A befuccsolt szóbeli után két hónappal, decemberben sikeresen leadom a szakdolgozatomat, és valahogy teljesítem az államvizsgát is, így januárban átvehetem a diplomámat. Nem megyek el a diplomaosztóra. Nem hívom meg a családomat, nem húzok talárt, csak elbattyogok az egyetemre és átveszem az ügyintézőktől az oklevelet az iratokkal.

Hétköznap és szombatonként a munkahelyemen, a Visszhang nevű könyvesbolt-kávézóban dolgozom. Az újonnan érkezett könyveket rendezgetem, takarítok, kávét főzök és kiszolgálom a vevőket. Most, hogy már nincs egyetem, nemcsak rész-, hanem teljes munkaidőben itt vagyok, így egyedül viszem a boltot a főnököm segítségével. Hétfőn, kedden és csütörtökön fixen én nyitok és veszem át a péksütemény-szállítmányt meg a szerződött kiadók által kipostázott könyveket, ugyanis Mr. Parsamyan, a Visszhang tulajdonosa ezeken a napokon reggeli kezelésekre jár. Nem árulja el, és nincs is semmi közöm hozzá, de gyakran nem lép ki az e-mail-fiókjából a pultban lévő számítógépen. Távol álljon tőlem a mások életében való vájkálódás, de nem sokat tehettem, mikor megnyitottam a leveleket, hogy lássam, mikor érkeznek az új Elle Kennedy-példányok (igen, újabban azok a könyvek hódítanak a piacon, amelyek borítóján félmeztelen pasik ejtőznek, és elnézve azokat a testeket, végül is értem én, hogy miért), és a felső sorban a Szent Anna klinika nevét olvastam, időpont-egyeztetésre való felhívással. Nagybetűkkel. Képtelenség lett volna nem észrevenni.

Mr. Parsamyan mindentől függetlenül jól néz ki. Van vagy 185 centi és ugyan elég vékony, de ez alkati adottság, és nem a betegségének következménye. Szőke haja már őszülőfélben van, az arca mindig határozott és kiegyensúlyozott. És állíthatom, hogy remek főnök. Precíz és szigorú. Olyan, akinek komplett elképzelése van mindenről a boltjával kapcsolatban, és ez az, amit én speciel kifejezetten kedvelek benne. Nem kell kitalálnom, mit akar vagy mire vágyik, csak megmondja, mi hogy legyen, én pedig tartom magamat az elképzeléseihez.

Január második felének egyik 30 fokos estéjén, a ventilátorom elé helyezkedve, felhúzott lábakkal ülök a kanapén és A Winx Saga frissen megjelent évadát nézem, mert Alexis tudni szeretné, vajon ő-e az egyetlen, aki nem érti, mi ez a felhajtás a sorozat körül. Egyik pillanatban még az öt tündér csajszi sejtelmes és rejtelmes akciózását követem nyomon (már persze ha jól értem, hogy mi történik), a következőben pedig már kezemben a telefonom, és ujjaim önkéntelenül is az osztálytalálkozó eseményének felületére tévednek.

Lassan végigpörgetem, hogy kik jeleztek vissza, és egyes emberek részvétele még inkább visszatart attól, hogy elmenjek, míg másoké ösztönzőleg hat rám. De igazából az egész nem arról szól, hogy ők ijesztenek el, sokkal inkább saját magam és a gondolat, hogy szembe kell néznem velük és azzal, hogy mennyire hiányoznak.

Szerettem a középiskolát és egyenesen imádtam azt a négy évet, amíg odajártunk. Úgy éreztem, hogy még ha nem is mi voltunk a földkerekség legösszetartóbb osztályközössége, a termünkben mindig jó hangulat uralkodott. És csak mert idegtépő volt néha a matek vagy a fizika, mindig lehetett legalább halkan sugdolózni vagy egy messze ülő, de remek dobótechnikájú baráttal levelezni. Ráadásul az olyan dupla órák, mint az életvitel, a zene és a művészet, kifejezetten kellemes felüdülést biztosítottak a humán és reálórák forgatagában. A klubtevékenységekről és a sulis programokról már nem is beszélve.

