Csigalassan vánszorgott az idő. Rapace átlag kétpercenként meghúzta az üvegét, de Ewer csak magába roskadva ült. Egy pillanatra sem nézett fel, szóval ha lett volna normális világítás, akkor sem tudtam volna olvasni az arcáról, mégis sejtettem, mi baja lehet. Akkor is így gubbasztott, mikor elmondtam neki, hogy a kuzinja és a Linnet többi tisztje is halott. De most nem volt kéznél se Salnamhal, se a potya papagáj, hogy segítsen enyhíteni a fájdalmán. Egyedül, állatka nélkül kellett volna valahogy megoldanom a szitut, de egyszerűen nem ment. Rohadt kimerültnek éreztem magam az átvirrasztott éjszaka után, és így, hogy kussban malmoztunk a sötétben, újra megelevenedtek előttem az álmomban látott képek.

Mélán a hajamba markoltam és meghúztam, amennyire bírtam, hogy kiűzzem az álom maradványokat a fejemből, de csak annyit értem el, hogy a kósza és zavaros képek közül kiélesedett egy. Egyetlen egy. Pont az, amire kicsit sem akartam gondolni:

Damien remegő orrcimpákkal, kifejezéstelen arccal viszonozza Zach és Norry pillantását, akikkel együtt ivott és kártyázott még a csata és a vihar előtt. Rezzenetlenül, pislogás nélkül néz először Zach, aztán Norry szemébe. Az árulók egyszerre húzzák meg a ravaszt... Mindannyian tüzelnek! Mindegyik golyó testet ér. Vér buggyan a zöld-fehér-sárga uniformisokra. Damien térdre roskad... valamit mondani akar, nyitja a száját... Ám szavak helyett vér buggyan elő ajkai közül. Szemei elkerekednek. Lenéz, aztán fel, mintha a hátra csavart karú Ander tekintetét keresné, de sosem találja meg. A többiekkel együtt terül el a vértől síkos deszkákon, miközben barátja vicsorogva próbál szabadulni a karjait tartó martalócok szorításából... Artful veszetten vihog...

Nem akartam újra látni a filmként pergő jelenetet, mégis, mintha valaki a koponyám falára vetítette volna. Akármerre fordítottam a fejem, ott volt. Akár lehunytam a szemem, akár nem, újra és újra lejátszódott előttem a tisztek kivégzése. És a véres mellkassal összecsukló alakok között ott volt Conall Terrance-Ewer is... Artful az ő zubbonyát hordta most... amiről Fred tüntette el a golyó ütötte lyukakat.

Kétségbeesetten kezdtem előre-hátra hintázni, hogy kiűzzem a borzasztó gondolatokat, egészen megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok. Pillanatokat kerestem. Ander fejéből lopott pillanatokat, ahol Terrance még élt. És találtam is. Láttam mosolyt villanni a sebhelyes arcon, láttam bőszen magyarázva egy árboc tövében, láttam kupát emelni egy ivóban és láttam, mikor nevetve megsuhogtatta a kardját az Akadémia udvarán. Láttam...

– Jól vagy? – Csak Ewer hangját hallva esett le, hogy a kis tiszti kabin végében gubbasztok, és valószínűleg úgy festek, mint valami hibbant. És tény: olyan hetven százalékra vettem, hogy be fogok dilizni. Én asszisztáltam Artfulnak ahhoz a mészárláshoz. Én készítettem elő a terepet, én keltettem zavart, én térítettem el a Linnet ágyúgolyóit, én...

– Annyira cseszettül sajnálom! – fakadtam ki. – Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége. Nem így akartam. Én csak...

– Nem akartad "lerohadékozni" nyilvánosan Althamot? – nézett fel Rapace a benyakalt alkoholtól kicsit ködös tekintettel. – Hm... ez meglepő. Pedig neki néha még én is szívesen beverném a képét.

Értékeltem volna Rapace humorát, ha nem lettem volna éppen totál paffon. Így viszont csak horkantam egyet.

