Az egész hetem olyan volt, mint egy felbolydult méhkas, de tényleg. Nem volt megállás, az óráimra szinte be sem jártam, amit volt, aki elnézett más pedig dühében csapkodott, hogy így le fogok maradni és megint romlik az átlagom. Igen ez a matektanár volt, így miattam át kellett szervezni a próbákat, hogy a matekórákról még véletlenül se hiányozzak a többi óráról viszont el voltam engedve. Erikkel annyira ki fáradtunk a rengeteg tánc próba miatt, hogy közösen úgy döntöttünk nem terheljük túl magunkat és egy hétig pihentetjük a jégtáncot, viszont ez nem azt jelentette, hogy nem töltöttük együtt az összes délután. Vagy nála voltunk, vagy nálunk, de mindig együtt voltunk, egy éjszakát sem töltöttünk külön és végre teljes nyugalom volt, eltekintve a szalagavató körüli őrületet. Az iskola már teljes pompába díszítve várta a szülőket illetve a hozzátartozókat. Rögtön az aulában egy táblára felerősítve az idei végzős osztály idézete. Na, ha valamit imádtam ebben az iskolában, akkor az ez volt. Minden évben a végzős osztály elkészítette a saját tábláját, ami egy hónapig díszítette az iskola auláját, majd a ballagás napján aláírták a táblát és a tábla végül felkerült a falra a többi közé. Rögtön az osztályunk mellett volt Gergőék táblája is, mert ő is ide járt és akárhányszor elhaladtam előtte, mindig elolvastam az idézetet, amiről tudtam, hogy Gergő választotta. „Bennünk nem a kukac motoszkált, hanem a tehetség.” Egyrészt azért volt ez az idézetük, mert ki más mondta, mint maga Puskás Ferenc? Másrészt pedig azért, mert az ő osztályuk volt az az osztály, akikben a tanárok nem hittek. Senki sem teljesített a legjobban, lógtak, de végül mind leérettségiztek és azóta mindannyian sokra vitték, mindenki megtalálta a saját útját. Az útjukat, amit az iskolában nem segítettek nekik senki sem felfedezni. Mert persze a tanárok felkarolták azokat, akikben láttak fantáziát, de egyikük sem kapargatta meg a felszínt és egyikük se nézett mélyebbre, hogy felfedezze a balhésabb diákok tehetségét. Ezzel az idézettel az osztály üzenni szeretett volna azoknak a tanároknak, akik nem hittek bennünk, akik úgy gondolták, hogy nem fogják semmire sem vinni az életben. Az idei végzős évfolyamnak az idézete pedig nem más volt, mint a Vámpírnaplók egyik idézete. „Koncentrálj arra, mire vagy képes, és ne attól félj, amire nem.” Ez volt az ő útravalójuk, az üzenetük a fiatalabbaknak és természetesen nem más választotta ezt az idézetet, mint Erik.

-         Na, mutasd már a magazint – követelte Kitti, amikor szünetet tartottunk az utolsó próbán.

Mindketten az abroncsunkban ültünk a földön, nem törődve azzal, hogy amúgy simán piszkos is lehet és magunkat legyeztük, mert dög meleg volt a teremben, ahová be kellett zsúfolódnunk. Nem is értettem, hogy miért nem próbálhattunk a tornateremben, ahol a színpad már rég fel volt állítva és csak arra várt, hogy holnap este birtokba vegyük. Komolyan nem értettem, hogy miért nem lett megengedve, hogy ott próbáljunk. Előkotortam a táskámból a tegnap délután megérkezett esküvői ruha magazint, ami tele volt a rólam és Dávidról készült fényképekkel. Ugyan Zsuzsi már a bolt Instagrammjára és honlapjára már feltöltötte a fényképeket, amikben engem is megjelölt, amit Erik is láthatott hisz tovább osztottam a storymban, azért nem szerettem volna, ha újság formájában is szembesül a dologgal. Bár azt mondta, hogy nem zavarja és gyönyörű vagyok ettől függetlenül nem szerettem volna az orra alá dörgölni a magazint.

-         Tessék – dobtam az ölébe, és mögötte megtámaszkodva a válla felett én is a magazint néztem.

-         Ezek a ruhák annyira gyönyörűek – sóhajtott fel álmodozva. – Piszok szerencsés vagy – lökte meg a lábával a lábamat.

-         Szívesen cserélek veled, de valóban. A ruhák gyönyörűek és igazából nagyon jól éreztem magam a fotózás alatt.

-         Látszik is az arcodon. De ezek a kedvenceim – lapozott vissza arra az oldalra, ahol Dáviddal táncoltunk.

