-         Ó, hogy rohadnál meg – fújtattam dühösen, miközben a bőröndömön térdeltem megpróbálva behúzni a cipzárját.

-         Megpróbálhatom? – kérdezte Erika sokadjára, de mint eddig most is elengedtem a fülem mellett.

A fejembe vettem, hogy márpedig én behúzom ezt a rohadt bőröndöt, ha bele gebedek, akkor is.

-         Nem kéne ennyi mindent pakolnod – szólt apu, aki eddig csendben figyelte a történéseket.

-         Karácsony után jövünk haza, ami tudod mit jelent? Hogy majdnem egy teljes hetet Londonban leszünk, ami azt jelenti, hogy minden napra tiszta ruha, akkor ott a fellépőruhám, váltás cipő és minden egyéb szükséges dolog, ami nélkülözhetetlen!

-         Hát én betettem két nadrágot és három inget.

Kikerekedett szemekkel néztem hátra apura, majd nem kommentálva a dolgot újra nekiveselkedtem, de kezdett elfogyni a türelmem. Imádtam a bőröndömet hisz nemrég kaptam, de basszus, muszáj volt ennyire makacsnak lennie? Miért nem bírt engedelmeskedni? Már kezdett melegem lenni a vastag fehér kötött pulcsiban, de nem vehettem le, mert akkor a tökéletes kontyomnak lőttek és úgy fogok kinézni, mint akibe belecsapott a kettőhúsz.

-         Na, engedj oda – tolt félre apa, majd rátérdelt a bőröndömre és 5 másodperc alatt megoldotta azt, amivel én 5 percet szenvedtem.

-         Köszönöm – motyogtam, majd a bőrönd témát letudva, elkezdtem keresni a farmer oldaltáskámat, amit reményeim szerint fel tudok majd vinni a repülőre.

Amint meglett, mindent átpakoltam bele a másik táskából, többször is ellenőrizve, hogy tényleg mindenem megvan-e, még betettem a Bódi Tesóknak az egyik könyvét, Inkább ezer irigyet, mint egy sajnálót, amit Kittitől kaptam névnapomra, majd a vállamra akasztottam a táskámat, felkaptam a telefonomat és kisiettem a szobámból. A lépcső felénél jártam, amikor eszembe jutott valami és visszarongyoltam a fülesemért, majd a kesztyűmért, hogy aztán többszöri rohangálás után immáron indulásra készen az ajtóban toporogjak, arra várva, hogy apuék is elkészüljenek.

-         Mi lesz már? Nem érünk oda időben – szóltam türelmetlenül toporogva, mire apu elnevette magát.

-         Odaérünk, ne aggódj.

-         Nem lehetsz benne olyan biztos. Mi van, ha dugóba keveredünk? Nanny McPhee koppint egyet a botjával és átrepülünk a kocsik felett?

-         Türelem Ella, időben ki fogunk érni.

-         Miért érzem úgy, hogy valami hiba fog csúszni a gépezetbe? – fújtattam idegesen.

A Taxiban ülve meg is kaptam rá a választ. Éppen a reggeli kávémat pontosabban Erika kávéját kortyolgattam, amikor jött egy üzenet Eriktől, hogy kicsit késni fognak, mert csőtörés történt és intézkedni kell. Ettől persze totál be paráztam, megírtam neki, hogy nem teheti ezt velem, nem hagyhat cserben pont most és, hogy biztos be kamuzta az egészet és igazából el se jön és minden, ami köztünk volt az kamu. Erre annyit írt, hogy hűtsem le magam és küldött egy képet a vízben úszó fürdőről, amitől azonnal bűntudatom lett és egy kisregénybe írtam le neki, hogy mennyire sajnálom és, hogy nagyon szeretem. Na, hát ilyen csodásan indult a napom és hol volt még a vége. Egyedül csak az vigasztalt, hogy pár óra múlva már Londonba leszek, álmaim városában.

05:30

Fél óra volt az indulásig, de Erikék még sehol se voltak. Addigra mi már régen becsekkoltunk, a csomagjaink, már biztos a gépen voltak, Erikék pedig valahol félúton lehettek. Legalábbis ezt írta 10 perccel ezelőtt. Idegesen járkáltam fel alá, hol az embertömeget fürkésztem hol pedig az induló járatok tábláját. Vészesen közeledett a hat óra és minél jobban próbáltam befagyasztani az időt, az idő annál gyorsabban telt.