– Leszarom Althamot. Én Terrance-ről beszélek! Meg Chamberlainről, Lewisről... Nem. Lewisnél esélyem sem volt, de a többiek! Megmenthettem volna őket, ha nem vagyok olyan hülye... Bassza meg, tudnom kellett volna! Limim után tudnom kellett volna...

– Miről beszélsz? – hajolt előre Rapace, erősen rászorítva az italos üveg nyakára, de képtelen voltam felelni. Inkább elbújtam a karjaim mögé, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne bőgjek és ne robbanjak.

– Én azt hiszem, értem, uram – szólt csendesen Ewer, miután Rapace tovább faggatott, én meg még jobban begubóztam.

– Érti amit összehordott?

– Igen, uram. Leva a Névtelenen volt, mikor összecsaptak a Linnettel. Ott volt, mikor a kalózok elfoglalták a hajót.

– Ugyan, Brendon! Az, hogy Ander fogságba esett, még nem jelenti azt, hogy az a csürhe elfoglalta volna a Linnetet.

Ewer úgy nézett Rapace-ra, mint valami hülyére.

– Hadnagy, tisztelettel kérdezem, hogy mégis miből feltételezi, hogy a Linnet nem veszett oda? Utoljára akkor hallottunk felőle, mikor leszakadt a flottától, hogy ellenőrizzen egy magányos szkúnert.

Rapace nem felelt, én viszont sötét tekintettel felpillantottam.

– Ellenőrizni? Komolyan? Így mondják felétek, azt, hogy "szarrá lőni"?

– Én csak annyit tudok, amennyit a zászlósok közvetítettek – jegyezte meg Ewer szúrósan. – Nekünk azt mondták, hogy ellenőrizni akartak egy hajót.

– Hát kurvára nem ellenőriztek semmit!

– Várjunk – nézett rám kétkedve a másodtiszt. – Az a magányos szkúner tényleg a Névtelen volt? Artful Névtelenje? És elfoglalta a Linnetet?

– Ja.

– Hogyan? Hiszen tudtommal a Kegyelmes is hátramaradt.

– Gondolom akkor a Kegyelmes zúzódott kegyetlenül apró darabokra a Teknőcön.

– "Teknőc"? – kérdezte értetlenül Ewer.

– Egy sziklás zátony. Az a másik hajó nekisodródott a viharban. A Linnet viszont megúszta. És figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott ránk, pedig akkor skiénai zászló alatt hajóztunk.

– Gladstone bizonyára a hamis zászló ellenére is gyanút fogott – okoskodott Rapace, amire csak egy vállvonással feleltem.

– Hogy csináltátok? – kérdezte rövid szünet után Ewer. – Százszor végig gondoltam a helyzetet, de még mindig nem tudom elképzelni. Hogy mérhettetek megsemmisítő vereséget egy sorhajóra?

– "Megsemmisítő"? Mégis miről beszél? – nézett összehúzott szemmel Rapace a kadétra.

– Uram, ha egy hadihajó elveszíti a kapitányát, a tisztjeit pedig agyonlövetik a fogságba ejtett matrózokkal, az szerintem megsemmisítő vereség.

Rapace hirtelen elsápadt, és... nem tudott mit mondani. Fürkészően meredt előbb Ewerre, mintha azt várta volna, hogy a fiú azt mondja, csak blöffölt, aztán mikor rájött, hogy nem poén, a tekintete átvándorolt rám. Nem bírtam állni a pillantását, mert épp olyan szemekkel méregetett, mint eleinte Ander.

– Te tényleg Artfullal hajóztál – búgta undorral telve. – Az ő szajhája vagy.

– Szexista seggfej – pillantottam rá én is hasonló ellenszenves arckifejezéssel. – A számvevője voltam, nem a szeretője.

– Voltál?

– Mivel most itt vagyok, nem nagyon vágom az ottani leltárat. És amúgy is... miután összeszedtük Andert, én lelépek.

– Ahhoz a kapitánynak is lesz egy-két szava – morogta Rapace, de nem vettem fel a kesztyűt.

– Legyen.

Megint csend ült közénk, csak ezúttal Rapace sokkal borúsabb tekintettel meredt maga elé. Vagy inkább az ujjai között forgatott üvegre.