A fotós valami brutálisan tehetséges volt, olyan fényképeket készített rólunk, hogy az megszólalt. Ha nem ismertem volna a történetünket azt gondoltam volna, hogy szerelmesek voltunk egymásba, pedig nem voltunk azok. De a képeken tisztán látszott a szoros kötelék, ami összekötött minket egy életre. Tekintetem a képek kísérő szövegére vándorolt. Te is szeretnél táncot lejteni ebben a gyönyörű ruhában? Szeretnéd, ha az este csak rólad szólna? Vágysz az álom ruha után, de még nem találtad meg az igazit? Akkor ezt neked találták ki! Foglald le most és légy igazi hercegnő a nagy napon! Elgondolkodva figyeltem a képeket és egyszeriben vágyni kezdtem valami után, amit nem bírtam megfogalmazni. Akartam magamnak az álomesküvőt, át akartam élni az érzést, amit a mennyasszonyok a lánykérés pillanatában, illetve az oltár elé vonuláskor éreztek. Tudni akartam milyen érzés egy életre hozzá kötni az életemet ahhoz, akibe szerelmes voltam. A magazin szélét piszkálgatva Erik felé pillantottam, aki Zsoltival beszélt valamiről, majd mindketten felém pillantottak. Egy pillanat alatt fellobbant bennem a remény, hogy mi van, ha éppen arról beszélgettek, hogyan kérje meg a kezemet a szalagavató után. Oké ennek az esélye nagyon kicsi volt, de reménykedni szabad.

-         Na, jól van fiatalok, eleget pihentük. Folytassuk a próbát – pattant fel a tanárunk, mire mi is feltápászkodtunk.

Mindenki beállt a helyére, mi Erikkel megálltunk a kör közepén egymással szemben, és amikor felcsendült a zene táncolni kezdtünk. Egész héten azt játszottuk, hogy melyikünk neveti el magát hamarabb, ezért folyamatosan grimaszoltunk egymásnak megpróbálva kibillenteni a másikat a nyugodt hangulatból. Volt, hogy én nyertem, volt, hogy Erik nevette el magát és olyankor a tanár mindig ránk szólt és megfenyegetett, ha még egyszer megzavarjuk, az órát eltilt minket a tánctól. Természetesen ezt nem tehette meg, de hagytuk, hogy azt higgye, megteheti.

-         Nem is értem, hogy miért nem a Vámpírnaplók zenéjére táncolunk. Lehetett volna olyan ruhám, mint Elenának, megtörtük volna az éves hagyományt így fixen emlékeztek volna ránk – suttogtam Eriknek.

-         Miért is nem jutott ez hamarabb eszedbe? – kérdezte vissza.

-         Nekem? Te vagy a nagy rajongó.

-         Ja, csak én nem szoktam ilyeneken gondolkodni – vágta rá és szorosabban magához ölelt. – Alig várom, hogy lássalak téged a ruhában.

-         A türelem rózsát terem – mosolyogtam rá és a tarkójára csúsztattam a kezem, ő pedig hátra döntött engem, majd visszahúzott és mélyen a szemembe nézett.

Ez volt a táncunk vége, a végére újra középre kerültünk, a többiek körülöttünk helyezkedtek el V alakban, mi pedig elől álltunk a csücskénél. Én tökéletesen elégedett lettem volna azzal is, ha kevesebb figyelmet kapok, de mivel Erik volt a bálkirály így nekünk kellett mindig a középpontban lenni.

-         Tökéletes! Fantasztikusak lesztek, én mondom nektek, senki sem látott még olyan táncot, mint amit mi összehoztunk nektek – mondta a tanárunk büszkén tapsolva.

Mosolyogva néztünk össze, ugyanis a tanárunk volt, amit nem sejtett. Kitti fejéből pattant ki az ötlet, hogy mi lenne, ha táncolás közben, amikor a szólónk volt Erikkel meggyújtanánk fejenként egy-egy csillagszórót, mint Hegyes Bertalan és Gelencsér Tímea a Dancing egyik adásában és úgy táncolnánk körbe a színpadon. Miután Kitti megmutatta az említett videót, Erikkel azonnal rábólintottunk, mert valóban tökéletes megkoronázása lett volna a táncunknak. És a döbbenet még nagyobb lesz, hisz erről senki sem tudott a két osztályon kívül.

-         Akkor holnap találkozunk. Mindenkinek jó készülődést, ne feledjétek, pontba öt órára mindenki legyen itt. Még szeretnék tartani egy színpadi próbát, szóval ne késsetek!