„Főnök szálljatok fel a gépre, hamarosan mi is ott vagyunk!” „Gondolod, hogy nélküled elmegyek? Felraksz a gépre, aztán meg lelécelsz, engem meg majd kinevetnek Londonban!” „Már megint kezded? Ha ennyire nem bízol bennem, hogy a francba csináljuk, meg a halálforgást elmondanád nekem?” „A te hibád! Ha nálunk aludtál volna, akkor most nem késnétek! Akkor már rég a gépen ülnénk!” „Elli könyörgöm! Szállj fel a gépre, mindjárt itt vagyunk!”

Idegesen mordulva vágtam be a telefonomat a táskámba, majd az útlevéllel és a jegyemmel együtt a légiutaskísérőhöz trappoltam, aki csodálkozva figyelte a közeledésemet.

-         Meseszép jó reggelt – köszöntem erőltetett jókedvvel.

-         Önnek is hölgyem. Szabad lesz a jegyeiket? – kérdezte kedvesen, majd a homlokát ráncolva megcsóválta a fejét.

-         Minden rendben van? – kérdezte apa azonnal, aki rendőr létére azonnal kiszagolta, hogy valami baj volt. – Gond van a jegyekkel?

-         Egy pillanat türelmet – kérte azzal a táskájából elővett egy tabletet és pötyögött rajta valamit, majd mosolyogva felpillantott. – Elnézést, valami hiba történhetett ezért kaptak jegyet a turistaosztályra. Kérem, kövessenek – kérte.

-         Na, de – kezdtem volna ellenkezni, hisz a jegyeket én vettem meg a turistaosztályra, de apu erősen oldalba könyökölt, így hallgattam.

Miközben követtem a nőt, a gondolataim ide oda cikáztak. Ha máshova ülünk, hogy fognak Erikék megtalálni minket? Egyáltalán mi ez az egész, hogy rossz jegyet kaptunk és apa miért nem állt ki az igazság mellett? Hisz ez büntetendő nem? Elhallgatni az igazságot, hogy mi bizony a turistaosztályra váltottunk jegyet és nincs itt semmiféle hiba.

-         Az első osztály? – kerekedett el a szemem döbbenten, amikor a nő félrehúzta a függönyt és betessékelt minket.

-         A kettes, a négyes és az ötös számú hely az önöké. Kellemes utazást kívánunk. Az árban benne van a minibár, így bátran szolgálják ki magukat – mosolygott, majd elsietett otthagyva minket totálisan lefagyva.

Illetve csak én voltam lefagyva. Apu és Erika mintha mindez mindennapos lenne, tök természetes arccal beléptek az első osztályra ott hagyva engem. Tátott szájjal néztem utánuk, majd abba az irányba amerre a nő eltűnt és már indultam volna, hogy közöljem vele tévedés történt, amikor egy kéz a csuklóm köré fonódott.

-         Apa! Tudod te is, hogy ez nem… - kezdtem megfordulva, majd tátott szájjal Erikre néztem. – Erik? Hogyan? Mégis mikor és…

-         Meglepetés – húzott oda magához és hosszasan megcsókolt.

-         Honnan a szarból van neked pénzed első osztályra? – súgtam a szájába két csók között.

-         Ha elmondom meg kell, hogy öljelek – suttogta titokzatosan, mire elnevettem magam és megkönnyebbülten sóhajtva átkaroltam a nyakát.

-         Megijesztettél nagyon!

-         Tudom Elli – nevette el magát és a homlokomnak döntötte a homlokát. – De már legalább tudom, hogy nem nagyon csipázod az ilyen meglepetéseket.

Zavartan vonogatva a vállam bólintottam, majd követtem őt az első osztályra. Sosem utaztam még első osztályon, így remegtem az izgalomtól, de aztán rájöttem, hogy semmi különös nem volt benne. Tényleg csak annyi, hogy az első osztályon nagyobb hangsúlyt fektettek a kényelemre, az ülések kényelmesebbek voltak és nem kellett nyomorogni több idegen ember között. Ahogy körbe hordoztam a tekintetem megállapítottam, hogy a mi családunkon kívül, csak egy öltönyt viselő üzletember vette igénybe az első osztályt, aki jelen pillanatban is a laptopján dolgozott. Mosolyogva köszöntem Vikiéknek, majd lehuppantam az ablak melletti ülésre és zakatoló szívvel Erikre néztem.

-         Készen állsz az első közös kalandunkra? – fogtam meg a kezét és megszorítottam.

-         Veled bármire készen állok Elli – nézett mélyen a szemembe.

Könnyes szemekkel mosolyogva hajoltam oda hozzá ajkamat az ajkára tapasztottam, majd bevackoltam magam a karjaiba és pár perc csendes beszélgetés után álomba szenderültem.

