Ha ideges voltam, vagy féltem valamitől, akkor ki sem lehetett robbantani a konyhából. A nagyszüleim és apuék ennek örültek, mert számukra ez egyet jelentett a rengeteg finomsággal, ugyanakkor tudták, hogy ha én sokat sütök, akkor valami gáz van és annak már kevésbé örültek. Főleg ha könnyű kis muffin helyett, hosszadalmas süteményt választottam. Most például gyümölcsös kalácsot készítettem, a levegőben fahéj illata terjengett, amit már beledolgoztam a tésztába és épp a megfelelő méretekre gyúrva félretettem pihenni őket. Amíg a kalácstészta pihent, folytattam a rétes készítését. A lapokat már előre megvettem, így nem volt más hátra, mint kikeverni a töltelékeket, vagyis ledarálni a diót, lereszelni az almát és kimagozni a cseresznyét.

-         Beszéltem Erikával – lépett be apu a konyhába és kihúzott egy széket az asztalnál.

Az ajkamba harapva sóhajtottam egy nagyot, és az almákkal teli tállal, az asztalhoz léptem, leültem apuval szembe és nekiálltam lereszelni az almákat, mielőtt még teljesen bebarnulnak.

-         Karesz önző dög – szögeztem le. – Csak magával törődött és nem gondolt bele, hogy velem mi lesz! Hogy mi lesz az én álmaimmal!

-         Biztos gondolt rá!

Gúnyos mosolyt villantottam apura és bekaptam a lereszelt almának a végét, aztán folytattam a reszelést.

-         Erika azt mondta, hogy találni fogunk megoldást! Már nekiállt keresni olyan fiatalokat, akik veled egy szinten vannak, és nem kell sokat tanulniuk.

-         Nem fog neki sikerülni! Mert lehet valaki ugyanolyan ügyes, mint én, ha nincs meg köztünk az összhang, ha nincs kémia, akkor nem működik az egész! A fenébe – hunytam be szorosan a szemem, hogy apu ne lássa a könnyeimet. – Nem akarom, hogy neki legyen igaza.

Apa kényelmetlenül fészkelődni kezdett a széken, mint mindig, amikor szóba került anyu. Nem mintha én nem feszengtem volna jobban, valahányszor ő volt a téma. Anyu ebben a házban, kb. olyan volt, mint Voldemort. Nem szerettük kiejteni a nevét, de ha valaki róla beszélt, azonnal tudtuk, nem kellett hozzá kimondani a nevét. Olyankor teljesen más hangszínt ütöttünk meg.

-         Ezért nem szabad feladnod! Próbálkozni kell, minden erőddel azon kell lenned, hogy találj valakit Karesz helyére! Minél tovább hallogatod, annál kevesebb időd van összecsiszolódni vele

-         Miért pont most? Miért nem bírtak a bajnokság után külföldre költözni? Miért kell ennyire megnehezíteni az életemet?

-         A sikerhez vezető út, tele van akadályokkal és csak rajtad áll, hogy mit kezdesz velük! Vagy megfutamodsz és boldogtalanul éled le az életed, vagy át küzdöd magad az akadályokon és a csúcson, büszkén mutatsz be azoknak, akik nem hittek a sikeredben.

Rámosolyogtam apura és egy fokkal lelkesebben folytattam az alma reszelését.

14:00

Otthon akartam tölteni a délutánt, sajnálni magamat és talán egy kicsit tanultam is volna, de Erika megkért, hogy menjek be a csarnokba, majd Hanna is bejelentkezett és követelte, hogy menjek el vele a focimeccsre, mert a mi sulink játszott egy másik suli ellen, és az ellenfelek között volt egy nagyon helyes srác. Ha ez nem lenne elég, harmadik személyként a bátyám is bejelentkezett, aki a suli focicsapatának volt a másik edzője és a rengeteg sütit meglátva, pakolt egy nagy adagot a csapat részére.

-         Elmondod te, hogy mi a probléma vagy szedjem ki apából? – kérdezte és lehalkította a zene hang erejét.

-         Karesz tegnap reggel közölte velem, hogy külföldre költöznek, és nem tud velem tovább táncolni – suttogtam. – Igazából már azt se tudom, mit érzek. Van, hogy dühöt érzek, van, hogy fáj, de van, hogy semmit se.

-         Sajnálom húgi – sóhajtott fel és gyengéden megpaskolta a combomat. – De fel a fejjel! Találni fogsz valakit Karesz helyére!

