktam össze a sztorijaikból, hogy Reezót büntetésből osztották be Collins alá, mert volt olyan hülye, hogy valami bálon karddal fenyegesse az apját. A nagybátyja kiállt érte, letehette a hadnagyi vizsgát, de aztán ez a nagybátyja hirtelen elhalálozott. A vezetőitek meg pár évre elsúvasztották Reezót Collins mellé.

Miközben beszéltem, Rapace arca egyre színtelenebbé vált, majd miután végeztem, mereven a még mindig kezemben lógó, lila ruha felé biccentett.

– Vedd fel! Ha nem tudod, hogyan kell viselni, segítek.

Volt valami a hangjában, amitől kellemetlenül megremegett a gyomrom.