Igazából nagyon klassz volt az egész négy év. Sok barátom akadt, és egy idő után olyan filmbe illő társaságunk is alakult, akikkel minden nap, még ha fárasztóan is, de szórakoztatóan telt el.

Talán ez is közrejátszik, hogy ez a tinisorozat és az osztálytalálkozó együttes hatására kezdem meggyőzni magamat arról, hogy mégiscsak jót tenne nekem ez az összejövetel.

Éppen hogy megfogan bennem ez a gondolat, amikor újabb ember jelez vissza igennel.

Sawyer Woodrow.

A kisfiúsan jóképű, humoros és szelíd Sawyer Woodrow, aki sosem tudott nemet mondani, és akibe menthetetlenül bele voltam zúgva egész gimi alatt. Nem volt ez valami mesebeli romantikus sztori, a szürke, béna lány szerelme a menő srác iránt. Az első évben már haverkodtunk, aztán barátokká váltunk, és közös barátaink révén egy társaságba is kerültünk. Azonban sosem alakult ki közöttünk ennél több.

Alapvetően minden sulinak megvan a maga népszerű sráca. Na, ez nálunk, a Foothillben Sawyer volt, úgy, hogy közben mégsem ő volt az. Sawyer ugyanis nem vágyott a népszerűségre, csak a népszerűség (és a lányok) vágytak rá. Ettől lett még különlegesebb és még elérhetetlenebb.

Az Instagram-posztjaiból tudom, hogy bőven kijutott neki a jóból. Elvégezte az egyetemet, és építész lett, mint az édesapja. Nos, illik is hozzá ez a klassz élet. Kinek ez jut, kinek az. Holtbiztos, hogy nem fogok holnap odamenni azért, hogy szembesítsem Sawyert és a többieket azzal, mekkora csődtömeg is vált belőlem. Rettenetesen szégyenkeznék.

Hale rángat ki a gondolataim közül, ahogy belép a nappaliba.

– Holnap kezdődik a Kollégiumi Őrület – mondja.

Most végzett a fürdéssel, derekára törülközőt kötött, és épp nedves sötétbarna haját simítja hátra. Bal karját a vállától egészen a csuklójáig egy tetoválás borítja. Sötét fellegek sorakoznak a bőrén, melyek között fehér villámok csapnak le. 18 évesen varratta magára, mikor végre a szülei engedélye nélkül is elmehetett egy szalonba. A tetkó szimbolizálja a felnőtté válást és a függetlenedést, ugyanakkor talán kissé furcsa módon a zene iránti szeretetét is. Hale basszusgitáros a saját bandájában, a Végtelen Mennydörgésben, de a karján húzódó villámlás nem az ez előtti tisztelgés jele. Azt mondja, a vihar és a villámlás mindig megihleti. Azt állítja, olyankor mindig az a bizsergés lesz úrrá a testén, mint mikor zenét ír, gitározik vagy szeretkezik. Egy felszabadító érzés, ami feledtet minden mást a világban.

Mikor elmesélte ezt, nem bámultam bambán vissza rá, mint akinek fogalma sincs, miről hadovál, mert pontosan értettem. Én is éreztem ezt, amikor még futottam. Azt a lehengerlő szenvedélyt, aminek akárhányszor hódol az ember, nem tudja sem megunni, sem háttérbe szorítani. Persze mindaddig igaz ez, míg éltet a szenvedély. Ha kihuny a fény, oda az élvezet.