Szinte senki sem figyelt már rá, mi lányok segítettünk egymásnak megszabadulni az abroncstól, a srácok pedig szépen elszállingóztak egyedül csak Erik és Zsolti maradt. Folyamatosan egymással beszéltek, ami kezdett egy kicsit gyanússá válni, de nem faggattam őket, mert nem akartam, hogy azt gondolja rá telepedtem vagy valami. Ahogy összeszedtem a holmimat érkezett egy üzenetem Dávid édes anyjától Zsuzsitól. „Drágám annyira köszönöm neked, hogy elvállaltad! Az arcod bevonzza a vásárlókat, már mindegyik ruha le lett foglalva az elkövetkező 2 hónapra! Soha nem volt még ekkora a pörgés, mint most. Nagyon köszönöm tényleg! Remélem, valamikor meglátogatsz minket, vagy akár gyere, be a szalonba egy kávéra szívesen látunk, már családtag vagy, függetlenül attól, hogy nem vagy együtt Dávidkával! Gyere bármikor!” „Nagyon örülök, hogy a kollekció ilyen sikeres és tévedsz! Nem az én érdemem, a ruhák gyönyörűek, az varázsolja el a vásárlókat! Köszönöm a meghívást, szívesen be nézek, ha arra járok és köszönöm a lehetőséget, hogy én lehetek a szalonod egyik arca! Nagyon élveztem minden percét!” Miután elküldtem neki az üzenetet le screeneltem a beszélgetést és átküldtem Dávidnak, majd a táskámba dobtam a telefont és odaléptem Erikékhez.

-         Mehetünk? – kérdeztem.

-         Aha, de nekünk még edzésünk lesz, szóval, ha nem gond később megyek át.

-         Nem úgy volt, hogy a héten nem kell mennetek?

-         Ma mégis kell.

-         Ó értem rendben – bólogattam bár közben a fogaskerekek folyamatosan jártak a fejemben. – Akkor később tali – hajoltam oda hozzá és megcsókoltam.

-         Azért a csarnokig mehetünk együtt – kapta el a kezem és egymásba fűzte az ujjainkat.

A suliból kifelé tartva folyamatosan azon agyaltam, hogy Erik vajon igazat mondott-e vagy hazudott, de amikor megláttam Gergőt a csarnok felé sétálni minden kételyem eloszlott és a görcsös testtartásom egy pillanat alatt ellazult. Ha Gergő itt volt, akkor fixen az edzésre mentek.

-         Kételkedtél bennem főnök? – szegezte nekem a kérdést Erik, mert persze nem kerülte el a figyelmét a hangulat változásom.

-         Nem dehogy – vágtam rá azonnal. – Csak feltűnt, hogy ma sokat sugdolóztál Zsoltival.

-         A fenébe haver, mondtam, hogy nem előtte kéne, mert észre veszi – fortyant fel Zsolti. – A végén még eljár a szája és elmondja Hannának.

-         Micsodát? – kapkodtam kettejük között a tekintetem. – Meg akarod kérni a kezét? – vigyorogtam Zsoltira.

-         Jesszus dehogy. Miért azt szeretné? – meredt rám döbbenten.

-         Dehogy haver, Elli mostanában teljesen rá van izgulva az esküvőkre. Az apját is össze akarta házasítani Erikával. Engem eddig még nem talált meg – húzott magához nevetve Erik. – De le merném fogadni, hogy örültél volna, ha kiderül meg akarom kérni a kezedet.

-         Hány 11.-es mondhatja el magáról, hogy megkérte a kezét a végzős bálkirály?

-         Egy sem – kuncogott fel és egy csókot nyomott a nyakamra.

-         Na, de mi van Hannával? – néztem vissza Zsoltira.

-         Hannával?

-         Ne add a hülyét. Mit titkolsz előle?

-         Ne akard tudni, legyen annyi elég, hogy örülni fog neki, de kérlek, tartsd a szád!

-         Tartom – ígértem meg, majd elköszöntem tőlük és sietősen a buszmegálló felé indultam, hogy elérjem a buszt és ne kelljen várakoznom a következőre.

18:00

Éppen a padláson mulattam az időt egy új koreográfián dolgozva, amikor Erika lépett be a kis szentélyembe és a hifihez lépve lejjebb vette a zene hang erejét.

-         Izgulsz a holnap miatt? – kérdezte kedvesen és felém nyújtott egy flakon vizet.

-         Egyelőre még nem, a holnap lesz a húzós, nem a saját szalagavatóm ezért nem szeretném elcseszni.

-         Nem fogod, ne aggódj.

-         Készülsz valahova? – néztem végig rajta, mert feltűnt, hogy milyen csinosan volt felöltözve.

Oké általában Erika mindig csinosan öltözködött, de most kifejezetten jól festett a fehér nadrágkosztümjében, amit együtt választottunk neki, múltkor, amikor együtt vásároltunk.

-         Ami azt illeti igen. Arra gondoltam, hogy elvinnélek téged egy újonnan megnyílt étterembe, csapjunk egy csajos estét – mosolygott rám várakozásteljesen.

-         Benne vagyok, de akkor lemondom Eriket, hogy ne jöjjön – egyeztem bele azonnal. – De mi lenne, ha nem csajos programnak neveznénk? – vetettem fel.

-         Minek szeretnéd?

-         Anya lánya program – néztem a szemébe majd hagytam, hogy szorosan magához öleljen. – Köszönöm, hogy mellettem vagy mindig – suttogtam a nyakába fúrva a fejem.

-         Én köszönöm, hogy elfogadtál engem Ella. Már akkor egyből a szívembe zártalak, amikor az első jégtáncórádra jöttél – simogatta meg az arcom könnyes szemekkel. – Na, de menj, nehogy elkéssünk. Öltözz fel csinosan, menő helyre megyünk – hessegetett el.

