Hirtelen ébredtem, méghozzá arra, hogy őrjítő kín hasított a tarkómba, ami aztán kegyetlenül körülölelte az egész fejemet és lekúszott a gerincem mentén egészen a derekamig. Keservesen nehezen oldalra fordítottam a fejem, mire egy pillanat alatt lezsibbadtam, és az a rossz, hátborsództató fájdalom, ami alig egy pillanattal ezelőtt szánkázott végig a hátamon, a gyomrom környékén ugott egy duplaszaltót, majd váratlanul visszafordult és... kidobtam a taccsot.

A világ tótágast állt, szemem előtt pedig jóideig színes foltok táncoltak. Kellett pár perc, mire rájöttem, hogy a puszta földön heverek, valami sátorban. Egy zöld-sárga mintás sátorban, amire épp rátűz a nap, és ezért tündököl körülöttem minden zöld és sárga színekben. És ezért láttam foltokat... meg, mert nagyon fájt a fejem. Óvatosan, porcikáról porcikára mozdulva tornáztam magam ülőhelyzetbe, hogy kicsit eltávolodhassak a tócsától, amit az előbb öklendeztem fel.

Kezdett bekattanni, mi történt: megtaláltuk Anderéket, Tony a nyakamba ugrott, felnéztem Anderre, aztán valaki hátulról leütött, méghozzá nem kis erővel, és tutira nem véletlenül. Ezt a gyanúmat erősítette a tény, hogy a bokámon és a kezemen is bilincs feszült, a cirádás, zöld-sárga sátor pedig arról árulkodott, hogy nem idegenek, nem kalózok, nem Artfulék intéztek el, hanem a cseszett skiénaiak. Ezen úgy felhúztam magam, hogy megint elhánytam magam.

- Kurva életbe - morogtam dühösen, aztán összebilincselt kezemmel megtöröltem a számat, és néhány másodpercre a tenyerembe temettem az arcom, mert annyira szédültem, hogy gondolkodni is képtelen voltam. Reméltem, hogyha adok magamnak egy kis időt, akkor jobb lesz, de a ringlispílérzés csakazért sem akart szűnni, szóval ilyen kótyagosan kellett boldogulnom. Szóval vettem egy mély lélegzetet, kinyújtottam a bal tenyerem, összeszorítottam a hüvelykujjamat a kisujjammal, és óvatosan lehúztam a bilincset a csuklómról. Egész könnyen ment, jóval könnyebben, mint Limimben, ami miatt megint hosszú pillanatokig meredtem magam elé, és azon méláztam, hogy vajon ennyit fogytam a legutóbbi börtönkalandom óta, vagy szimplán most nagyobb karperecet kaptam.

Lassan persze rájöttem, hogy hülyeségen agyalok, és kiszabadítottam a jobb kezemet is. Aztán a szemem sarkából mozgást észleltem, és gyorsan visszavetettem magam a földre, de a sátor előtt mozgolódó valaki nem jött be, csak nyújtózkodott egyet, aztán visszatámaszkodott a botjára... nem... Bár csak a sziluettjét láttam, biztosra vettem, hogy nem bot, hanem puska van nála. Szóval végig rajta tartottam a szemem, miközben újra felültem, és előre hajoltam, hogy elérjem a lábaimat, mivel a bokámat is ki kellett szabadítanom. Halkan, kínosan lassan bújtam ki a csukámból, és a bilincseket összekötő láncot feszesre húztam, hogy a láncszemek ne csörrenjenek meg hangosan, miközeben lebűvészkedem magam magamról a békjót.

Akármilyen szépen indult a szabadulós mutatvány, a nyamvadt bokabilincs cipő nélkül sem akart átcsusszanni a sarkamon, pedig tök pici lábam van és a balett óráknak hála kábé bármerre fordíthattam őket különösebb erőfeszítés nélkül. Szóval kicsit kezdett elönteni a pánik, hogy itt maradok lebilincselve, őrülten zúgó fejjel, miközben ki tudja mi van a töbiekkel, és még csak segítséget sem hívhatok, mert annyira rosszul vagyok, hogy a legkisebb varázslat is kicsapná a biztosítékot.