Ami Hale-t illeti, nagyjából egy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Egy verőfényes forró péntek délután besétált a Visszhangba, kért egy eszpresszót, majd leemelt egy Patrick Rothfuss-könyvet a polcról és elolvasta a hátsó borítót. Hamar beszélgetésbe elegyedtünk a könyv kapcsán, és mikor egy héttel később visszajött, mondván, hogy kiolvasta a választott művet, arra kért, ajánljak neki ezúttal valamit én. Aznap meghívott egy kávéra, a következő héten pedig vacsorázni

A monogám kapcsolatunk dinamikája alapvetően a következő: rendszeresen összejárunk, eltöltjük az időt, majd ennyiben maradunk. Nem tudom, minek nevezhetném azt, ami közöttünk van, hiszen nem vagyunk igazán sem barátok, sem szerelmesek. Egyikőnk sincs titkon belezúgva a másikba, ez a viszony nem egy beletörődő megalkuvás, amiért több nem jutott.

Jó vele lenni. Jó, mert kedvelem a laza stílusát, az észszerű meglátásait, és tetszik a külseje is. Jó vele olyanokról beszélgetni, mint a könyvek mondanivalója vagy a társadalmi felelősségvállalás. Jó figyelni, ahogyan a színpadon játszik, és elszívni egy szál cigit utána az éjszakában. És különösen jó, hogy sosem kérdez arról, amiről nem szeretnék beszélni. Hagyja, hogy magam körül tartsam a falaimat, így nem érzem magam érzelmileg kiszolgáltatottnak és lecsupaszítottnak.

Az általa említett Kollégiumi Őrület pedig a december közepétől január végéig tartó nagyszünet utáni koleszos visszaköltözés időszaka. Ilyenkor csomó programot szerveznek a campusokon, például kolifutást, aminek keretében a résztvevőknek fel kell sprintelniük a legfelső szintre és minden emeleti lépcsőfordulóban legurítani egy felest. Ez ugyan szerintem nem túl szórakoztató (se nézni, se részt venni benne), de az esti záróbulik és koncertek mindig jó elfoglaltságnak bizonyulnak. – A szombat nem jó. Érettségi találkozó lesz – felelem. A kijelentésem nyomán megdermedek és csak meredek magam elé.

– Nem tudom, ezt miért mondtam.

Épp az imént erősített meg Sawyer Woodrow visszajelzése abban, hogy nem akarok elmenni, de még előttem van megnyitva az esemény, valószínűleg ez sarkallt arra, hogy mást mondjak, mint amit gondolok.

– Felteszem, azért, mert tényleg érettségi találkozód lesz – emeli rám csokoládébarna szemeit Hale mosolyogva. Napbarnított bőrén szinte vakít a csípőjére kötött, egyébként törtfehér törülköző, a hajából vízcseppek indulnak útnak az arcán.

– Az lesz, de semmi keresnivalóm ott – zárom le a telefonom kijelzőjét.

– Talán nem volt jó a gimis osztályod, Reverie? – érdeklődik.

Lágyan és dallamosan ejti ki a nevemet, ahogyan mindig. Re-ve-rie. A második találkozásunk alkalmával kérdezte meg a nevemet, és rögtön megtetszett neki. Azt mondta, Debussynek van egy híres zongoradarabja, aminek Rêverie, azaz álmodozó meditáció a címe. Tetszik neki, azt mondja, illik hozzám, és ennek fényében mindig a teljes keresztnevemen szólít.

– De. Az osztály az jó volt – felelem. Mondanék még valamit, de a telefonom felvillan, és azt jelzi, üzenetet kaptam.

Alexis üzenete: Szerintem el kellene jönnöd. A többiek is szívesen látnának! Jól éreznénk magunkat! Kikapcsolódnál kicsit.

Alexis néha ijesztően jól időzít. Mivel fogalmam sincs, mi történt a sorozat utóbbi öt percében, megállítom a lejátszást és a telefonra, illetve a barátnőmre irányítom a figyelmem. Az utóbbi években, mióta csak elhagytam a közös baráti társaságunkat, nem forszírozta a visszailleszkedésemet a csapatba. Elfogadta a döntésem, és miután megosztotta velem az álláspontját, nem hangoztatta tovább a véleményét. Nem hívta fel a figyelmem minden találkozóra, nem telefonálgatott és nem is ösztönzött, hogy menjek vele. Egyrészt azért, mert tudta, hogy makacs vagyok, akár az öszvér, és úgyse lenne esélye, másrészt pedig tiszteletben tartotta a döntésemet.