08:00

Számtalanszor elképzeltem már, hogy milyen érzés lesz megérkezni álmaim városában. Fejemben tökéletesen élt a kép, ahogy Karesz mellett ülve kihajolok az ablakon és lenézek az alattam elterülő városra, miközben a szívem a torkomban dobogott. Ebből az álomból semmi sem vált valóra. Karesz lelépett, cserben hagyott engem, az idő pedig esőre állt, így semmit se láttam a városból, csak sűrűn gomolygó felhőket. Bár igaz is, London a sok esőről volt híres, de azért bíztam benne, hogy pont, amikor én itt leszek nem fog esni. A reptérre megérkezés egy kész rohanás volt, így nem volt időm magamba szívni a londoni levegőt, úgy igazán filmbe illően, hanem siettünk, hogy átvegyük a bérelt nagy családi autót, amibe aztán mind bezsúfolódtunk. Egy ideig azon ment a vita, hogy apu vagy Ernő vezessen, de végül Ernő győzött, mert ő már vezetett itt és tudta, hogy mi, hogy ment, apu pedig mellette ülve tanult.

-         Remélem Benivel minden rendben – aggodalmaskodott Viki.

-         Anyu a nagyiék nem először babáznak. Hisz te is itt vagy még – nyugtatta meg Erik Vikit.

-         Olyan megnyugtató vagy – ráncolta a homlokát aggodalmasan.

-         Nyugalom drágám, megérkezünk a szállásra és felhívjuk őket. Beni még biztos alszik, kapcsolódj ki! Nézd a gyönyörű esős tájat!

Ami engem illett én folyamatosan az ablakban lógtam, meg csodálva minden egyes épületet és kirakatot, hisz Londonban voltam és nem máshol! Ilyen épületek nem voltak Budapesten sem ilyen telefonfülkék, amikért már megérte eljönni ide.

-         Mit nézünk ma először? – fordultam Erik felé izgatottan.

-         A szobánkat – vágta rá szórakozottan. – Elli egy percet nem aludtam, legalább a délelőttöt hagyd meg nekem a pihenésre – kérte.

-         Na, de Londonban vagyunk! Azt hittem, hogy ma…

-         Főnök, itt leszünk, huszonhetedikéig bőven van időnk!

-         Eriknek igaza van Ella, a mai napot fordítsátok pihenésre – szólt közbe Erika. – Majd vacsora után kimentek egyet sétálni.

-         Nem! Sötétedés után már sehova – szólt közbe apa szigorúan.

-         Hát ez remek! Itt vagyok álmaim városában és a négy fal közé kényszerülök – csattantam fel, majd kirántottam a kezem Erik kezéből, megkerestem a fülesem és a zenét max hangerőn hallgatva tüntetőleg elfordultam tőlük.

5 perccel később már bűntudat markolászta a szívemet, amiért ilyen önzőn reagáltam, de túl makacs voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek így nem szóltam semmit. 10 perc autókázás után Erik keze a combomra simult, amit először totálisan figyelmen kívül hagytam, de aztán a kezére csúsztattam a kezem, ő pedig megfordítva a kezét egymásba fűzte az ujjainkat. Mikor rápillantottam édes mosollyal ajándékozott meg, én pedig gyorsan lesütöttem a szemem. Nem igazán érdemeltem meg ezt az édes mosolyt.

A szállásunk egy aranyos családbarát, de mégis minőségi hotel volt, London szívében ahonnan minden könnyedén megközelíthető volt. A verseny szervezői itt szállásolták el a külföldi versenyzőket, álltak két estét, így nekünk csak három éjszakát kellett kifizetnünk. Bejelentkezés után a lift felé indultunk, hogy felmenjünk az ötödik emeletre, ahol a számunkra lefoglalt szobák voltak. A folyosón lépkedve szórakozottan forgattam a kezemben a szobánkhoz tartozó kártyát, amit nagy nehezen sikerült csak kiharcolnom apától. Eredetileg úgy lett volna, hogy két szobát foglalunk és mindenki aludt volna a saját szüleivel, de ez nekem és Eriknek se tetszett.

-         Nahát Lexa – köszöntem erőltetetten mosolyogva, amikor az egyik szobából kilépett az a lány, aki majdnem elvitte előlünk az első helyet.

-         Ella, micsoda meglepetés – mosolygott ő is ugyanolyan hamisan. – Hallom, hogy Karesz lelécelt, annyira sajnálom, de minden elismerésem, hogy most itt vagy – simította meg a karom.

-         Nem vesztettem, hanem nyertem azzal, hogy Karesz elment – húztam ki magam büszkén és közelebb léptem Erikhez.

-         Á szóval ő az új partnered – villant a tekintete Erikre.