Mivel Ander valószínűleg biztonságban volt, a faterjáról meg jól tudtam, hogy egy vadbarom, és hogy most már semmi oka sincs arra, hogy életben tartson, erőt vettem magamon, besöpörtem a szőnyeg alá minden kételyemet, összeszorítottam a fogaimat és lábfejemet lefeszítve kurva nagyot rántottam a bokabilincsen... Lejött. Mondjuk a bőr is a csűdömről meg a sarkamról, de a lényeg, hogy már nem voltak egymáshoz láncolva a bokáim. Persze a bénázásomnak köszönhetően a nyelvemet is elharaptam és a lánc is megcsörrent, szóval visszakushadtam a földre, és a könnyeimmel küszködve figyeltem a sátor előtt lebzselő fickó sziluettjét. Aki mákomra továbbra sem nagyon mozgott, csak a halántékát vakarta meg egyszer.

Újra felültem, és hang nélkül, nagyokat sóhajtva veselkedtem neki az utolsó bilincsnek. Miután hosszas küszködés után sikerült megszabadulnom tőle, szusszantam egyet, a bilincseket puszta kedvességből a hányásomba fektettem, majd kézbe kaptam a cipőmet. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, hogy nincs nálam a sárkányos táska, amibe belegyömöszölhetném. Először újra elöntött a pánik, aztán úgy igazán fortyogni kezdtem a dühtől. Annyira, hogy ha nem émelyegtem volna olyan rohadtul, akkor tuti, hogy egyszerűen talpra pattanok, kirontok a sátorból és megagyalok mindenkit, aki az utamba kerül... de továbbra is rosszul voltam, és nemhogy rohanni meg pattani, feltápászkodni sem bírtam, nagyot nyelve maradtam inkább padlószinten és hason kúsztam oda a sátor egyik oldalához, hogy a ponyvát leheletnyit megemelve körülkémlelhessek.

Nem láttam sok mindent: Némi homokot, pozdorjává taposott pálmaágakat és egy másik sátor oldalát. Mivel ez nem sokat segített a felderítésben, becsuktam a szemem és fülelni próbáltam, de ez is nehezen ment, mivel ahogy lehunytam a szemem, hullámozni kezdett alattam a homok, mintha megint egy hajón lettem volna. És ezúttal egyáltalán nem esett jól a billegős érzés. Azért a hallásom nem hagyott csendben, mohón itta magába a tábor zaját: Kalapálás, kopácsolás, tűz pattogása, homokon lépő nehéz csizmák dobbanása, fém csendülése, beszéd hangjai, parancsszavak, síp fütyülése... Elég egyértelműnek tűnt, hogy Reezóék tábort vertek a parton. Logikus lépésnek tűnt, tekintetbe véve, hogy a Babylonon majdnem elsüllyedt a seggünk alatt. Így végülis azt az apróságot leszámítva, hogy engem láncraverve behajítottak egy cseppet sem összkomfortos sátorba, és annyira hasogatott a fejem, hogy varázslat szóba sem jöhetett, minden sínen volt.

Ander élt, a skiénaiak partra vetett halak voltak, a kalózok vezérei pedig idetartottak. Szinte biztosra vettem, hogyha Hedley, Evan, Vince és én jól forgatjuk a kártyákat, akkor összehozhatunk egy békés tárgyalást... ja... ha Reezo nem használ engem túsznak.

Picsába - suttogtam némán, majd két kézzel megragadtam a sátor anyagát és nagyot rántva rajta szakítottam egy akkora rést, amin kicsusszanhattam.

