@myfirstnameisagent tollából:

- Vigyázz mit kívánsz.

John kétségbeesetten igyekezett fékentartani érzéseit.

Sherlock életben volt.

Arcát kezeibe temette, mikoris eszébe jutott valami.

- Sherlock, elmondtad neki?

Sherlock zavartan nézett, amíg nem látta meg John tekintetét. A nyomozó felállt, képtelen volt állni a katonaorvos tekintetét.

- Gyerünk. Menjünk a Baker Streetre.

~

Lecsukod a szemeidet, neki dőlsz a kanapénak és a hajadba túrsz. Ujjaid szorosan körülölelik az üveget. Már olyan régót depressziós vagy; négy hosszú éve, hogy pontosak legyünk. Azután az éjszaka után jöttek elő újra régi rossz szokásaid. Mrs Hudson hagyta, hogy a 221B-ben maradj, amíg talpra nem állsz és vissza nem tudod fizetni a pénzt. A lakás minden négyzetcentiméterén ott kísértett a szelem, aki egyszer a szeretőd volt.

Fáradtan kopogtatás húz ki bánatodból. Lassan feltolod magad, elmész az ajtóig, kikukucskálsz a kis lyukon és kinyitod az ajtót.

- John. - köszöntöd meleg mosollyal a doktort, akivel az utóbbi időben közelebb kerültetek egymáshoz, megosztva a bánatot, amit Sherlock elvesztése okozott. Nem is beszélve arról az esetről, amikor megmentette az életed. - Hogy van Mary? - kérdezed, ahogy bementek a napaliba. John nem szeretett bejönni az emlékek miatt, de most úgy tűnik, hogy sokkal nyugodtabb, mint eddig.

- Ő jól van. (T), van valami amit el kell mondanom...

- Rendben. - visszaülsz a kanapéra, John pedig rosszalóan bámul az üvegre. - Ne kezdd. - tényleg nincs szükséged arra, hogy John előadást tartson az egészségedről.

- Soha sem hittem volna, hogy hiskeyt kedvelő nő vagy. - szólal meg egy mély bariton.

Ugyanaz a bariton, ami minden alkalommal megjelenik a fejedben, amit újra és újra lejátszasz a fejedben.

- Nem igazi... - suttogod, de John arckifejezése másról árulkodik.

- Sherlock...

Érzed, ahogy a szíved megáll; ahogy felállsz és megfordulsz, egy ismerős, magas alakkal találod szemben magad.

~

Sherlock szemszöge

Legalább öt kilót fogyott. Bőre sápadt, nem sokat mehetett napfényre. Fáradt ráncok vannak a szemei szegletében, amiket különböző sminkekkel akart elfedni. Csak úgy, mint a sötét karikákat a szemei körül. De nem ez nyugtalanította a legjobban, a szemei zavarták őt igazán. 

(Sz) szemei sötétek voltak, tele oly ok fájdalommal és szenvedéssel. Az egyetlen alkalom amikor ilyennek látta őket akkor volt, amikor gyomorba lőtték. De ott bújkált valami őrület, amit utált látni: a függőséget.

- Sherlock... - hagyta el a neve a lány sápadt ajkait, mire közelebb lépett hozzá és (T) felé nyúlt. Megpróbálta megérinteni, megerősíteni, hogy valóban létezik, de félúton megtorpant és vissza húzta kezét.

- Nem lehetsz igazi. Láttalak MEGHALNI. Láttam a tested, ott voltam a temetéseden! - köpte a szavakat. John megrázta a fejét és elmosolyodott. Sherlock tekintete ellágyult.

- Meglepetés? - ajkait ideges mosolyra húzta. - Most, mielőtt bármi olyasmit tennél, amit később megbánsz...

Nem folytatta tovább, mert a lány szorosan átölelte a kabátja alatt. Sherlock szóhoz sem tudott jutni, átkarolta, arcát (T) hajába temette és belélegezte az ismerős illatot. Olyan sokáig ölelkeztek, hogy az éveknek tűnt.

- (T)... - egy éles pofon csattant a nyomozó arcán.

- Hívhattál volna!

~

Összeszűkült szemmekel nézel rá, mielőtt újra megölelnéd.

- Ne csináld ezt mégegyszer! - érzed, ahogy friss könnyek csurognak le az arcodon. - Azt hittem, elveszítettelek. - suttogod megtörten, Sherlock pedig szorosabban húz magához.

John torkát köszüröli.

- Öhm, (T), Lestradenek szüksége van rád.

- Lestrade bekaphatja.

- Sürgős.

- Mondd meg neki, hogy elfoglalt vagyok.

- De-

- Most nem érek rá.

John felsóhajt és kilép, miközben a telefonjából egy nem túl boldog Lestradet lehet hallani. De te megmondtad, most nem érsz rá.