-         Minden tekintetben is – mosolygott Erik szélesen. – De most ha nem haragszol Lexa, szeretnénk Ellivel kettesben lenni. Találkozunk holnap a pályán – kacsintott rá, majd megfogta a szabad kezem és maga után húzott.

-         Alig várom – hallottuk még Lexa hangját mielőtt beléptünk volna a szobánkba.

A szobánk egyszerű volt, a falak szürkék voltak, a bútorok fehérek, ami merész döntés volt, hisz a fehér bútorokon hamarabb meglátszott a por, de itt csillogott villogott minden, a levegőben pedig almás fahéjas illat terjengett, amitől azonnal karácsonyi hangulatba kerültem. A bőröndömet az ágy mellett hagyva bekukkantottam a fürdőbe, megcsodáltam a hatalmas kádat és a kikészített pipereszereket, aztán visszamentem a szobába és mosolyogva Erikre néztem, aki az ágyon végig nyúlva aludt. Levettem róla a cipőjét, betakartam egy pléddel és hozzá láttam kipakolni. A fellépő ruhámat felakasztottam, hogy ne gyűrődjen, a ruháimat bepakoltam a szekrénybe, majd mikor mindezzel megvoltam lefeküdtem Erik mellé, csatlakoztam a hotel Wifijéhez és mindenkinek megírtam, hogy minden rendben van, már a szállodában vagyunk. Dávid lévén, hogy ikerlángok vagyunk azonnal azt kérdezte, hogy mit nézünk meg először és elárasztott linkekkel, hogy miket érdemes megnézni, aztán mikor megtudta, hogy ma nem nagyon megyünk sehova velem együtt szomorkodott és felajánlotta, hogy az első géppel utánunk jön, majd ő elvisz engem városnézésre, ha Eriknek nincs kedve. Megköszöntem, de nem éltem az ajánlattal helyette félre raktam a telefonomat és mosolyogva néztem az egyenletesen szuszogó barátomat és egy idő után az én szemem is lecsukódott.

Talán azért aludtuk át szinte az egész délutánt, mert megviselt minket az egy órás idő eltolódást, vagy fogalmam sincs. Erik tuti biztos, hogy a repülés okozta fáradalmakat pihente ki, én pedig végre egy igazán jót aludtam. Sokkal nyugodtabb voltam, hogy már itt voltunk Londonban, nem volt bennem egy csepp idegesség sem, úgy éreztem magam mintha kicseréltek volna. Lehet, hogy fel se keltünk volna, ha nem ébreszt fel minket apu a hangos kopogtatásával.

-         Gyerekek minden rendben? – kérdezte. – Mondtam én, hogy nem kellett volna nekik külön szoba – morogta oda valakinek.

Álmosan dörzsölgetve a szemem csoszogtam oda az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset és beengedtem az egész családot.

-         Minden rendben van – válaszoltam meg apu kérdését és lehuppantam a kényelmes fotelbe. – Csak aludtunk, illetve Erik még mindig alszik – pillantottam Erik felé, aki senkivel se törődve tovább húzta a lóbőrt.

-         Már megszoktuk, minden ilyen utazásánál végig aludja az egész napot – mosolygott Viki. – Csak szólni akartunk, hogy elmegyünk kicsit szétnézni a környéken, elállt az eső. Van kedvetek jönni?

-         Nem – dörmögte Erik álmosságtól karcos hangon. – Elli?

-         Maradok – mosolyogtam az ébredező barátomat figyelve, akinek piszkosul jól állt az ébredezés én pedig piszkosul szerettem volna már felavatni a Londoni ágyunkat.

-         Rendben, ahogy gondoljátok. Este hattól van vacsora, mi olyan hét felé megyünk le, ti, pedig amikor szeretnétek – mosolygott Viki.

-         Nem, nem! Egy család vagyunk, együtt is vacsorázunk. Nehogy külön utakon járkálj kisasszony – villant rám apu tekintete szigorúan. – Vagy velünk, vagy itt a szobában!

-         Nem kell aggódnod apu! Vigyázok magamra a verseny előtt egy nappal! – néztem mélyen a szemébe.

