Az összes vörösinges a parton állt, és nevetve nézte a kis Nemecseket, aki lassan jött ki a tóból, és a ruhájából csak úgy csöpögött a víz, de ő vacogva tűrte. Neki ennyi megéri a grundért.

- Jó volt, Nemecsek? - kérdezte vigyorogva Geréb, aki az egyik fa alatt állt.

A kis szőke nagy bátran a szemébe nézett.

- Igen, jó volt! Jobb mint itt állni, és kinevetni engem. Jobb volt mint árulónak lenni. És már nem bánom, hogy már harmadjára kellett így megfürödnöm, mert ez megszárad, eltűnik, de a szégyen örökre benned marad. Igen, jó volt végre bátornak lenni, és bőven megérte. És én akkor sem fújom más dalát, ha ronggyá kell áznom ezért száz éven át! Inkább nyomjatok le megint a víz alá, verjetek meg, de én már nem félék tőletek. Akkor? Elmehetek innen?

Egytől egyig mindenki teljesen leforrázva néztek a kis hősre, aki jóval kisebb volt mint ők, de mégis úgy beszélt hozzájuk, mintha mindannyiuknál erősebb volna. Végül a vezért tért magához leghamarabb, és elkiáltotta magát:

- Tisztelegj! - és ő is haptákba vágta magát a Pál utcai előtt, aki teljesen bőrig ázva sietett a híd felé.

Geréb pedig továbbra is ott állt, a vigyora az arcára fagyott, és a fülében visszhangoztak egykori jó barátjának szavai. Végül odalépett a vezérhez, és felpillantott rá:

- Én is mehetek?

Áts csak bólintott. Az új hadnagy nem kapott tisztelgést. Itt is elfogyott a becsülete.