Szófogadóan felmarkoltam a telefonomat és a szobám felé tartva megüzentem Eriknek, hogy ma mégse jöjjön át, mert Erikával anya lánya programot tartunk. Egyáltalán nem bosszankodott annyit írt vissza, hogy érezzük jól magunkat és a suliban holnap találkozunk, ha már ilyen véresen komolyan veszem, hogy a szalagavató előtt nem láthat. Na, igen, azt szerettem volna, ha Erik a teljes egészet látja és nem részleteket, mert úgy kevésbé lett volna hatásos a pillanat, amikor meglát. Márpedig nekem szükségem volt az első reakciójára, amikor meglát majd engem. A szekrényemhez lépve gondolkodás nélkül kivettem a világoskék nadrágkosztümömet, ami pont ugyanolyan volt, mint Erikának, hozzá pedig egy fehér inget, aztán gyorsan letusoltam, megmostam és beszárítottam a hajam, felöltöztem, megcsináltam a sminkemet, hajamat egy elegáns kontyba rendeztem, mindezt fél óra alatt. Az utóbbi időben képes voltam egy órát is eltölteni a készülődéssel, ezért hihetetlenül büszke voltam magamra, amiért most sikerült fél óra alatt elkészülnöm, úgy, hogy nem is kapkodtam annyira. Egy fekete kistáskába belepakoltam mindent, amire szükségem lehetett, aztán magamhoz vettem a fekete kosztüm kabátomat, belebújtam a magassarkúba és már készen is voltam. A szettemről küldtem egy fényképet Kittinek, Hannának és Eriknek megkérdezve tőlük, hogy jó leszek-e így a vacsihoz. Háromból ketten visszaírtak, Erik pedig nem volt elérhető, így eltettem a telefonom és lebaktattam a lépcsőn.

-         Kész vagyok – kiáltottam Erikának, mire kopogó léptekkel kijött a hálóból és mosolyogva végignézett rajtam.

-         Nagyon csinos vagy Ella! Igazi úrhölgy.

Mosolyogva pukedliztem felcsippentve a nem létező szoknyám szélét, aztán követtem őt ki a házból, ahol legnagyobb meglepetésemre apu várt minket járó motorral.

-         Azt hittem csak ketten leszünk – szólaltam meg zavartan.

-         Én is örülök, hogy látlak kicsim – biccentett apu sértetten.

-         Jaj, nem ellened szól, de csajos programról volt szó és hát te apa vagy.

-         Érezd nagyon jól magad drágám – puszilta meg az arcomat Erika, majd sietősen beszállt apu mellé a kocsiba és mielőtt megszólalhattam volna elhajtottak.

Tágra nyílt szemekkel bámultam a távolodó kocsi után, próbálva rájönni arra, hogy most mégis mi történt. Hogy értette azt Erika, hogy érezzem jól magam? Hol és kivel? Tanácstalanul ácsorogtam a feljárón, majd ránéztem a ház elé bekanyarodó ismerős kocsira.

-         Ön hívott taxit kisasszony? – szólt ki a kocsiból Erik mosolyogva.

-         Hogy? – kérdeztem még mindig sokk hatása alatt állva. – Én semmit sem értek – vallottam be zavartan. – De ha már itt vagy, akkor menjünk be – fordultam a kapu felé.

-         Csak szállj be a kocsiba főnök – szólt utánam.

Értetlenül tettem eleget a kérésének, beültem mellé az anyósülésre, becsatoltam magam, majd Erikre néztem és szemügyre vettem a szerelését. Fekete farmer volt rajta, sötétkék ing és egy szürke öltönykabát. Abban a pillanatban ellenállhatatlanul belezúgtam, és ha hozzá vettük a belőtt haját és azokat a gyönyörű szemeket. Komolyan enyém volt ez a pasi?

-         Meg tudhatnám, hogy miben mesterkedtek? – kérdeztem.

-         Basszus – szisszent fel és idegesen rám pillantott. – Akkor nem veled beszéltem meg mára a vacsit?

-         Mi van? – szaladt magasba a szemöldököm idegesen. – Ide figyelj, Király Erik 5 perced van elmondani, hogy mi folyik itt, különben kiszállok!

-         Nyugodj meg – fogta meg a kezem és egy puszit nyomott a kézfejemre. – Igazából az van, hogy rájöttem egyszer sem voltunk még randizni és gondoltam most elkezdhetnénk, hogy azért ne érje szó a ház elejét.

Gyanakodva fürkésztem Eriket, miközben a szám szélét rágcsáltam. Vajon magától jutott ez eszébe vagy hallotta, amikor múltkor Hannával arról beszélgettem, hogy mi még nem is voltunk randizni?

-         És hova megyünk?

-         Az legyen az én meglepetésem – mosolygott rám. – Nem mellesleg nagyon csinos vagy.