Apu mosolyogva bólintott, megpuszilta a homlokomat, majd magunkra hagytak minket. Szó szerint bevágtam mögöttük az ajtót, hogy aztán visszasiessek az ágyhoz és amilyen lendülettel érkeztem, olyan hamar el is fogyott, amikor láttam, hogy Erik visszaaludt. Csalódottan biggyesztettem le a szám, majd tanácstalanul körbefordultam, hogy mihez kezdjek. Magamat csak nem fogom kielégíteni, mikor itt fekszik az ágyamban egy 10/10-es pasi. Ötlet híján leültem a fotelbe, felkapcsoltam a Tv-t és addig kattintgattam, míg nem találtam olyan filmet, ami le is kötött. Nem volt hozzá magyar felirat, így minden szavára erősen koncentráltam és bár ismertem a filmet. Ki ne ismerte volna Adam Sandlertől a Nagyfiúkat? De még így is nehézséget okozott, hogy megértsem a történéseket. 20 perc se telhetett el a filmből, amikor Erik hozzám bújt, fejét a mellemre hajtotta, lábait átvetette a lábaimon és tovább szuszogott. Onnantól kezdve már képtelen voltam a filmre koncentrálni, Eriket figyeltem, a hajával játszadoztam és boldog voltam, amiért a karjaimban tarthattam őt. Olyan mély érzelmeket éltem át azokban a percekben, mint még soha. Úgy éreztem, hogy haza találtam, hogy nem kell többet félnem, mert Erik itt van, és soha nem megy el. Annyiszor megtehette volna már, annyiszor hátat fordíthatott volna nekem, de itt volt. A szerelmünk kiállta az idők próbáját, bebizonyítottuk, hogy méltók vagyunk erre a szerelemre, méltók vagyunk egymásra. Pillantásom a gyűrűmre vándorolt, amit a névnapom óta egyszer sem vettem le és az ajkam mosolyra húzódott. Ugyan mi ronthatná el a boldogságomat? A célegyenesben voltam és biztos voltam benne, hogy ha Erikkel oda tesszük magunkat, ország világnak tátva marad a szája a produkciónktól.

-         Mindig első – suttogtam. – Történjen bármi mindig első!

Erik ajka álmában mosolyra húzódott, én pedig egy pillanatra megláttam benne azt a kisfiút, aki egykor volt. Azt a talpraesett, lelkiismeretes, udvarias kisfiút, aki már akkor kislányként belopta magát a szívembe és örökre ott is maradt a várva a megfelelő pillanatra, amikor az iránta érzett gyermeki rajongásom lángoló szerelemmé változik.

19:00

Egy bordó két részes ruhában léptem ki a fürdőből és az egész alakos tükör elé lépve alaposan megszemléltem magamat. Lehet egy kicsit túl öltöztem, de a Hotel honlapján láttam, hogy milyen elegáns az étterem és, hogy minden este élő zene volt, így jobbnak láttam, ha nem egyszerű farmerben és pólóban jelenek meg, hanem adok egy kicsit az öltözékemre.

-         Nekem is ennyire ki kell nyalnom magam? – állt fel az ágyról Erik, akit zuhanyzás után kizavartam a fürdőből, hogy nyugodtan elkészüljek, mielőtt ő elkezd tollászkodni.

A tükörben fürkésztem őt, ahogy csípőre tett kézzel állt, a törülköző lazán lógott a derekán, épphogy csak le nem esett, de ha le is esett volna azt, senkit se zavart volna. Erik szintén engem fürkészett, forró pillantásától lángolni kezdett az arcom, majd ő elmosolyodott és besétált a fürdőbe, hogy elkészüljön. Meglepően hamar végzett, egy fekete farmert vett fel és egy fehér garbós pulcsit, ami tökéletesen rásimult izmos alkatára.

-         Látom valaki nagyon kanos – karolta át a derekamat Erik nevetve.

-         Én nem csak – kezdtem majd sóhajtva behunytam a szemem. – Kinek akarok hazudni?

-         Nem tudom, de egy gyors menet még belefér – húzta végig a karját a meztelen karomon.

Már épp beadtam volna a derekamat, a nyakam csókolása eléggé meggyőző volt, amikor is hangosan kopogtatni kezdtek az ajtón. Az odakint állónak nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy mindketten tudjuk ez csak apum lehetett. Volt neki egy jellegzetes kopogása, amikre csak a zsaruk képesek. Ki tudja, talán ezt is tanítják a rendészetin. Hogyan kopogj úgy, hogy az ajtó mögött egyből rájöjjenek, hogy a rendőrségtől vagy kezdőknek.

-         Megyünk már – kiáltottam ki apunak és az ajtóhoz lépve lenyomtam a kilincset. – Milyen volt a városnézés?

-         A lányokat kérdezd, mi Ernővel fél óra után meguntuk és inkább beültünk egy hangulatos kis kocsmába meccset nézni.