– Kit hagyott még életben az az anyaszomorító? – nézett fel végül.

– Pár matrózt – feleltem halkan. – Akik az ütközet közben átálltak. Aztán hajlandóak voltak... tudod...

– Nem tudom, úgyhogy mondd el!

Óvatosan emeltem fel a fejem. Rapace annyira szorította az üveget, hogy félő volt, összeroppan az ujjai között, Ewer pedig egészen belesüllyedt a székbe. Mintha el akart volna tűnni benne.

– Szerintem Brendon nem szeretné újra végighallgatni – tiltakoztam szolidan, de nem jött be. Rapace kidülledt szemmel meredt rám. Épp, mint egy kiskamasz a horrorfilmre, amiről tudja, hogy nem kéne néznie, és hogy mindjárt egy kurva ijesztő rész jön, mégsem bírja leállítani.

– Artful nem végezhetett mindegyikükkel. Tudnia kellett, hogy ha ilyesmire vetemedik, akkor hajtóvadászat indul ellene. Nyilván ezért kímélte meg Reezo hadnagyot is. Mondd el, hogy kiket hagyott még életben!

– A tisztek közül senkit, baszd meg! – vágtam a fejéhez törődötten.

A kifakadásom hallatán Ewer összerázkódott ültében, Rapace pedig hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

– Nem lehet. Brendon, nyugodjon meg! Conall bizonyára...

– Ne ringassa magát hamis reménybe, uram – suttogta Ewer. – Leva látta.

Rapace ismét felém fordult, én pedig egy sóhajt magamba fojtva végighúztam a mutatóujjam az arcomon, némán jelezve, hogy pontosan emlékszem, honnan indult és meddig tartott a Terrance arcát átszelő sebhely.

A hadnagy képe a gesztus láttán egészen megnyúlt, és félrerakta az üveget, hogy helyette a kardját vonja az ölébe. Finoman reszkető ujjakkal simított végig az ezüstberakásos hüvelyen. Értettem miért.

Az emlékben, mikor Damien párbajra hívta Conallt, felbukkant Rapace is. Eddig nem vettem biztosra, hogy ő az, mivel az emlékben még nem volt ilyen kackiás bajuszkölteménye, és Ander akkor nem rá fókuszált, szóval elmosódottnak, lényegtelennek tűnt az alakja. De most, mikor kezébe fogta azt a kardhüvelyt, azonnal tudtam, hogy ő állt azon a régi napon a sebhelyes arcú tiszt oldalán. Ugyanakkor jártak az Akadémiára, imádtak vívni, és... barátok voltak. Még csak Ander emlékeire sem volt szükségem, hogy ezt tudjam. A fájdalom, ami Rapace arcára ült ki, önmagáért beszélt.

– Nagyon sajnálom – motyogtam részvétteljesen.

Rapace nehézkesen bólintott, majd óvatosan félrerakta a kardot és Ewerre nézett.

– Ha szükségét látja, kaphat pár szabad órát, hogy méltóképpen elgyászolhassa a kuzinját. Ő kiváló tengerésztiszt volt. Emellett nagylelkű és bátor ember. Én... Átérzem a vesztesége súlyát.

– Köszönöm, uram. Az együttérzést és a felajánlást is, de inkább nem élnék vele. Jobb, ha... Könnyebb, ha van mivel elfoglalni magam – ismerte be Ewer, Rapace pedig megértően bólintott.

– Ez esetben megbíznám egy feladattal.

– Hallgatom, uram.

– Tartsa szemmel a társait, és közvetlenül nekem jelentse, ha bármi kivetnivalót lát!

– De ez a rangidős kadét kötelessége.

– Úgy hiszem, Roy bizonyította, hogy erre a feladatkörre alkalmatlan.

– Akkor sem értem, miért engem tisztel meg a bizalmával, uram. Graham is idősebb nálam.

– Graham Gallagos már attól összehugyozza magát, ha egy matróz hangosan beszél – horkant fel Rapace. – Önszántából sosem számolna be semmiféle túlkapásról. Maga viszont ígéretes kadét, Brendon. Conall is mindig elismerően beszélt magáról.

– Uram...

– Vegye parancsnak...