Nem igazán volt tervem... csak az kattogott a fejemben, hogy találnom kell valakit, aki jobban képben van mint én... lehetőleg azelőtt, hogy az őreimnek feltűnne, hogy megléptem. Kezemet mélyen a homokba fúrtam, és katonai kúszásban indultam el a barbár módon letördelt pálmaágak között.

*

- Szerencséje van, hadnagy, a csont nem mozdult el a helyéről. Még két, legfeljebb három hét, és olyan lesz, mint újkorában. Fogadja elismerésemet: remek ötlet volt a csizmáját sínként használni.

- Nem az én ötletem volt...

Egy másik zöld-sárga sátor tövében kuporogtam a pálmaliget szélén, hatalmas levelek alatt. Nem láttam be a sátorba, de leragadtam, mert felismerni véltem Held doktor és Ander hangját is. Pedig tutira vettem, hogy a sátor nem orvosi sátor. Ahhoz a sárga-zöld minták túl cifrán tekeredtek a ponyván, meg amúgy is! Alig néhány perce kúsztam el egy egyszerűbb tákolmány mellett, ami előtt több hordágy hevert. Szóval reméltem, hogy ha várok egy kicsit, akkor Held eltakarodik, és beszélhetek Anderrel, mondjuk arról, hogy kölcsön kenyér visszajár, és intézze el, hogy a faterja ne nyírasson ki. De amíg Held bent volt, nem tehettem semmit, azonkívül, hogy meglapulok és reménykedem, hogy nem fedeznek fel.

- A háta is szépen gyógyul, bár attól tartok, a hegek megmaradnak.

- Nem számít... - morogta Ander elég kedvetlennek tűnő hangon, aztán hosszan hallgatott. Ő is, Held is. Nem hallottam mást, csak valami halk motoszkálást, aztán azt sem. A sátorban elmélyült a csend hosszú-hosszú másodpercekre, aztán Held szólalt meg, de a hangja elrekedt beszéd közben.

- Forró vízre lesz szükségem... és tiszta gyolcsra. Kapitány, ha szabad...

Sietős léptek zaját halottam, aztán alig pár méterre tőlem félrecsapta valaki a ponyvát... ó, bakker, nem is akárki.

- Fiú! Hozz forró vizet és tiszta gyolcsot a doktor sátrából. Egy perc és itt legyél! - dördült Reezo hangja, mire egy kölyökszerű alak elstartolt a ponyva mellől, én meg a számba tömtem a saját öklömet, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy lent maradjak és kussoljak.

- Nem túl szívderítő látvány - lehelte keserűen Ander, mikor a tengernagy visszacaplatott a sátorba.

- Hadnagy... - kezdte még mindig rekedt hangon Held, majd rövid torokköszörülés után kibökte a nyilvánvalót -, a keze üszkösödik.

Erre senki nem felelt semmit, pár szívdobbanásig megint csak a homokon dobbanó léptek neszét hallottam: egy lépés, kettő, három... Aztán felcsattant Reezo parancsa.

- Mutassa! Biztosan rosszul látja...

- Kérem, uram, ne áltassa magát - sóhajtotta Held.

- És mit tehetünk, hogy megállítsuk az üszkösödést, doktor? - kérdezte Reezo, ezúttal lélegzetnyi szünetet sem hagyva az orvosnak.

- A legbiztosabb... - kezdte Held óvatosan, de nem fejezhette be a mondatot, mivel Ander félbeszakította.

- Le akarja vágni az egészet, igaz?

- Az ilyen esetekben sajnos nem nagyon akad más lehetőség, hadnagy.

- És ha kiégetné a sebet? - csendült fel újra Reezo hangja. - Hallottam már olyanról, akin segített.

