@Sierra_AtTheDisco agyszüleménye.

Lustán kelsz fel a kényelmes kanapédról, amikor kopogtatnak az ajtódon. Kinyitod és két barátodat találod magad előtt: Johnt és Lestradet.
- Szia (T). - köszön John. Egy kicsit aggódónak tűnik valami miatt, talán egy másik ügy lehet az oka, amit nem tudnak megoldani. De nem csak a doktor tűnik feszültnek; észreveszed, hogy Lestrade maga mögé tekintget, mielőtt üdvözölne téged.
- El kell öhm...mondanunk valamit. - kezdi John és egy barátságos, de nem túl őszinte mosollyal próbálta leplezni nyugtalanságát.
- Ó, gyertek be. - hívod be őket félre állva az ajtóból utat engedve a csinos és tiszta lakásodba, majd a konyhába sietsz, hogy felrakj egy kanna vízet. Hideg lábaiddal szinte suhansz a fagyos fa padlón.
- Szóval, miről van szó? - kérdezed tőlük a konyhából.
- Nos...igazából ez egy magyarázat... - mondta John enyhén dadogva.
- Ó, rendben. - válaszolod, miközben lábujjhegyen állva veszed ki a három kínai teáscsészet a konyhaszekrényből. Még emlékszel arra a napra, amikor elhoztad őket a 221Bből... Nos, igyekszel nem gondolni arra a napra, de az emlékeid túl jók ahhoz, hogy mindent kitörölj magadból, ugyanakkor - pont ezért - túl sok fájdalmat is okoznak.
A teáskanna sípolása zökkent ki a gondolataidból; a csészéket a tálcára pakolod, hogy addig is elfoglald magad. Beviszed a nappaliba és leteszed a szoba közepén elhelyezett üvegasztalodra.
Megköszörülöd a torkodat, ahogy leülsz a székedre.
- Szóval, miről lenne szó?
- Nos öhm...híreink vannak... - kopogás szakította félbe Lestradet. Türelmetlenül állsz talpra a teáscsészéddel a kezedben és kinyitod az ajtót. Döbbenten állsz az ajtóban, a kopogtató pedig besétel.
A csésze kicsúszik a kezedből és darabokra törik a fa padlón. A férfit vizsgálgatod; ébenfekete göndör fürtjei keretezik tökéletes arcát és világító kék szemei fogva tartják tekintetedet. Védjegyévé vált fekete kabátját és nyaka köré tekert kék sálját viseli, mint mindig.
- (T), tudom, hogy ez így sok... - kezdi mély hangján, de nem hagyod hogy végig mondja, karjaiba ugrasz és megöleled, két hosszú év után először. Karjait köréd fonja és visszaölel, szorosan tart. Szinte hallod Lestrade és John zavart gondolatait, ami nem meglepő: most először látják, hogy az általuk ismert szociopata gyengéd érzelmeket táplál valaki iránt.
- H-hogy... - dadogsz, mint egy őrült.
- Hogy lehetek életben? - fejezi be a mondatodat kellemes hangján; válaszul csak bólintasz. - Ez egy hosszú történet. - mondja egyszerűen és eltol magától, hogy jobban szemügyre vehessen. Meleg kezei közé fogja arcodat és hüvelykujjaival lágyan simogatja bőrödet, miközben csodálattal néz le rád; kék íriszei vonásaidat fürkészik. Közelebb hajol és minden érzelmét beleadva szenvedélyesen megcsókol, te pedig viszonzod nem érdekelve, hogy kik látják. Igazán hiányzott és rájössz, hogy nélküle mennyire nyomorultnak érezted magad, hiszen ő tesz téged egésszé, ő tölti meg üres és darabokra tört szívedet. És ez az a pillanat, amikor minden a helyére kerül. Elhúzódsz tőle csak azért, hogy lásd a két leesett állú férfit.
- Nos, ez öhm... - hebegi John megtörve a kínos csendet.
- TE ÉS (T) EGYÜTT VAGYTOK?  - kérdezi Lestrade rajongva.
- Nyílvánvaló. - válaszoltok Sherlockkal egyszerre, mintha semmi különös nem történt volna.
- Ó édes Istenem... - sóhajt fel John és Lestrade. Most már hivatalosan is együtt vagytok.