– Rendben... Most elmehetek? Szeretnék meggyőződni róla, hogy Reezo kadét jól van-e.

– Hogyne – bólintott Rapace.

Ewer felállt, és enervált léptekkel megindult az ajtó felé.

– Brendon! – szólt még utána a hadnagy, mikor Ewer keze már a kilincsen volt. – Ha összeszedi magát, és a kuzinja emlékéhez méltó módon végzi a feladatait, a hadjárat után kérvényezni fogom, hogy előbb tehesse le a záróvizsgáját.

– Köszönöm, hadnagy – mondta Ewer, egy leheletnyit derültebb arccal, majd lenyomta a kilincset és távozott. Az ajtó halkan csapódott be a háta mögött.

Rapace nagyot sóhajtva nyúlt végig a függőágyán, kardját magával húzva és a mellkasához szorítva.

– Terrance-től kaptad? – kérdeztem a fegyvert bámulva, csak azért, hogy megtörjem a lassan megint körénk telepedő, nyomasztó csendet.

– Tőle – felelte Rapace készségesen. Valószínűleg ő is félt magára maradni az emlékeivel, mert kérés nélkül tovább dumált.

– A hadnagyi vizsgánkra csináltatta. Nem tudhatta, hogy sikerül-e, hogy tényleg hadnagy lesz-e belőlünk, és ha igen, akkor kapunk-e a közeljövőben megbízatást, mégis csináltatott egy kardot... hogy nekem adja. Ostoba, érzelgős pojáca – csóválta meg keserűen a fejét. – Előre fizetett. Az összes pénzét erre költötte, holott a családja annyi tartozást halmozott fel, hogy minden járandóságát a hitelezőiknek kellett volna folyósítania. De ő a kamatokkal nem törődve, vett egy kardot... egy mesterművet... az ördögbe! Az egészet a hitelezői háta mögött intézte. Sosem tudták meg, hogy kevesebbet törleszt, mint tehetné. Mindig mindenből kivágta magát. Rég kiérdemelte a kapitányságot, sőt! Most pedig halott... Sosem hittem volna, hogy előbb harap fűbe, mint én. Az ördögbe...

A falnak dőlve hallgattam a vízesésként ömlő szavakat és kényszeredetten bámultam a plafont. Nem bírtam Rapace-ra nézni. Az utolsó szót egészen elfúló hangon nyögte ki, és attól tartottam, hogy talán sír. Valamiért más lett volna a bajuszos tiszt könnyeit látni, mint Ewerét vagy Tristonét.

– Tényleg sajnálom, hogy a barátját nem tudtam megmenteni – mondtam továbbra is a plafont nézve, de nem szánalomból. Komolyan gondoltam. Meg kellett volna mentenem azokat a tiszteket. Már akkor, a hullákat látva tudtam, hogy Artful kibaszottul túllőtt a célon, de csak most tudatosult bennem, hogy mennyire. A Linnet tisztjei nem voltak rossz emberek. Nem voltak rosszabbak, mint Artful, Reezo vagy én. Csak katonák voltak. Tették, amivel megbízták őket. És szentül hittek benne, hogy helyesen cselekszenek, mikor megtámadták a Névtelent. Ahogy én is szentül hittem, hogy mind utolsó férgek, mikor átugrottam a fedélzetükre Freddel.

Most, a plafonnal szemezve jöttem rá, hogy akárhogy küzdök, ezt a meccset már kurvára elbuktam. Hiába tűnt úgy, hogy Evan és a többiek a történtek ellenére is mellettem vannak. Hiába jöttek segíteni. A skiénaiak és a szigetekiek olyan mély sebeket ejtettek egymáson, amit képtelenség lett volna orvosolni egyetlen, random összehozott tárgyalással. De ha remény sincs, hogy tárgyaljanak, akkor mégis hogyan tovább? Oldalt kellene választanom? Ugyan melyiket? Hiszen mindkét csapatban ugyanolyan esendő emberek játszottak. És én mindegyiküket szerettem volna megmenteni. Akkor is, ha sokkal egyszerűbb lett volna útjára engedni egy mindent porrá hamvasztó futótüzet.