- Kapitány, őszintén megmondom, hogy én nem hiszek az égetésben. Beválhat, de a legtöbbször hiábavaló, és ha a fertőzés tovább terjed, sokkal nagyobbat kell vágnom. Higgye el, én is szeretném megmenti a hadnagy kezét, de a karját és az életét sokkal jobban... - Az orvos talán mondott volna még mást is, de egy könnyű lábú, szurtos képű kölyök rohant végig a táboron, és pillantásra sem méltatva a búvóhelyemet rongyolt be egy kis batyuval és egy nagyobb vödörrel a cifra sátorba.

- Itten van, uram, minden amit kért - csendült Tony lelkes hangja. - Akkor most megmentik a hadnagy kezét? Nézhetem?

- Takarodj kifelé! - rivallt rá Reezo, mire Tony szó nélkül kiiszkolt a sátorból, sőt a környékről is, de olyan gyorsan, hogy esélyem sem volt odapisszenteni neki. Szóval tovább lapultam és hallgattam a sátorból kiszűrődő neszeket, miközben tehetetlenül a homokba markoltam.

Baszki, nem hagyhatom, hogy levágják a kezét! Ugye nincs náluk csontfűrész? Ugye nem most akarják csinálni... - A gondolatra (újra) felkavarodott a gyomrom, és még kétségbeesettebben markoltam a homokot. Halkan megpróbáltam Salnamhal magamhoz hívni, de mivel nem mertem erőt rakni a hívásba, a szellem érthető okokból kussolt.

Közben halk loccsanást és neszezést hallottam odabentről. Held valószínűleg vízbe mártotta a frissen hozatott gyolcsot, és alaposan kifacsarta. Utána halk szisszenés ütötte meg a fülemet.

- Jobb, ha felkészül, hadnagy! Az amputáció...

- Tudom, az ördögbe is! - csattant ostorként Ander válasza. - Ha meg kell lennie, hát tegye meg az előkészületeket, addig én majd...

Ander hirtelen hallgatott el, de aztán gurgulázó hang böffent fel a torkából.

- Kitartás, hadnagy - búgta Reezo szokatlanul gyengéden. - Held, kérem hozasson a fiúnak egy üveggel a legjobb rumomból!

Lépéseket hallottam, majd láttam, ahogy Held kirobog a sátorból. Nyilvánvaló volt, hogy a pia mellé csontfűrészt is hozat, és felkészül a műtétre, és talán elég sokáig lesz távol, hogy... Hogy mi? Gőzöm sem volt, mit akarok, hiszen még mindig harangok zúgtak a fejemben, és oké, hogy Held végre távozott, de Reezo rohadtul nem ment sehová.

- Nem kell aggódnod. Held érti a dolgát, gyorsan túl leszel rajta.

- Hogyne...

- A sebek behegednek, és megtanulod majd használni a másik kezedet. A te erőddel és felfogásoddal könnyen fog menni. Nem lesz semmi baj, fiam. - Reezo szikáran fogalmazott, mégis ezek voltak a legatyaibb szavak, amiket valaha hallottam tőle. Amikre Ander elég furán reagált: egyszerűen témát váltott.

- Valóban elveszítettük a Crestmorimnál vívott csatát?

- Az ellenségeink is sok hajót veszítettek - tért ki a válasz elől Reezo kissé hidegebb hangon. - Meglehet, több időt igényel ezeknek a patkányoknak a kifüstölése, mint terveztem, de végül úgyis megtörnek. Nincs elegendő forrásuk, hogy sikeresen ellenálljanak a királyi flottának. Napokon belül útnak indul Pordelimből az erősítés. Pár hét múlva az átokszigetek kalózai nem lesznek többek egy rossz emléknél.

- És Artful? Túlélte az ütközetet?

- Talán - sóhajtotta Reezo lemondóan. - Az az átkozott vihar... Semmire sincs bizonyíték, de annyi biztos, hogy a Névtelen nincs többé. Pozdorjává lőttük, utána pedig nekicsapták a hullámok egy zátonynak. - Lehet, hogy csak képzelődtem, de Reezo hangja mintha... csalódottan csengett volna. Bár valószínűleg nem csalt a fülem, mert Ander is értetlenül szólalt meg.