Felmerül bennem, hogy most azért tesz mégis másképp, mert a minap véletlenül kibukott belőlem, hogy hiányzik a gimis korszak. Megelőz a válasszal és saját magára reflektálva újabb üzenetet küld.

Alexis üzenete: Nincs miért szégyenkezned. Világos, hogy nem sikerült minden úgy, ahogyan évekkel ezelőtt eltervezted, de másoknak sem feltétlenül.

Úgy sejtem, hogy Tammyre céloz, aki érettségi után rögtön teherbe esett. Ugrott neki az egyetem és vele együtt az óvodapedagógus-szakképzés, amire végzős korunkban annyira vágyott. Helyette főállású anya lett, akit aztán sajnos otthagyott a gyereke apja, és egyedül maradt. Viszont Tammy történetesen egyáltalán nem jó példa, mert attól még, hogy az élete nem az elképzelései szerint alakult, nagyon is boldog a kicsivel.

Alexis üzenete: Talbotnak is csak most lett meg a diplomája.

Persze, mert a jog eleve ötéves.

Alexis üzenete: Nem kell mindent elmondanod. Nem muszáj beszélned arról, amire nem vagy büszke.

Alexis rendszerint ezt csinálja. Ha nem válaszolok azonnal, vagy esetleg egyáltalán nem reagálok valamire, elkapja a szófosás, és megbeszéli velem az egészet úgy, hogy lényegében meg sem szólalok. Érdekes módon a legtöbbször tényleg oda lyukadunk ki, ahová akkor is vezetne a beszélgetés, ha én is kivenném belőle a részem.

Rev üzenete: Nem az a találkozó lényege, hogy őszintén megtudjuk, mi van a többiekkel?

Alexis üzenete: Attól még azt árulsz el magadról, amit mondani szeretnél.

Rev üzenete: Tehát arra biztatsz, lódítsak bátran...?

Alexis üzenete: Arra biztatlak, hogy gyere el!

Miután decemberben sikeresen lediplomáztam, nem csináltam semmit. Mármint persze nem olyan értelemben, hogy tényleg semmit, csak hát semmi változás nem történt az életemben pusztán azért, mert a kezembe kaptam a diplomámat. Nem kerestem a végzettségemnek megfelelő állást, és nem böngésztem a további lehetőségeket vagy a kiskapukat, miután lekéstem a mesterszóbelit.

Az a nagy helyzet, hogy nekem jó ez így. Van egy fix állásom a Visszhangban, amivel eleget keresek, szeretem a munkámat, és jó a viszonyom a főnökömmel, ezért semmi szükségem arra, hogy ezt feladjam valami teljesen ismeretlenért.

Ugye sosem rajongtam a változásokért. Mindenkinek megvannak a maga erősségei és gyengéi, ez tény. Ha azt nézzük, én miben vagyok a legrosszabb, egyértelműen a nagy változásokkal való megbirkózásban. Nem csoda, hogy a szüleim válása és a költözés csak rátett még vagy húsz lapáttal erre az életet amúgy is rendesen megnehezítő gyengeségre. Az, hogy állást módosítsak, elköltözzek, vagy ne adj' isten, újra beiratkozzak az egyetemre, egyáltalán nincs ínyemre. De szerencsére nem is vagyok ráutalva.

Megint nem felelek, mert bizonytalan vagyok a válaszomat illetően. Az, hogy kissé szégyellem, amiért nem sokra vittem, egy dolog, de sokkal jobban tartok attól, hogy a régi barátaim szemébe nézzek. Alexis megint beelőz.