-         Te is igazán ki tettél magadért – válaszoltam, mire féloldalas mosolyt villantott rám.

-         Nem hiába.

Fél órával később már tudtam mire célzott ezzel a mondatával. A Jégszínház parkolójában ülve idegesen meredtem a rengeteg emberre, akik mind a ma esti előadásra érkeztek. A Jégszínház a napokban hozott jégre egy új darabot, egy vámpíros történetet, egy lányról, akit kidobtak a szülei, mert előre látta a jövőt és egy idős vámpírról, aki fiatal testbe szorulva gyászolta elhunyt szerelmét hosszú évtizedek óta. Nem tagadom, mikor az oldalukra fel lett rakva azonnal el akartam menni rá, de minden jegy elfogyott, így letettem róla. Meg igazából nem nagyon szerettem volna visszajönni ide és szembesülni a kudarcommal.

-         Rossz ötlet volt? – kérdezte Erik csendesen és megérintette a kezem.

-         Nem dehogy mehetünk – húztam ki magam és a táskám pántját szorongatva kiszálltam a kocsiból. – Hogy sikerült rá jegyet venned?

-         Megoldottam – mosolygott rám és a kezemet megfogva egymásba fűzte az ujjainkat.

-         Na, de mégis hogyan?

-         Miért érdekel?

-         Mert én szinte azonnal venni akartam a jegyet, de nem tudtam megvenni ezért érdekel, hogy neked, hogy sikerült meg egyáltalán mikor, mert ha az emlékeim nem csalnak, akkor nem voltunk jóban – magyaráztam.

-         Ha elmondom, nem leszek menő a szemedben, szóval inkább megtartom magamnak.

Folyamatosan fortyogva lépkedtem mellette, de az épületbe beérve minden csepp haragom elpárolgott. A Jégszínháznak már csak az előtere is gyönyörű volt, hatalmas ablakok, boltíves mennyezet, csillárok, amiken megcsillant a fény. A falakat plakátok borították az aktuális darabokról és egy lépcső vezetett fel az emeltre, ahol helyet kapott a büfé, a mosdók valamint innen lehetett bejutni a nézőtérre is. A lépcsőn felfelé tartva azt hittem rosszul leszek ugyanis a büfé egyik székén nem más ült, mint a színház egyik tulajdonosa Tóth Krisztián. Erik kezét rángatva a másik irányba kezdtem el őt húzni a ruhatár felé, hogy adjuk le a kabátunkat és közben nem egyszer hátrapillantottam Krisztián felé, aki tök nyugodtan kortyolgatta a kávéját, kizárva a körülötte lévő zűrzavart.

-         Kit nézünk? – suttogta a fülembe Erik, mire összerezzentem.

-         Aki ott ül az egyik széken és kávét iszik, ő a színház egyik tulajdonosa, ő is ott volt, amikor… - haraptam el a mondat végét.

-         Az a férfi, aki éppen ide tart? – kérdezte, mire felkaptam a fejem és rémülten fordultam Krisztián irányába, aki valóban felénk tartott.

Megfordult a fejemben, hogy bunkó módon hátat fordítok neki és lelépek, de a történtek ellenére szerettem volna, ha nem lenne rólam rossz véleménnyel. Bár ha olvasta a híreket, akkor biztos nem voltam a kedvence és talán még örült is, hogy nem sikerült a felvételim.

-         Gabriella, jó újra látni – mosolygott rám kedvesen.

-         Jó napot – köszöntem udvariasan mosolyogva. – Hagy mutassam be a barátomat, Eriket – mutattam Erikre.

-         Üdvözlöm!

-         Szia! Sajnálattal olvastam, hogy mostanában eléggé rád járt a rúd. Nem igazán kíméltek a firkászok, de örömmel látom, hogy jól viseled.

-         Voltak mélypontok, de meg birkózom velük.

-         Nagyon helyes ez a jó hozzáállás. Nos, jó szórakozást nektek – veregette meg a karomat, aztán elsietett.

Kicsit csalódottan néztem utána. Valamiért abban reménykedtem, hogy azért jött ide hozzánk, hogy adjon nekem második esélyt. De úgy tűnik a Jégszínháznál nem létezett második esély, amit nekem már ideje lett volna elfogadnom. Észre se vettem, hogy sírok csak akkor, amikor Erik letörölte a könnyeimet és egy csókot nyomott az arcomra.

-         Tehetséges vagy Ella és hidd el minden álmod valóra fog válni!

Szorosan behunyt szemekkel bólogattam, majd egy mély levegőt véve kihúztam magam, megtöröltem a könnyektől nedves arcomat és Erikre mosolyogtam.

-         Randizunk, én meg itt sírdogálok – csóváltam meg a fejem.

-         Nem kell, örökké erősnek lenned ugye tudod? Előttem nem kell megjátszanod magad.

-         Ha most hagyom, hogy eluralkodjon, rajtam a fájdalom egyhamar nem lábalok ki. Szóval inkább menjünk és élvezzük, az estét hisz azért vagyunk itt!