-         Gondolod?

-         Mi ez a lemondás a hangodban? – szegezte nekem a kérdést.

Ha Gergő valamihez nagyon értett, akkor az a beszéd. Iszonyatosan jó beszélőkéje volt, és ha ő kinyitotta a száját, hogy meg győzzön valamiről, akkor sikerrel is járt. Nem hiába volt 22 éves létére egy csapat 17-18 éves srácnak az edzője. Hallgattak rá és felnéztek rá a fiatal kora ellenére. Én pedig nagyon büszke voltam a bátyámra, hiszen elképesztő eredményeket ért el az elmúlt évek alatt, egy ideig azt beszélték, hogy Gergő lesz Puskás Ferenc utódja. Hogy majd ő lesz az, aki újra fellendíti a magyar focit és vissza adja neki a régi lendületét. De aztán történt egy baleset és Gergő többé már nem állhatott pályára. Fel kellett adni az álmait, az egészsége érdekében. Én képtelen lettem volna rá. Gergőre pillantottam, aki az utat figyelte és közben a zene ütemére dobolt a kormányon, aztán a térdére pillantottam és nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, a fehér heg örökre ott marad a lábán, mint egy emlékeztető arra, hogy mi lehetett volna, akkor, ha nem éri baleset.

-         Te vagy a példaképem ugye tudod? – kérdeztem csendesen, mire féloldalas mosollyal az arcán rám pillantott.

-         Igen? Nem az a korcsolyázó idős házaspár? Mi is a nevük?

-         Ludmila Belousova és Oleg Protopopov. Annyi idősen, mint ők én is szeretnék ilyen csodás karriert magam mögött tudni.

-         Lesz is – mosolygott rám bíztatóan, aztán bekanyarodott a csarnok előtti parkolóba és beállt a számára fenntartott helyre.

A parkoló tömve volt, köszönhetően a meccsnek. Az ellenfél kisbusza nem sokkal előttünk érkezhetett, mert a srácok csak most szállingóztak ki a kisbuszból. Mindannyijuknál sporttáska volt és hangosan nevettek. Sosem értettem, hogy miért kell ennyire hangosan nevetni egyes embereknek. Túl erőltetettnek hangzott és nem igazi nevetés volt, hanem megjátszott. Ettől talán menőnek érezték magukat? Ezen gondolkodva léptem oda a csomagtartóhoz, megvártam, míg Gergő kinyitja, aztán felkaptam az egyik tálca sütit.

-         Ne hogy már te cipeld! Hé, Erik, ha már úgy is késtél, tedd hasznossá magad – kiáltotta el magát Gergő.

Erik nevét hallva azonnal felkaptam a fejem, és szorosabban fogva a tálcát figyeltem Eriket, aki ráérősen sétált felénk, a fehér cipzáras felső és a fekete melegítőnadrág úgy állt rajta mintha most érkezett volna egy címlap fotózásról. Vállán egy fekete sporttáska lógott, a csapat nevével ellátva.

-         Oltásra kellett vinni az öcsémet. Bocs – állt meg mellettünk és rám pillantott. – A barátnődnek be se mutatsz? – kérdezte a szemembe nézve.

Kikerekedett a szemem és a számat eltátva néztem rá, aztán a bátyámra, aki pislogni is elfelejtett úgy bámult Erikre.

-         Dehogynem. Olyan modortalan vagyok. Erik hagy mutassalak be a húgomnak – vette ki a kezemből a tálcát és Erik kezébe nyomta.

-         Hát, nem hasonlítotok – nevette el magát, majd lepillantott a sütire, aztán vissza rám. – Bűnbe akarsz vinni Gergő húga?

-         Ella – tűrtem a fülem mögé egy hajtincset, majd zavartan elfordultam és kivettem a másik tálcát, aztán lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a csomagtartó tetejét. – Miért kellett ekkora kocsit venned? – szóltam Gergőre bosszúsan.

-         Hogy kényelmesen elférj öltözködés közben – vágta rá azonnal.

Azonnal elvörösödtem és a csarnok bejárata felé indultam, ők pedig követtek engem. Az ellenfél csapata mögött lépkedtem, hallgattam a hangos magyarázásukat, valami meccs utáni buliról, ahol atom részegre isszák le magukat, mert tuti, hogy ma nyerni fognak és akkor végre átveszik a vezetést.

-         A helyetekben nekem nem lenne ilyen nagy a szám – jegyeztem meg kedvesen, mire az, aki legközelebb volt hozzám hátra pillantott rám.