Erik mellettem kisé megfeszült, de amikor rápillantottam az arca teljesen közömbös volt. A lift felé sétálva többször is megrángattam a kezét, hátha rám figyel és elmondja mi volt ez az előbb, de nem vett tudomást a rángatásomról, én pedig feladtam a próbálkozást. Talán ő is szeretett volna csak úgy beülni az édesapjával egy kocsmába és foci meccset nézni. Talán szeretett volna több időt együtt tölteni vele. Vajon mikor volt utoljára nekik igazi apa fia program? Amikor csak ketten voltak?

-         Ne sajnálj, mert nincs miért – suttogta Erik úgy a fülembe, hogy csak én halljam.

-         De jóra gondolok?

-         Nem tudom, mire gondolsz, de látom rajtad, hogy sajnálsz engem és segíteni akarsz. Ne tedd!

-         Erik teljesen normális, ha rosszul esik, de neked is kell tenned azért, hogy megváltozzon a kapcsolatotok! Nem mindig az a jó, ha a másikra vár az ember!

-         Elli a barátnőm vagy a pszichológusom vagy?

-         Az akarok lenni, akivel mindent meg tudsz beszélni – néztem rá meg bántottan, majd leráztam magamról a kezét és előre siettem Erikához és Vikihez.

Az étterembe lépve egy pincér azonnal hozzánk lépett és odavezetett minket egy asztalhoz, ami közvetlenül a zongora mellett volt, így testközelből hallhattuk a jobbnál jobb zenéket. Jelenleg az egyik Disney mese zenéje szólt, amitől olyan érzésem támadt, mintha egy elvarázsolt hercegnő lettem volna.

-         Mit hozhatok inni? – kérdezte a pincér kedvesen.

Mindenki leadta a rendelését, mi Erikkel jó gyerekhez méltón csak kólát kértünk, míg a felnőttek különféle borokat kóstoltak meg. Pedig Erik is felnőtt volt már, ihatott volna ő is alkoholt, de szolidaritásból velem együtt alkoholmentes estét tartott. Legalábbis addig, míg az ősök testközelben voltak. Az étlapot olvasva korgó gyomorral ültem Erik mellett, magamba mosolyogva azon, ahogy a keze a combomat cirógatta, nem törődve azzal, hogy hol voltunk, a keze folyamatosan a belső combomon volt. Imádtam, hogy ennyire merész volt és, hogy ki merte mutatni az érzéseit a szüleink előtt. Ati soha nem ért hozzám, soha nem csókolt meg vagy ölelt át, amikor a szülők társaságában voltunk, a kezemet is csak nagy ritkán fogta meg. Akkor nem zavart, most viszont már rohadtul irritált, hogy ennyire semmibe vett engem, én mégis meg voltam érte halva.

-         Legyek bevállaló vagy maradjak a biztonságos rántott húsnál? – kérdeztem Eriktől, aki mosolyogva rám pillantott.

-         Londonba vagy Elli – figyelt mosolyogva. – Majd választok én neked valamit – ajánlotta fel.

-         Jó, de akkor én meg neked – alkudoztam.

-         Tiéd a desszert – fogta meg a kezem és egy csókot nyomott a kézfejemre.

-         Legyen – suttogtam a szemébe nézve.

-         Mi az? – kérdezte az arcomat fürkészve.

-         Miért nem beszélsz velem? Mindig én vagyok a téma, az én problémáimról beszélgetünk, rólad pedig sosem.

Erik elkapta rólam a tekintetét és az étlapba temetkezett, a keze pedig a saját ölében pihent. Lesütött szemmel húzódtam távolabb tőle, a sírás a torkomat kaparta, de megpróbáltam összeszedni magam. Nem indíthattam az első londoni estémet sírással, ennyire nem lehetek lúzer. Végül magamnak választottam ki, hogy mit eszek, maradtam a megszokottnál, Erik pedig nem kommentálta semmivel a dolgot. A terítővel játszadozva a könnyeimmel küszködtem, majd felpillantva Erikára néztem, aki elbámult valahova mögém, majd rám szegezte a tekintetét, tekintetében figyelmeztetés csillant. Persze én azonnal hátra fordultam, hogy megnézzem mi zaklatta fel ennyire, ám arra, ami fogadott nem számítottam. Csak néztem az egykori táncpartneremet, Kareszt, ahogy nevetve kihúzta a széket Lexának, leültek, majd Lexához hajolva megcsókolta. A karfát markolászva rezzenéstelen arccal bámultam Kareszt, aki teljesen felszabadultan beszélgetett Lexa családjával és valami megtört bennem. A maradék jóindulat, a megmaradt szimpátia egy pillanat alatt kiveszett belőlem, a csalódottságom felerősödött, ami mellé elképesztő düh társult. Hazudott volna nekem? Képes volt azt hazudni, hogy elköltöznek, csakhogy át tudjon állni az ellenség oldalára? Mégis mivel vette rá Lexa, hogy cserben hagyjon engem és mellé álljon? Mellé, aki az elmúlt évek alatt rengetegszer keresztebe tett nekünk? Aki elárulta a barátságunkat, a társulatot pár perc hírnévért? Karesz tekintete ekkor rám villant, ajkáról leolvadt a mosoly, a laza testtartása egyszeriben feszültté vált és csak nézett engem a következő lépésemre várva. Nem adtam meg neki ezt az elégtételt, mert tudtam arra várt, hogy oda menjek és jelenetet rendezzek, de nem tettem meg. Minden erőmet összeszedve előre fordultam és Erikára szegeztem a tekintetem.