- Azt reméli, hogy Artful túlélte, uram? Miért? Az az ember... nem is ember. Egy förmedvény... A flotta matrózaival lövette agyon a társaimat és közben röhögött.

- Épp ezért nem érdemel ilyen kegyes halált. Ha túlélte... valószínűleg idetart.

- Ezért ejtette foglyul Levát? Gondolja, hogy a kalóz eljön érte?

- Artfulnak fontos ez a lány? - harapott rá Reezo rögvest az infómorzsára.

Jesszusom, nehogy válaszolj! - nyögtem némán, de a hadnagy már felelt is szépen, akár egy kisiskolás.

- Úgy hiszem, kedveli és ad a szavára. Mialatt a hajón voltam, agyonlőtt egy matrózt, aki zaklatta.

Reezo hümmögött, Ander pedig feltűnően színtelen hangon kérdezett vissza.

- Megtudhatom, hogy milyen sorsot szán a foglyunknak, uram?

- Lakat alatt tartjuk. Hasznát vehetjük még a tudásának és a kapcsolatainak.

- És úgy gondolja, hogy önként a segítségünkre lesz?

Ezt a kérdést Reezo leplezetlenül kiröhögte.

- Önként? Ez az önfejű, vad teremtés? Előbb fojtaná magát vízbe.

- Ki akarja vallatni?

- Természetesen - vágta rá Reezo, mire nyilván eldurrant az agyam.

Faszfej. Rohadt görény, szarrágó faszfej! - káromkodtam némán jobb indulatkezelési stratégia híján.

- Uram, ha szabad megjegyeznem, ő vezette el hozzám, és segített megszökni a Névtelenről... életben tartott.

- Bizonyára Artful parancsára.

- Most említette ön is, hogy mennyire önfejű, és tanúsíthatom, hogy Artful hajóján sem viselkedett másképp. A tengerbe dobta a Linnet papírjait, hogy Artful kénytelen legyen életben tartani. Állandó őrséget vállalt, hogy ne kínozzanak meg többször. A szavát adta Artfulnak, hogy majd ő kiszedi belőlem, hová tart a flotta, de... meg sem próbált kikérdezni. Nem kalózok közé való. Helyén van a szíve, és többször említette, hogy nem akar Artfulékkal maradni.

- Téged aztán jól behálózott - köpte Reezo megvetően.

- Uram?

- A lány hazudott neked.

- Mégis miből gondolja?

- Ez a civilizálatlan cafka két tisztemet és egy kadétot súlyosan megsebesített, és megpróbált végezni velem.

- Mi? De... uram, ha ez igaz, hogy lehet még életben? - hadarta értetlenül Ander.

- Éjjel lopózott be a kabinomba - kezdte sötét tónussal Reezo. - Álmomban fölém hajolt és különös dolgokat sugdosott. Mintha fenyegetni próbált volna, de lelőttem... legalábbis azt hittem. Ám mikor az őrség berontott az ajtón, neki nyoma sem volt, ahogy a flintámból hiányzó golyónak sem. Érthetetlen... Mikor néhány perc múlva elém hozták, a csipákat törölgette a szeméből, mint aki épp akkor ébredt, és sértetlen volt... Sokáig azt hittem, csak álmodtam a merényletet, de... kétségeim támadtak az esettel kapcsolatban. A lány több, mint aminek látszik. Illetlenül sokat tud a harcról... aljas praktikákról. Fogalmam sincs, hogy a merényletkísérlet után hogy jutott vissza olyan gyorsan a fedélzetre, sem arról, hogy kerülhette ki észrevétlenül az őrséget, de nem ez zavar a legjobban, hadnagy.

- Akkor mi, tengernagy?