-         Úgy gondolod?

-         Úgy ám! Általában azok, akik túlságosan bíznak, a sikerükben elbuknak. A siker titka az alázat és az, hogy méltósággal kell viselni a vereséget is! Ami, ahogy elnézem nektek nem az erősségetek.

-         Bírom a húgodat – hallottam Erik vidám hangját.

-         Igazi versengő típus – válaszolta Gergő kissé gondterhelten és megragadta a vállamat, hogy álljak meg. – Hagyd, abba mielőtt laposra vernek minket a pályán! Örülnék, ha végre lenne egy nyugis meccs – pillantott Erik felé.

-         Most miért rám nézel? – mosolygott Erik ártatlanul.

-         Nem is tudom! Nem ehetsz a sütiből – szólt rá, mire Erik azonnal visszarántotta a kezét.

Folyamatosan mosolyogva léptem be a csarnokba, ahol Hanna már várt rám, csábításra alkalmas öltözékben. Vagyis mini szoknya, fehér blúz, begöndörített haj, fehér térd zokni és balerinacipő. Hanna azon kevesek egyike volt, akiknek iszonyat jól állt a térdzokni és a miniszoknya kombó, ezért meg se lepődtem, amikor többen is Hanna után bámultak, amikor megindult felénk és a nyakamba borult.

-         Olyan nagyon szerelmes vagyok – sóhajtott majd a tekintete a bátyámra vándorolt és felvonta a szemöldökét. – Szerencsére nem beléd – szúrta oda.

-         Nyugodt lesz az éjszakám – vágta rá szárazon és kikapta a kezemből a tálcát. – Ha végeztél Erikával, gyere le hozzánk. Természetesen a meghívás csak a húgomra vonatkozik. Olyanokat nem látunk szívesen, akik az ellenséggel szimpatizálnak – villant a tekintete Hannára.

A fejemet csóválva néztem Gergő és Erik távolodó alakja után, aztán Hannára pillantottam, aki dühösen bámult Gergő után. Na, igen, ők ketten egy ideig kavartak, hol iszonyatosan szerelmesek voltak, hol pedig gyűlölték egymást, és mondhatni mindketten belebetegedtek a kapcsolatba ezért úgy döntöttek elválnak útjaik. Pech, hogy rosszban váltak el, köszönhetően annak, hogy Gergő rajtakapta Hannát, hogy egy olyan sráccal smacizik, aki az ellenfelek között volt. És ki volt a villámhárító kettejük között? Hát persze, hogy én.

Nem sokkal később Erika szavai úgy értek, mintha nyakon öntött volna egy nagy vödör jeges vízzel. A folyosón álltunk, a kávéautomata mellett és szomorúan közölte velem a hírt, hogy senki sem tudja elvállalni, hogy beugrik Karesz helyére. Fortyogott bennem a düh és a döbbenet. Hogy lehetett az, hogy senki sem kapott rá a lehetőségre? Hülye lettem volna azt mondani, hogy nem érek rá, ha a tét a világbajnokság. Hát hova tették ezek az eszüket? Ők nem azért táncoltak és gyakoroltak rengeteget, hogy kijussanak a világbajnokságra?

-         Menjenek a faszomba – morogtam és elvettem az elkészült krémkapucsínómat. – Komolyan mondom, hogy menjenek a faszomba!

-         Na – szólt rám Erika. – Ki fogok találni valamit!

-         De mit? Mit tudunk ezek után tenni? Kérjem meg apát, hogy lépjen fel velem? – nevettem el magam erőltetetten.

-         Akár – nevette el magát ő is, majd a homlokát ráncolva belegondolt a dologba és még jobban nevetett. – Nagy sikeretek lenne az tuti.

-         Miért nem jöttök már össze? – kérdeztem és úgy tettem, mint aki észre sem vette Erika mennyire zavarba jött. – Te csinos vagy, konkrétan már családtag, és tök jó mostoha lenne belőled. Apu pedig jóvágású, jól keres, tud főzni, családcentrikus – soroltam apu jó tulajdonságait.

-         Ez nem ilyen egyszerű – csóválta meg a fejét. – Viszont a gondolatmeneted nem rossz! Mi lenne, ha keresnél valakit, akiben látsz tehetséget? Akivel megvan a kémia és a vonzalom.