Amikor én itt jártam a nézőtér teljesen üres volt, csak a felvételiztetők ültek az első sorokban, most viszont tömve volt a nézőtér, az emberek mozgolódva keresték a helyüket, a jeget pedig díszlet borította. Itt nem volt függöny, ami mögé a színészek elbújhattak, de a jégpálya sötétségbe borult, ezzel adva egy kis teret a színészeknek, akik a kezdéshez készülődtek. Erikkel elfoglaltuk a helyünket, egy idős házaspár mellett, telefonunkat lenémítottuk és vártuk a kezdést.

-         Sajnálom Elli – hajolt hirtelen hozzám Erik.

-         Mit?

-         Hogy nem voltam melletted, pedig megígértem.

Az ajkamba harapva néztem rá és a szívem egyszeriben megnyugodott. Igazából még mindig egy kicsit nehezteltem rá, amiért nem jött el pedig megígérte, de a neheztelésem elmúlt ebben a pillanatban.

-         Nem számít. Most itt vagy és csak ez számít – fogtam meg a kezét, majd hozzá hajoltam és megcsókoltam ezzel is biztosítva őt arról, hogy nem haragudtam. – Mindketten követtünk el hibákat, amiket megbántunk, de nem hagyhatjuk, hogy ezek a hibák árnyékot vessenek a boldogságunkra!

21:00

Nem tértem magamhoz. Egyik ámulatból estem át a másikba és csak pislogtam, hogy pontosan mi is történt. Az előadás brutál erősre sikeredett, a karakterek, a látványvilág, a díszlet, a felcsendülő dalok, mind arra utaltak, hogy itt bizony csak a legjobbak léphettek a jégre. A darabot látva még az is vámpírrá akart válni, aki utálta a vámpírokat. Ez a darab nem egy egyszerű Alkonyat vagy Vámpírnaplók utánzat volt, sokkal több annál. A Jégszínház olyan darabot hozott elénk, amit az egész világnak látnia kellett. Közéjük akartam tartozni, látva őket azt kívántam, hogy bár én is ott lehettem volna velük, ott táncolhattam volna közöttük. Részese akartam lenni nap, mint nap ennek a csodának, amit ők létrehoztak. Olyan elhivatottságot éreztem irántuk, mint még soha senki más iránt. Hajtott a vágy, hogy bebizonyítsam köztük volt a helyem. Mert hittem, hogy nekem itt a helyem közöttük, hogy nekem is ott kell lennem velük a jégen, egy csapatként. De az álmok olykor nem váltak valóra. Bármennyire is akartam, bármennyire is szerettem volna egy második esélyt, a lehetőségemet elszúrtam és a kapuk bezáródtak előttem. Más álmokat kellett keresnem magamnak, idővel talán fog is sikerülni ez, de most még elkeseredetten kapaszkodtam a reménybe, hátha egyszer még megkeresnek engem. Hátha lesz újabb lehetőség jelentkezni.

-         Gyere – fogta meg a kezem Erik és a mosdók felé kezdett húzni.

-         Mindjárt zár a színház – ellenkeztem.

-         Jó, nekem meg pisilnem kell, és nem bírok hazáig várni. Menj el te is!

Engedelmesen elmentem a női mosdóba elvégeztem a dolgomat, majd a fülkéből kilépve megmostam a kezem és csodálkozva Erikre néztem, aki belépett a mosdóba, megfogta a kezem és maga után húzott az egyik fülkébe.

-         Mit művelsz? – néztem rá kerekre nyílt szemekkel. – Erik, ez majdnem a munkahelyem lett csak nem gondolod, hogy…

-         Bízol bennem vagy sem?

-         Ez, hogy jön most ide?

-         Csak erre válaszolj! Bízol vagy sem?

-         Bízok benned – néztem mélyen a szemébe és bár nem értettem semmit, hagytam, hogy magunkra zárja a fülke ajtaját, hogy aztán ott ácsorogjunk, ki tudja meddig.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy tilosban jártunk. Egy WC fülkében nyomorogni majdnem két teljes órát, nem mást jelenthetett, mint azt, hogy rohadtul tilosban jártunk. Erik pedig még mindig nem mondott semmit, hogy mire várunk és, hogy mit csinálunk itt. Mikor a mosdókban lekapcsolódtak a villanyok, Erik kilökte a fülke ajtaját és maga után húzott engem is.

-         Most nem tudom, hogy bosszankodjak vagy örüljek, amiért a takarító nem járt a mosdó közelében – suttogtam fintorogva, mire Erik felkuncogott. – Mit művelünk?

-         Kergetjük az álmaidat – válaszolta csendesen.

-         De ez törvénybe ütközik. Már elmúltál 18, simán börtönbe zárhatnak!

-         Nyugi már, nem lesz gond – mosolygott rám megnyugtatóan és hátra felé sétálva mélyen a szemembe nézett. – Gondolod, hogy hagynám, hogy bajba kerülj? – kérdezte oldalra billentve a fejét.

