Boka beteg barátja ágyának a szélén ült, és figyelte, hogy a szőke mennyire örül az újonnan visszakapott üveggolyónak, ami az egyik pillantban megbillent a kezében, és leesett a földre.

- Várj, majd én felveszem. - ajánlkozott Boka, csakhogy a betegnek ne kelljen mozdulnia. Óvatosan felvette a kis üveggyolyót, majd visszaült az ágy szélére. - Hogy vagy? - kérdezte végül, hosszas hallgatás után.

- Már nem fáj. - mondta halkan a szöszke.

A fiatal tábornok csendesen sírva fakadt, hiszen tudta, lázas barátja már nem lesz jobban.

- A Körúton van egy kocsi. Ha felülünk rá, szárnyak nőnek a kerekén, és már repülünk is. - a kis kapitány immár akaratán kívül beszélt, de ennek ellenére Boka figyelmesen hallgatta, hogy vajon mit láthat maga előtt Ernő. - Odafentről látni lehet egy üres területet, ahol néhány fiú játszik, majd hirtelen kipattan a kerítésen túlra a labda, de valaki visszarúgja, ezért a barátjával együtt behívják. Mostmár együtt folytatják a játékot.

Boka emlékezett erre. Ekkor tették be először a lábukat a grundra.

Ezután Ernő, a lázának köszönhetően még sok emléket felidézett, majd ismét a kocsiról beszélt.

- Repülünk a Körút felett, és a nap meg-megcsillan az üveggolyókon, amikkel odalent játszanak.

Végül Boka gondolt egyet, és nagy, szomorúan ő is beszélni kezdett:

- A városban mindenki lábujjhegyre áll, hogy láthassák, ahogy a kocsin integet egy kapitány.

- Az édes grund felől fúj a szél. - motyogta Ernő.

Erre együtt elkezdtek egy dallamot fütyülni, de Nemecseknek már egyre nehezebben ment, végül csendesen visszadőlt a párnájára, és nem mozdult többé.