Kérdőn felvontam a szemöldököm és a kapucsínót kortyolgatva elgondolkodtam a dolgon. Az ötlet valóban nem volt rossz, csupán csak egy bökkenő volt. Nem ismertem senki olyat, aki a két szép szememért hajlandó lett volna megtanulni jég táncolni.

17:30

Nem értettem a focinak a lényegét, ám a hangulatot, ami a meccs közben uralkodott a lelátón imádtam. Imádtam, ahogy az emberek bíztatták a saját csapatukat, és amikor hirtelen mindenki elcsendesedett arra várva, hogy sikerül-e vajon gólt rúgni. Ilyenkor én is izgatottan bámultam a pályát és vagy csalódottan kiáltottam, vagy pedig boldogan visítozva ugráltam. Nagyon sokáig egyik csapatnak sem sikerült gólt lőni, a mieinknek fantasztikus védői voltak, de sajnos az ellenfél csapata is erős volt, ám aztán eljött az áttörés és Erik berúgta az első gólt. A hazai oldal teljesen megőrült, mindenki visítozott és ordibált, én pedig átadva magam a hangulatnak a többiekkel együtt tomboltam. Erik vigyorogva pacsizott össze a csapattársaival aztán a meccs már folyatódott is. Le se vettem a tekintetem Erikről, figyeltem, ahogy fürgén kerülgette az ellenfeleket, ahogy átpasszolta a labdát egy csapattársának, vagy pedig a levegőbe felugorva mellel vett le a labdát, majd egy jó irányzott rúgással berúgta a második gólt, így az állás 2-0 lett a hazaiak javára. A meccs után elégedetten mosolyogva figyeltem, ahogy az ellenfél csapata letörten kullogott ki az öltözőből.

-         Hé – szóltam utánuk, mire az, aki korábban hátranézett rám, megfordult és kérdőn felhúzta a szemöldökét. – A vereségre is lehet inni – mosolyogtam rá kedvesen mire lesütötte a szemét és elröhögte magát.

-         Elképesztő lány vagy – nézett a szemembe. – De van egy olyan érzésem, hogy nem mondanád meg a neved, ha megkérdezném.

-         Mondjam meg a sötét oldalnak a nevem? – kérdeztem.

-         Igen – vágta rá és teljesen felém fordult.

Alaposabban is szemügyre vettem a srácot, a szőkésbarna haját, ami a szemébe hullt, a kék szemét, a dagadó izmait, és a kisfiús mosolyát. Helyes volt, de túlságosan tenyérbe mászó volt a kisugárzása. Ő volt az a srác, akiről lerítt, hogy összetörné a szívedet, de téged nem érdekelt, mert túlságosan is a hatása alá kerültél. Aztán lehet, hogy mindez csak előítélet, de szerettem óvatos lenni.

-         Talán majd legközelebb – löktem el magam a faltól és elsétáltam mellette, majd hátra pillantottam rá és elmosolyodtam a döbbent arca láttán.

-         Te meg mióta állsz le flörtölni ismeretlen pasikkal? – szegezte nekem a kérdést Gergő, mire felé kaptam a fejem és eltátottam a szám.

-         Flörtöltem? Azt se tudom, hogy azt, hogy kell!

-         Mondjam meg a sötét oldalnak a nevem? – ismételte Gergő. – Ez bizony flörtölés!

-         Ha te mondod – hagytam rá és sóhajtva nekidőltem a falnak. – Sokáig maradunk még?

-         Már nem. Sikerült találni valakit?

-         Senkit. Senki sem ér rá. Érted? A világbajnokságra senki sem ér rá! Erika azt vetette fel, hogy keressek valakit, akivel megvan a kémia. Táncolnál velem? – kérdeztem könyörögve.

-         Ha tehetném, tudod, hogy igen, de nem kockáztathatok! De a srácok közül valamelyik biztos segítene.

-         Á focisták és a légies jégtánc?

-         Hé! Ne szúrj le minket törpike – lépett ki Alex sértetten az öltözőből. – Ha minden tudásunkat összevetjük, akkor simán jégre tudunk állni – röhögte el magát.

Mosolyt erőltettem az arcomra. Valamiért én nem éreztem szórakoztatónak a beszólását. Lehet, hogy számukra csak egy kis semmiség volt és úgy gondolták, hogy ha idén nem jön össze majd jövőre sikerülni fog, de nem így volt. Nagyon nem. Ez egy egyszeri lehetőség volt és a szívem egyre jobban vérzett a tudattól, hogy a legnagyobb álmom itt van egy karnyújtásnyira, de képtelen vagyok elérni azt.