-         Nem, de ez akkor sem – fordultam körbe és megvetettem a lábam, amikor be akart húzni a nézőtérre vezető ajtón. – Inkább lépjünk le Erik. Kérlek!

-         Megfutamodsz? Tálcán kínálom neked a lehetőséget és te nem élsz vele – csóválta meg a fejét nem tetszően. – Láttam Elli, hogy mennyire vágysz ide, hogy ide akarsz tartozni.

-         De ezzel még nem fogok ide tartozni. Elszalasztottam a lehetőséget és nem a te dolgod helyre hozni.

-         Akkor csak táncold ki magadból ezt a fájdalmat. Ott ahol elbuktál. Építs új várat a romokra, támadj fel a porból, mint egy Főnix madár és szárnyalj – lépett közelebb hozzám.

-         És aztán?

-         Soha ne nézz vissza – suttogta az arcomra csúsztatva a kezét.

A szám szélét rágcsálva néztem hol rá, hol pedig a mögötte meghúzódó sötét jégpályára. Erik eközben engem fürkészett, majd amikor látta, hogy az ellenállásom meggyengül, megfogta a kezem és maga után húzott. Fogalmam sincs honnan, de talált egy korcsolyát pont a méretemben, amit az egyik székre leülve felvettem és bár zokni nélkül rohadtul törte a lábamat, nem fintorogtam. Kinyitottam a rácsos kaput, ráléptem a letisztított jégre és siklani kezdtem bele a sötétségbe. Mozgásom során a közelben lévő mozgásérzékelő lámpák felkapcsolódtak, majd ahogy elhaladtam előttük a fényük ki is hunyt. Fülemben Michele Morrone Angels című dala üvöltött, ami tökéletes volt számomra jelen pillanatban. Bár nem az álmokról szólt, hanem a szerelemről, de az érzéseimhez tökre passzolt most ez a dal. Kitáncoltam magamból az akkor érzett fájdalmat, táncoltam az álmokért, a szerelemér, táncoltam önmagamért. Eriknek igaza volt. Kellett, hogy itt táncoljak, ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, hogy ne emésszen a fájdalom, amiért nem sikerült. Lihegve álltam meg, a térdemre támaszkodtam, majd Erikhez siklottam és karomat a nyaka köré fonva hosszasan megcsókoltam.

-         Szeretlek Erik – suttogtam a szájába.

-         Szeretlek Elli – súgta vissza és a homlokomnak döntötte a homlokát.

-         Hát még én mennyire szeretlek titeket – szólalt meg Krisztián.

Egész testembe megfeszülve húzódtam el Eriktől és Krisztiánra szegeztem a tekintetem, aki a karját összefonva maga előtt, bosszúsan fürkészett minket.

-         Simán hívhatnám a rendőrséget birtokháborítás miatt, esetünkben apádat – villant rám a tekintete, mire lesütöttem a szemem.

-         Sajnálom én csak… - kezdtem a szavakat keresve.

-         Nem érdekel a magyarázat – szakított félbe, én pedig már a sírás szélén állva rágcsáltam a szám szélét. – Igazából tisztában voltam vele, hogy itt vagytok ezért is nem mentem haza, mint mindenki más…

-         De ha tudta, hogy itt vagyunk, akkor miért nem zavart haza?

-         Mert kíváncsi voltam, hogy mégis mire készültetek.

-         Elli nem tehet semmiről, én akartam, hogy maradjunk, mert már nem bírtam tovább nézni, hogy önmagát ostorozza, azért, mert én nem voltam mellette, amikor itt lett volna a helyem. Azt akartam, hogy még egyszer táncoljon itt, hogy felszabaduljon.

-         És sikerült? – villant rám Krisztián tekintete.

-         Igen és hajlandó vagyok vállalni a tetteim következményét, csak arra kérem, hogy apának hagy mondjam el én, ne öntől tudja meg.

Krisztián elgondolkodva nézett végig rajtam, majd a pályára szegezte a tekintetét. Vártam, hogy mondjon valamit, hogy meghozza az ítéletet és közben őrült erővel szorítottam Erik kezét, próbálva tőle erőt gyűjteni az előttem álló estének. Mert ha valamiben biztos voltam az, akkor az, hogy ezt nem fogom szárazon megúszni.

-         Figyeltelek miközben táncoltál és végre láttam azt, akit én múltkor is kerestem – nézett vissza rám. – Volna kedved eltáncolni nekem újra?

-         Hát egy teljesen random koreó volt, szóval nem biztos, hogy teljesen ugyanaz menne.

-         Nem számít, csak halljam hozzá a zenét is – vonta meg a vállát és csatlakoztatta a telefonját a hifihez, aztán felkattintotta a jégpályát megvilágító reflektorokat. – Melyik zenére szeretnél táncolni?

