Samantha King vagyok és éppenséggel az apámhoz tartok a kórházba, vagyis a börtön kórházába. Igen az apám börtönben van, de szerintem már nem sokáig. Sok gyilkosságot követett el élete során. Apám David King az úgynevezett ,,álom gyilkos". Soha nem tudtam meg miért hívatja így magát, de talán most meg tudom.

Nem önszántamból jöttem ide, ő akar látni engem. Hogy miért? Fogalmam sincs. Számomra ő csak egy gyilkos, aki még anyámat is megölte. Nem tudom mi újat tudna mondani nekem, de  mégis kiváncsi vagyok rá, hogy mit akar. 

Nem akarom megtagadni apám utolsó kérését, egy öregember, egy halálos beteg utolsó kívánságát, csakis ezért vagyok is, na és persze parázok attól, hogy a túlvilágról visszajön, hogy kisértsen engem.

- Hát újra itt vagyok! - néztem fel az épületre, majd nagy sóhaj kíséretében elindultam a bejárathoz. Az ajtóban két őr állt, biccentettek, majd beengedtek. Túlságosan ismernek már engem, sokszor jártam itt az apám miatt. De hamarosan ez már csak a múlt lesz és folytathatom az önsanyargató életemet tovább.

Ahogy haladtam a sötét folyosókon még mindig azon gondolkodtam, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, amiért igent mondtam. De hát már nincs visszaút. Az a folyosó már a kórházakhoz vezet. Előtte viszont engedélyt kellene kérnem azoktól a rendőröktől vagyis akik azoknak hívják magukat.

Ők nem azok, nem igazi rendőrök. Jackson na ő rendőr volt minden szempontból. Csakhogy már ő sem él az apámnak hála. Még a szerelmemet is megölte, vele együtt pedig engem is. Azon a napon elveszítette a lányát is, amikor megölte ezt a fiút.Igen, apámnak hívom, de csak megszokásból. Számomra ő már csak egy öregember, aki egykor sorozatgyilkos volt. Mára pedig csak egy vénember, akiért nemsokára eljön a kaszás.

A pulthoz léptem, ahol a rendőrök voltak és mit is csináltak kávéztak. Felnéztek rám, majd végig mértek.

- Újra itt? - kérdezte az egyik rendőr, akit Adamnek hívtak.

- Hát jah. Az öreg behivatott vagy mi. Elméletileg nem sok van már neki hátra és látni akarta az egyetlen lányát. - mondtam cinikusan.

- Hát akkor tudod a dolgodat. - mutatott az asztallapra a másik rendőr, akinek Mark volt a neve.

- Hogyne tudnám. - nevettem el magam. - Már lassan itt lakok, nem igaz? - mondtam, közben levettem az órámat, a zsebemből kivettem a telefonomat a nyakamból pedig a nyakláncomat. Ezeket mind az asztalra tettem. - Nem akartok megtapizni, hátha maradt nálam valami fegyver.

- Vicces vagy Sam, de úgyis tudjuk, hogy te senkinek se tudnál ártani, mert te nem vagy olyan, mint az apád. - mondta Adam.

- Hát kössz, asszem. - mondtam, közben körbe-körbe tekintettem. Az évek alatt semmi sem változott. Minden ugyanúgy néz ki, csak én lettem idősebb.

- Na akkor most már indulj. Ne várakoztasd meg az öreged. Sikíts ha meg akarna ölni. - kacsintott rám Mark.

- Oké, de engem nem tudna bántani. - nevettem, majd elindultam a börtön kórházi szárnyába. Itt is rengetegszer voltam már. Mindig csinált valamit az apám, amiért idekerült. Talán nem kellett volna megölnie azt a kislányt, a gyerekgyilkosságot a többiek sem nézik jó szemmel. Amikor odaértem a legutolsó szobához, tudtam, hogy innen már tényleg nincs visszaút. Sóhajtottam, majd beléptem az 5.számú kórterembe.

Ahogy sejtettem az apám csak feküdt, a kezéből vezetékek lógtak. Az arca nagyon sápadt volt, sose láttam ilyen gyengének eddig. Tényleg nem sok van hátra neki. Halkan becsuktam az ajtót, majd az ágy melletti székre ültem. Pár percig csak csendben ültem, de nem néztem rá. Ekkor egy nyöszörgést hallottam, majd láttam, hogy mocorogni kezd. A tekintete az enyémet kereste.

