Érzed, ahogy kétségbeesett és szomorú könnyeid legördülnek az arcodon, amint leülsz a zongora padra. Lenézel a billentyűkre és elárasztanak az érzelmek. Harag. Bánat. Gyász. Még mindig nem hagytak el és ezután sem fognak...
Gyengéden lenyomod az egyik billentyűt és meghallod azt a lágy hangot. Lenyomod a másik billentyűt is... Aztán mégegyet és mégegyet, amíg minden egyes hangjegy egy dallammá nem nő remegő kezeid alatt. Néha félrenyomsz, amitől hiányzik egy vagy két hang, te pedig zokogásban törsz ki és kezeidbe temeted arcodat.
Szedd össze magad, pirítasz magadra gondolatban. Elment...
Képtelen vagy összerakni részekre tört darabkáidat. Egyszerűen csak azért, mert Ő már nincs...
Csakúgy, mint minden ami valaha jó volt az életedben, elvesztetted. Gyengéd, csábító ajkainak érintését; kellemes hangját, ami gyengéden csitítgatott amikor rémálmod volt és számodra értelmetlen szavakat mormogott mikor nyomozott. Ő volt a legjobb dolog, amit valaha a magadénak tudhattál.
Gyengéden a hideg, elefántcsont színű billentyűkre helyezed remegő kezeidet, eszedbe jut az a dalt, amin még azelőtt dolgoztál, hogy... Nos mielőtt... Tudod. És mielőtt tudatosulna benned ujjaid fürgén kergetik egymást a zongora billentyűin életet lehelve abba a gyönyörű, édes dallamba.
Magad előtt látod azokat a szemeket... Azt a tiszta és folyton elemző tekintetet, amivel mindig úgy csodált téged, mintha te lennél a világon a legértékesebb dolog. Mint a leggyönyörűbb virágot vagy gyémántot, amivel valaha találkozott. Pontosan ezért voltál vele. És túl jól ismerted.
Gyorsan ütöd le a billentyűket - a dal hangos, de téged nem érdekel ki hallja zenéd: folyó módjára önti ki szívedből az érzelmeket. Hibátlanul és sebesen követik egymást a hangok. Mind a tiéd, a te fájdalmad; neki játszol. És szinte hallod őt, ahogy kedvenc hegedűjén játszik melletted, minden hangja tökéletesen harmonizál a tiéddel.
Szabad utat engedtél könnyeidnek elhomályosítva a tetőt...
A zuhanást...
Annak ellenére, hogy egy örökkévalóság telt már el, még mindig belülről emészt fel téged és hiába igyekszel minden nap egyre nehezebbnek tűnik a lényedre vigyázni. Minden könny, szívfájdalom... Úgy érzed, ha erről bárkinek is beszélnél, csak ítélkezne feletted és ez mindennél rosszabb lenne. Tehát egyszerűen nem mondasz semmit és úgy tűnik ez így jó nekik.
És neked is.
De most semmi sincs rendben. Úgy érzed ezerszer jobban szétesel, mint azon a bizonyos napon amikor minden megtörtént, és egy árva lélek sincs melletted.
Még mielőtt a dal véget érne ráeszmélsz, hogy ugyanabbab a pozícióban vagy, mint amikor elkezdted. Arcodat a kezeidbe temeted és szabadon engeded könnyeidet, amiket oly' sokáig magadban tartottál. Hetek, hónapok, évek teltek el, de számodra örökkévalóságnak tűnik.
És akkor kintről meghallasz valamit... Halk léptek közelednek feléd. Valószínűleg csak John, így nem törődsz vele. Nem nézel fel; nem akarod, hogy ilyen állapotban lásson.
- Gyönyörű volt, mint mindig.
Lassan megfordulsz és magad mögé nézel, amikor meghallod azt a hangot... És ott van. Sherlock.