Erikre pillantottam, aki bátorító mosolyt küldött felém, mire egy mély levegőt véve elkértem Krisztián telefonját és azt a zenét választottam, amit a szívem diktált. Soha nem táncoltam még erre a dalra, de valamelyik este Erikkel megnéztük a Bíbor szíveket és a dal a lelkemig hatolt. A pálya közepére siklottam, szememet behunytam majd Sofia Carson hangját meghallva táncolni kezdtem a Come Back Homera. A táncom végül teljesen másra sikeredett, sokkal bonyolultabb és látványosabb elemeket vittem bele. Krisztián elé vetettem a szívemet a táncommal, teljesen rábízva, hogy mit kezd majd vele. Ad nekem egy esélyt és megmenti a szívemet, vagy még egyet belém tipor és megrepeszti még jobban a szívemet? A szemem sarkából néhányszor feléjük pillantottam és láttam, hogy Erik és Krisztián egymás mellett állva támasztották a korlátot és beszélgetve figyeltek engem. A szám végén lihegve álltam meg, majd oda siklottam a korláthoz és visszafojtott lélegzettel rájuk emeltem a tekintetem. Krisztián hosszú ideig csak nézett engem, majd beletúrt a hajába és sóhajtott egy nagyot.

-         Baszott nagy kincs vagy Gabriella, de az érzelmeid kordában tartásával kéne kezdened valamit. A munkahelyre nem való a magánélet. Lehetsz bármennyire is lent, itt mindig tartanod kell magadat!

-         Tudom – bólogattam egyre növekvő reménnyel a szívemben. – és sajnálom.

-         Meglátom, mit tehetek Gabriella, kincs vagy, amit nem lenne szabad veszni, hagyni, de a többiekre nem tettél valami jó benyomást a legutóbb. Legyen a kezed ügyében a telefonod azért, majd jelentkezek. Most pedig tűnjetek el innen, itt sem voltatok – zavart el minket. – Megadom a számomat aztán, majd beszélünk – vette elő a telefonját és lediktálta a számát.

-         Köszönöm tényleg – ugrottam a nyakába boldogan a sírás szélén állva. – Ígérem, a legjobb munkaerő leszek, ha sikerül bejutnom. Senki sem fogja megbánni, az elvárásokon felül fogok teljesíteni! – hadartam egy szuszra.

-         Értelek, de azért nem kell megfojtani – feszegette le magáról a karomat. – és kérlek, kerüljük az e fajta érzelmi kirohanásokat. A menyasszonyom féltékeny típus.

-         Mondja meg neki, hogy az nem jó. A féltékenység megöli az emberi kapcsolatokat – húztam el a szám, majd a tekintetét láva jobbnak láttam, ha leveszem a korcsolyát és elhúzunk a francba.

Viszonylag hamar igénybe vettem Krisztián telefonszámát, ugyanis hiába akartunk lelépni, nem bírtuk elhagyni a Jégszínházat, mert az ajtók zárva voltak.

-         Mi van már? – kérdezte köszönés nélkül.

-         Nem tudunk kimenni, az ajtók zárva vannak – világosítottam fel.

Krisztián bosszúsan felmordult, majd az orra alatt morogva hallottam, hogy becsukott egy ajtót.

-         A bejárat is nem fog kinyílni, automata zár van rajta, gyertek, hátra a raktáron keresztül megyünk ki.

Így esett meg, hogy bejutottam a színfalak mögé és a visításommal mondhatni felvertem az egész környéket. Ekkor Krisztián már nagyon kezdett ideges lenni, így Erikkel elhúztuk a csíkot. Az egész épületet meg kellett kerülnünk, hogy eljussunk a parkolóba és legnagyobb meglepetésünkre a kocsi szélvédőjén egy büntetőcédula lengedezett a szélben.

-         Ilyen nincs – nyögött fel Erik és lekapta a cédulát. – Elli, rohadt sokkal jössz, nekem ugye tudod? – röhögött fel és rám szegezte a tekintetét.

-         De nem ingyenes? – pislogtam zavartan.

-         Ja, egy előadás elejéig. Utána 15 perced van kiérni a kocsidhoz és elhúzni, de mivel itt dekkoltunk majdnem 5 óra hosszát – magyarázta a tábla felé biccentve, amit eddig észre se vettem.

Mellé lépve én is megtámaszkodtam a motorháztetőnél és a táblát figyeltem, aztán a vállam rázkódni kezdett, aztán már nem bírtam tovább tartani magam. Kirobbant belőlem a nevetés. Erik rosszallóan fürkészett engem, folyamatosan arról magyarázott, hogy soha nem büntették még meg, és most miattam igen, de a nevetésem ragadósnak bizonyult. Először csak mosolyogva figyelte, ahogy a nevetéstől fuldoklottam, aztán ő is nevetni kezdett a szerencsétlen helyzetünken. Komolyan mi jöhetett még ma? Ahogy ezt a kérdést feltettem az ég egyszerűen minden előjel nélkül leszakadt, pillanatok alatt bőrig áztatva mindkettőnket.