- Hát eljöttél Samy, drága kislányom. - mondta nekem az apám.

- Neked is szia apám. - mondtam ki gúnyosan az utolsó szót. - Nem jó kedvemben vagyok itt, szóval bökd ki mit akarsz. - néztem rá.

- Én csak...szerettelek volna utoljára látni. - mondta nekem halkan, de éreztem a hangjában hogy nem erre számított.

- Most már láttál. - mondtam neki makacsul. - Én is láttalak. Most már mehetek? - kérdeztem, majd fel akartam állni, de ő megfogta a kezemet.

- Ne menj még, kérlek. - nézett rám gyengéden. Úgy nézett rám, mint eddig még soha. - Szeretnék bocsánatot kérni tőled, mindenért. Tudom, hogy ezzel még nem teszem jóvá, de szeretném ha megértenél engem.

- Értselek meg? Ugyan miért? És vedd le rólam a mocskos kezedet. Ez a kéz mennyi embert gyilkolt? Több százat, nem igaz? Nem csak ebben a városban öltél. Mielőtt megismerted anyát, számtalan emberi vér tapadt a kezedhez. Miért tetted apa? Miért ölted meg a szeretteimet? - kezdtek el folyni a könnyeim.

- Nem tehettem mást. Ezt kellett tennem. - sóhajtott. - Én se ilyen életet szántam nektek. De...ő nagyon veszélyes.

- Te most kiről beszélsz? - néztem értetlenül.

- Jobb, ha nem tudsz róla. Nem akarom, hogy veled is az történjen mint velem. Sajnálom Samy, de ezt a titkot a sírba viszem. - mondta a férfi.

- Hát legyen, ha ezt szeretnéd. - mondtam makacsul. - Akkor azt hiszem én most megyek. - álltam fel, de ekkor egy hatalmas fekete alak jelent meg a semmiből.

- Hát végre együtt apa és lánya. - morogta a lény.

- Te...te ki vagy? - léptem hátrébb.

- Hogy én ki vagyok? - nevette el magát. - Apád nem beszélt rólam? Milyen kár. Akkor, majd én elmondom. - mondta a férfi és az apámhoz lépett, kezét vagyis vélhetőleg a kezét a fejére tette. Apámból valami fekete füstszerű dolog távozott és a lénybe szállt. - Én vagyok a te jövőd. Te leszel a legerősebb sorozatgyilkosom. - mondta, majd én ezt hallva megrémültem. Elkezdtem az ajtó fele szaladni, de ő megállított. - Innen már nincs visszaút. - mondta és a kezét a fejemre tette. A lényből egy különös füst szállt belém. Felordítottam, majd a földre rogytam. Ezután a lény olyan hirtelen eltűnt, amilyen hirtelen jött. Az apámra néztem, akinek a szeméből folyt a könny. Ekkor a szobába a két rendőr sietett be.

- Sam, Samy jól vagy? - kérdezte az egyik, majd odasietett hozzám. - Ugye nem bántott?

- Nem, csak nagyon furcsa volt. Mintha lett volna itt valaki. - suttogtam, majd az apámra néztem. Lássam felálltam és odaléptem hozzá. - Tőle óvtál igaz? - suttogtam a fülébe, de ő csak némán bólintott. Minden ereje elszállt, de előtte egy utolsó dolgot mondott.

- Szeretlek Samy. - suttogta apám, majd lehunyta a szemét és végleg elment az élők közül. Én csak megsemmisülten álltam, és a szememből potyogtak a könnyeim. Akármi történt is, ő az apám és tudom, hogy nem önszántából tette azt amit tett. Az egyik rendőr odalépett hozzám, majd átkarolva a vállamat kikisért a kórteremből.

Sziasztok. Amint látjátok új könyvvel érkeztem. Remélem elfogja nyerni a tetszéseteket, hiszen ez nem olyan mint amit eddig megszokhattatok tőlem, de kell a változás. Remélem élvezni fogjátok, mert rengeteg ötletem van és ilyen témában még nem nagyon írtam.
Addig is puszi mindenkinek.
Tina-chan