- Az, hogy másnap reggel olyan könnyed mosollyal az arcán csevegett a matrózokkal és a tisztekkel is, mintha mi sem történt volna. Rá egy napra megtámadta az egyik kadétot... utána együtt szivattyúzott a matrózokkal... A legénység megkedvelte a minősíthetetlenül barbár húzásai ellenére. Annak ellenére, hogy tiszteletlen és otromba módon viselkedik, tartotta a szavát, és elnavigált erre a szigetre. Zokszó nélkül partra szállt a társaságunkban, de hogy, hogy nem... mialatt mi felderítettük a partot, a másodkormányosom dezertált. Nem tudom bizonyítani, hogy a lánynak köze lett volna hozzá...

- Nem kell folytatnia, uram. Értem. Leva... körmönfont és nem tudhatjuk, mik a valódi céljai. Nekem is segített a szökésben, és Artful valószínűleg ugyanúgy nem tudta bizonyítani, hogy vétkes, ahogy ön sem. Akkor altatót kevertetett a hajósinassal a közös ételbe. Lehet, hogy most is van egy cinkosa.

- Könnyen lehet. Ezért biztonságosabb, ha láncra verve tartjuk.

- Hogyne... De ha van rá mód, szeretnék szót váltani vele.

- Ugyan miért? - kérdezte Reezo számonkérő hangon, és Ander csak rövidebb hallgatás után felelt.

- Tartozom neki. Tudom, hogy veszélyes és nem bízhatunk benne, de sok időt töltöttem mellette a Névtelenen. Talán meggyőzhetem, hogy működjön együtt velünk.

- Most felteszek egy kérdést - búgta Reezo lassan. - Őszinte és egyenes választ várok rá.

- Hallgatom, uram.

- Gyengéd érzelmeket táplálsz a lány iránt, Ander?

- Nem - nyögte ki betűntként a döbbent hadnagy. - Úgy hiszem, nem, uram.

- Úgy hiszed, vagy tudod?

- Miért fontos ez?

- Lehet, hogy elhitette veled, hogy kedvel, de ő Artful bandájához tartozik. Haramia, akárcsak a többi. Ha képes volt az ujja köré csavarni valakit a hajómról és rávenni, hogy segítsen neki megszöktetni azt az erőszaktevő Samms-t, szerinted mire lenne képes a társaiért? Meddig menne el, hogy megvédje Artfult és csürhéjét?

- Elég messzire ahhoz, hogy kellemetlenséget okozzon a flottának - felelte rövid habozás után Ander, mire nekem rángatózni kezdett a tenyerem, és alig egy másodperccel később bal kezem önkéntelenül is ökölbe szorult.

- Ha intim kapcsolatba kerültél vele, jobb lenne, ha nem lennél jelen a kihallgatásán.

- Intim? Úgy érti...

- Pontosan tudja, hadnagy, hogy értem. De emiatt nem kell szégyenkeznie. Még fiatal, és a kalózlány minden vadsága ellenére szemrevaló teremtés.

- Nem - ellenkezett ezúttal határozottan Ander. - Nem kerültünk intim kapcsolatba, és nem táplálok iránta gyengéd érzelmeket.

- Ez megkönnyíti a dolgunkat.

- Igen. De ha megbocsát, uram, szeretnék egy kicsit magamra maradni. Fel kell készülnöm, mire a doktor visszatér.

- Hogyne. Megértem.

Léptek csikordultak, Ander pedig végre egyedül maradt.

Eredetileg úgy terveztem, hogy várok, legalább néhány percet Reezo távozása után, hogy biztosra vehessem, nincs más a sátorban, de... ja, hát émelyegtem, vulkánként fortyogtam és képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Szóval halkan morogva egyetlen dühös mozdulattal feltéptem a sátorponyva alját és bekúsztam a résen, bezsebelve a vöröshajú sráctól egy hökkent tekintetet.

- Leva... te...