Alexis üzenete: Akkor átmegyek, és töltsük együtt az estét.

Rev üzenete: Ne már! Érzelmi zsarolást vetsz be? Ez még tőled is gonosz húzás!

Alexis üzenete: Ez van, kislány.

Alexis szereti az osztálytalálkozókat, ami alapvetően maximálisan érthető. Még mindig tagja a gimis társaságnak, és számára ez az este jó program a barátaival, azokkal az emberekkel, akikkel együtt töltötte azt a négy évet. Plusz, még ha nem is mindenkivel és nem is heti rendszerességgel, de sokakkal tartja azóta is a kapcsolatot.

Majdnem színjelesre diplomázott a gyógypedagógus szakon, és tanulási, érzelmi és viselkedészavarokkal küzdő gyerekekkel foglalkozik. Már levágatta a gimiben még derékig érő szőkésbarna haját, és már nem a rózsaszín a kedvenc színe. Vékony, sportos és nagyon csinos, így nem is csoda, hogy minden második hónapban beleszeret valamelyik kis serdülő srác, akivel épp foglalkozik.

Én anyu erős csontozatát örököltem, és még a legsportosabb időszakomban sem voltam ilyen vékony. Ennek ellenére sosem volt problémám a testemmel. Kerekedem, ahol kell, és izmos is vagyok, bár tény, hogy ha nem figyelek oda a kaja minőségére és mennyiségére, illetve nagyon keveset sportolok (mint épp jelenleg is), akkor előfordulhat, hogy jobban kerekedem ott is, ahol nem lenne indokolt. Azt hiszem, a hízás azért nem következik be mégsem, mert sokat cigizem, gyakran iszom feketén a kávét, bár ezek nem éppen az egészséges életmód szereplői.

Nagyon büszke vagyok Alexisre, és biztosan tudom, hogy ezzel a többiek is így vannak, épp ezért nem szeretném, ha miattam hagyná ki a találkozót. Ráadásul jól ismerem a barátnőmet: ez nem üres fenyegetés a részéről. Ez egyszerre ravasz taktika, amihez azért folyamodik, hogy rávegyen a találkozóra, másrészt tudom, hogy nem akar magamra hagyni a holnapi este folyamán, amit így ad burkoltan a tudtomra. Évek óta nem forszírozta, hogy elmenjek, és tudom, hogy jót akar.

Nagy sóhajtás bukik ki belőlem, mire Hale kíváncsian rám emeli tekintetét.

– Olyan arcot vágsz, mint mikor rádumáltalak a Baker-féle medencés bulira – jegyzi meg.

Az a medencés parti maga volt a pokol. Én valahogy előre sejtettem, hogy így lesz, mégis hagytam Hale-nek, hogy kedvenc olívazöld paplanom alatt meggyőző érvekhez folyamodva megpuhítson, és rábólintottam a részvételre.

De a buli pocsék volt. Egy részeg csaj belehányt a medencébe, így ugrott a fürdőzés, egy másik pár pedig pont azt az estét választotta, hogy (egyáltalán nem közös megegyezés alapján) szakítsanak. Én meg persze pont a mosdóban voltam, mikor a párocska rosszabbul járt fele berontott, és az lett volna az este megkoronázása, ha épp pisilés közben nyit rám. De nem ez történt. Rám zúdította az érzéseit, és végül órákon keresztül egy vadidegen lelkét ápoltam a kádban ülve. És még csak nem is ez volt az első ilyen eset.

– Mert megint rádumáltak valamire – grimaszolok, de valójában nincs bennem rossz érzés. Igazából hálás vagyok Alexisnek, amiért nem mond le rólam, és tudom, hogy igaza van.

Rev üzenete: Jól van. Menjünk.

Alexis üzenete: Ez a beszéd! Ezzel eldőlt hát.

A két fejezet a könyv beleolvasója volt, a könyvet bármelyik könyvesboltban be tudjátok szerezni. :)