-         Tudtad? – kérdeztem csendesen.

-         Ella…

-         Tudtad? – ismételtem meg a kérdést a fogamat csikorgatva. – Tudtad, hogy átállt? Hogy hazudott? Tudtad vagy nem?

-         Gabriella azonnal hagyd abba! Nem beszélhetsz ilyen hangsúllyal, Erikával! – szólt rám apa figyelmeztetően.

-         Semmi baj Viktor, jogos a dühe! – nyugtatta meg Erika.

-         Miről van szó? – törte meg a csendet Erik, majd hátra fordult és magasba szaladt a szemöldöke. – Ő a srác a reggelizőhelyről, aki azt mondta neked elköltöznek, ezért hagy cserben? – szegezte rám a tekintetét.

-         Nem – vágtam rá azonnal, de tudtam hiába, hisz Erik rengetegszer látott már minket együtt.

-         Hihetetlen, hogy véded – nevetett fel keserűen és felpattanva az asztaluk felé indult.

Apa és Ernő azonnal Erik után vetették magukat, hogy megállítsák, de Erik gyorsabb volt. Az asztalhoz lépve a pulcsijánál fogva felrántotta Kareszt és teljes erőből lefejelte. Tehetetlenül néztem őket, majd mindent magam mögött hagyva kirohantam a teraszra, majd a szökőkút szélére leülve elsírtam magam. Igazából nem tudtam miért sírtam. Sírtam azért, mert Erik nem akart velem beszélgetni, sírtam, mert Karesz hazudott nekem, ennyit ért a több éven át tartó barátságunk, eldobta egy futó kaland miatt és sírtam, amiért Erik ennyire nem tudta kontrolálni az indulatait. Miért mindent ököllel esetében fejjel kellett megoldani? Miért kellett az erőszak, miért érezte úgy, hogy neki kell igazságot osztania?

-         Elli – szólt Erik, mire felkaptam a fejem és rá szegeztem a tekintetem.

-         Ki verekedted magad? Most már jobb? Levezetted a feszültséget, elástad magad apám előtt…

-         Egyáltalán nem – szakított félbe.

-         Melyik része?

-         Nem ástam el magam előtte, mert legszívesebben ő is ezt tette volna – nézett mélyen a szemembe. – De, ha téged ennyire zavar, hogy kiálltam érted, akkor sajnálom! Többé nem fordul elő!

-         És mire volt jó? Hm? Mit értél el vele?

-         Letöröltem azt a mocskos vigyort a képéről, azt értem el vele! Na, meg azt, hogy már megint haragszol rám!

-         Van, okom elhiheted.

-         Mégis mi? És kérlek, ne gyere azzal, hogy nem beszélgetünk! Rohadtul részese voltál a napjaimnak, főleg az utóbbi időben tudsz mindent rólam Elli!

-         Mindent nem – suttogtam. – Mindegy nem számít. Menjünk vissza vacsorázni.

-         Én nem mehetek. Az estére ki lettem tiltva az étteremből, azzal a barommal együtt.

-         Gratulálok – húztam száraz mosolyra az ajkam. – Ha nem zavar azért én szeretnék megvacsorázni.

-         Ugye tudod, hogy kurvára ez volt a szándékuk? – kapta el a kezem, ahogy elléptem mellette. – Hogy össze ugrasszanak minket? Tudták, hogy nem fogom szó nélkül tűrni, azt, hogy így elbánt veled!

-         Nem is ismernek téged Erik – ráztam meg a fejem. – De elég szomorú, hogy még így is sikerült megtalálniuk a gyenge pontodat!

-         Mi az talán rosszul esik, hogy te vagy a legfontosabb az életemben? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. – Olyan nagy teher, hogy szeretlek?