- Hogy kerülök ide? - fejeztem be a kérdését, miután sikerült ülőhelyzetbe küzdeni magam. - Leginkább kúszva. Szarul festek? Hát te sem vagy egy szőke herceg, de amúgy sem akartunk smárolni, úgyhogy tök nyolc. Dumáljunk! Szóval, lazán végignéznéd, ahogy megkínoznak? Kösz szépen.

- Hogy jutottál ki?

- Egy sátorból? Ezt most komolyan kérdezed?

- Meg voltál bilincselve.

- Ja. Feltűnt. Idepasszolnál valami rongyot? - Ander továbbra is hitetlenül pislogott, de udvariasan megmártott és kicsavart egy tiszta gyolcsot, majd odadobta nekem... természtellenesen merev mozdulattal. Jobb kezét végig a kis tábori asztalon tartotta, amin a forró vízzel töltött lavór is pihent, de úgy, mintha odaszegezték volna... vagy mintha az a kéz nem is hozzá tartozott volna. Mintha nem lett volna több egy megunt papírnehezéknél. Értettem miért tesz így, és próbáltam nem bámulni. Figyelemelterelés gyanánt bénázva elkezdtem lecsutakolni bal lábfejemről a homokot és a vért.

- Megsérültél? - kérdezte Ander, mire vállat vontam.

- Lenyúztam a bilinccsel.

Miután lemostam a másik lábfejemet is, visszadobtam a rongyot a hadnagynak.

- Egyébként örülök, hogy egyben vagy. Korábban is akartam mondani, csak valamelyik barom tarkón vágott. Szóval időbe telt, hogy rádbukkanjak. Aztán a fateroddal dumáltál, és mivel vele nem igazán vagyunk egy hullámhosszon, inkább kint vártam.

- Mindent hallottál?

- Onnantól kezdve, hogy Held megdicsérte a rögzítőkötésemet, mindent.

- És?

- És? A hallottak alapján engem megkínoznak, neked meg levágják a kezedet. Tök buli lesz.

- Na, jó. Felállni! Jobb lesz, ha visszakísérlek, mielőtt valakinek feltűnik, hogy megint nem ott vagy, ahol kéne - mondta határozottan Ander, miközben kevésbé határozottan felállt a székéről, és háta mögé rejtette üszkösödő jobbját. Én viszont a földön maradtam.

- Szerintem sokkal izgibb, ha hajat tépve kajtatnak utánam - jegyeztem meg, mire a hadnagy megállt és lenézett rám.

- Leva, a szavamat adom, hogy mindent megteszek az érdekedben, csak ígérd meg, hogy nem kevered magad még nagyobb bajba!

- Milyen lovagias - morogtam, miközben tekintetem folyton visszavándorolt a jobb karjára, amit feszesen a háta mögé húzott, miközben balját felém nyújtotta.

- Gyere!

- Sajna nem lehet, mert ha felállok, fix, hogy megint kidobom a taccsot. Egy sátrat már összerókáztam. Ne akard, hogy a tiéd legyen a következő!

Ander homlokráncolva, ügyetlenül térdelt le elém.

- Betegség gyötör? Elég rossz színben vagy.

- Ja. Talán van némi köze ahhoz, hogy cseppet tarkón vágtak.

- Bizonyára kellemetlen - jegyezte meg Ander némi kárörömmel miközben lazított a tartásán, és leengedte oldala mellé a jobb kezét.

- Á, ne irigykedj! A te hadisérülésed sokkal menőbb. Amúgy? Tényleg végtagot akarsz vágatni séró helyett? Csak mert szerintem akár meg is menthetnénk a kezed. Mármint ami még megvan belőle.

Ander szemében halvány szikra lobbant. Vidám, reményteljes szikra.

- Te... ismersz valami gyógymódot?

- Meglehet - bólintottam magabiztosan, arra gondolva, hogy mi sem könnyebb, mint egy csapat halott sejtet újraéleszteni. - De kell a cuccom.