Semmit sem válaszoltam erre, mert tudtam, ha tovább folytatjuk, ezt tényleg összeveszünk és olyat vágunk egymás fejéhez, amit mindketten meg fogunk bánni. Szó nélkül mentem vissza az étterembe és síri csendben megvacsoráztam. Nem életem legjobb vacsorája volt az biztos.

21:00

Erika mellett ültem a társalkodó terembe néma csendben, hallgatva az étteremből beszűrődő zenét.

-         Nem tudtam, hogy mondjam el – törte meg a csendet.

-         Ez nem mentség! Hazudtál nekem!

-         Nem Ella, én egyszer sem hazudtam neked! Egyszer nem mondtam neked, hogy Karesz valóban elutazott.

-         Részletkérdés, attól még elhallgattad az igazságot! Miért engedted meg neki? Miért nem tartottad vissza?

-         Mert én se tehetek meg mindent Ella! Nem volt könnyű dolgom elhiheted! Próbáltam vele beszélni, hogy egy fellángolás miatt, ne dobjon el egy barátságot, ne dobja el a jövőt magától, de nem hallgatott rám. Többet nem tudtam tenni. De nem sajnálom Ella, mert tudom, hogy helyesen cselekedtem.

-         Csakugyan?

-         Ella! Ha tudod, hogy Karesz Lexa új partnere lett, vajon mit tettél volna? Dühből folytattad volna a versenyt, az egész nem lett volna más, mint egy vérre menő küzdelem, hogy legyőzd őket bármi áron! Folyton azt nézted volna, hogy tudnál náluk jobb lenni, meg akartad volna mutatni Karesznak, hogy mit vesztett és nem arra figyeltél volna, hogy élvezd az egészet, hogy megéld a táncot!

-         Miért szerinted ez így jobb? – kérdeztem csendesen. – Itt szembesülni a dologgal?

-         De nem vagy egyedül Ella. Erik itt van melletted, a partnered, akivel együtt rengeteg dologra lesztek képesek. Karesszal esélyes voltál a győzelemre, de Erikkel ott lesztek a dobogó élén!

Idegesen előre dőlve beletúrtam a hajamba, szememet szorosan behunytam, majd Lexa hangját meghallva azonnal kiegyenesedtem és a társalkodó bejárata felé pillantottam. Erika a karomra tette a kezét, hogy megakadályozzon egy újabb verekedést, aminek kezdeményezője ezúttal én lettem volna, nem Erik.

-         Ella, nagy szerencse, hogy édesapád értelmes és lehet vele normálisan beszélgetni, máskülönben már ki lennétek zárva – mosolygott rám kedvesen.

-         Aminek nyilvánvalóan te nagyon örülnél!

-         Hát nem lennék szomorú, de szerintem így se lesz nehéz dolgom – simította le a haját.

-         Majd meglátjuk – mosolyogtam rá én is ugyanolyan kedvesen. – Készülj fel a második helyre.

-         Ó Ella. Te is nagyon jól tudod, hogy Karesz és én verhetetlenek leszünk együtt.

-         Meglehet, hogy Karesz jó, sőt ezt aláírom, de mellé egy erős pár kell, olyan, aki lépést tud vele tartani, aki előre tudja a következő lépését.

-         Huha Ella, lassan már kezdem azt gondolni, hogy ti jártatok. Talán Atinak igaza volt és valóban te voltál az, aki először megcsalta? Pont úgy, ahogy Eriket is megcsaltad Dáviddal?

-         Oké, most jött el az a pillanat, hogy befogod a szádat vagy én fogom be neked – pattantam fel a türelmemet vesztve. – Az egy dolog, hogy elszedted a páromat, de a magánéletemhez kurvára semmi közöd! Meg érdemlitek Karesszel egymást, sőt köszönettel tartozom nektek! Mert olyan embert kaptam magam mellé, aki sosem veszít, akinek a vérében van a győzelem és jól jegyezd meg ezt a pillanatot Alexandra! Második vagy! Mindig az voltál és mindig is az leszel! – másztam bele az arcába, majd kivágtam az ajtót és a lift felé siettem.

A szobánk elé érve idegesen kezdtem el dörömbölni az ajtón, majd amikor Erik kinyitotta azt besiettem a szobába elvágódtam az ágyon és egy hangosan sikítottam a párnába kiadva magamból minden felgyülemlett feszültséget.

-         Gyűlölöm, gyűlölöm – sikítottam a párnát ütlegelve.

-         Elli – fogta meg a kezem Erik és hozzám simult. – Gyere – mormolta.

Kétszer se kellett mondania, hozzá simultam, ajkam kiéhezve tapadt az ajkára és hagytam, hogy a szerelmével egy burokba vonjon engem ahol nincsenek gondok, nincsenek fájdalmak csak ő és én.