- A „cuccod"?

- Ja. A tatyóm. Abban vannak a gyógyszereim. De valaki lenyúlta, amíg kiütve hevertem.

- Rapace hadnagy szerint az a táska üres - jegyezte meg Ander, mire én gúnyosan fújtam egyet.

- Nem véletlenül tűnt annak. Lopásgátlós, épp az ilyen seggfejek miatt.

A hadnagy finoman elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

- Jól van, figyelj! Visszakapod a táskádat és beszélek a tengernaggyal. Mire van még szükséged?

- Pihenésre, asszem. Muszáj egy kicsit aludnom anélkül, hogy azon pánikolnék, hogy valami kínos szitura ébredek. És némi víz is jól jönne. Attól talán javulna ez a rohadt fejfájás. És természetesen ne hagyd, hogy Held hozzányúljon a kezedhez! Meg... figyu, tudom, hogy az apád, meg minden, de engem zsigerből rühell, és most, hogy azt is tudja, hogy Artful kedvel, tuti ki akar csinálni, vagy csalinak használni. Csalinak amúgy téged is. Megemlítettem neki, hogy mivel a Babylont nem sikerült megcsípniük Crestmorimnál, száz, hogy visszajönnek érted.

- A tengernagy szerint lehet, hogy már halott. A Névtelen...

- Tudom. Ott voltam, dereng? De a kapitány nem halt meg, ahogy Jeff sem. És mindketten Reezo vérre szomjaznak. A lényeg, hogy tartsd nyitva a szemed, pláne, ha én elalszom, mert ha megint mozgásképtelenné tesznek, akkor nem tudlak megvédeni Artfuléktól... meg amúgy sem lenne szerencsés, ha itt találnának... bár, ha már itt találnak, akkor tényleg jobb, ha fogolynak tűnök.

- Leva, fogoly vagy.

- Tök mindegy. Igénybe veszem az ágyad - biccentettem az összecsukható priccs felé a sátor túloldalán.

- De...

- Az én sátram tök szar. Csak egy pár cipő meg a béna bilincsek vannak bent és pár hányás tócsa. Itt sokkal kényelmesebb, te meg úgyis úriember vagy. Nem?

- Rendben - sóhajtott a hadnagy. - Legyen, ahogy szeretnéd.

- Segítesz odamenni?

Ander újra lenyújtatta nekem ép kezét, én pedig belecsimpaszkodtam. Így sem volt könnyű mutatvány, mivel Ander továbbra sem terhelt a jobb bokájára, és az evezője sem volt nála. Nehézkesen botorkáltunk el az ágyig.

- Még két ilyen kriplit - gúnyoltam magunkat, miközben szédülve ráhanyatlottam Ander párnájára. Doh szaga volt.

- Nem hívok őröket és nem bilincsellek meg, mert bízom benned, de add, a szavad, hogy itt vársz.

- Oksi - dörmögtem a büdös párnába.

- Nincs mitől tartanod.

- Úgy nézek ki, mint aki túlparázza a szitut?

- Nem fogom hagyni, hogy megkínozzanak, ha emiatt aggódsz, de most nem a Névtelenen vagy. Ez itt a őfelsége flottája. Nekünk szigorú szabályaink vannak, így hadnagyként nem szállhatok szembe egy tengernaggyal. Nyíltan semmiképpen.

- Ja. Főleg, ha az a tengernagy az apád.

- Igen, az apám.

- És nagyon odáig vagy érte.

- Aludj!

- Oké - vackoltam el magam azzal a tudattal, hogy mikor magamhoz térek, varázsolnom kell, méghozzá a sárkánymágiával. Ráadásul úgy, hogy kicsit se tűnjön varázslatnak, mert tuti egy szakasznyi skiénai fogja skubizni minden mozdulatomat... a többi szarságra inkább egyáltalán nem gondoltam.