A tegnapi esős napnak mára nyoma se maradt. Hétágra sütött a nap, mindenki boldog volt, a madarak csicseregtek, én pedig ezektől a gondolatoktól kezdtem egy mesében érezni magamat. Mivel reggel elaludtam, nem mentem be a reggelizőhelyre, hanem loholtam az iskolába, kikönyörögtem a portástól, hogy engedjen be, majd teljesen ki melegedve beestem matek órára. Bár jobban tettem volna, ha inkább be sem jövök az órára, ugyanis a drága matektanárnő kapva kapott az alkalmon és kihívott a táblához felelni. Tudni kell rólam, hogy nagyon megszenvedtem a matekkal, számológép nélkül még számolni is nagyon nehezen tudtam, percek kellettek, hogy kiszámoljak egy összeadást vagy egy szorzást és ez miatt nem egyszer a gúnyolódás céltáblája lettem még általánosban. Középsuliban már jobb volt a helyzet, a többiek általában mindig súgtak nekem, amikor csak tehették, mert nekik is fájdalmat okozott a szenvedésem.

-         Ez durva volt – nézett rám Hanna együtt érzően.

-         Nekem mondod? – kérdeztem egy fáradt sóhaj kíséretében és leültem a helyemre, fejemet pedig a padra hajtottam. – De legalább a kettes megvan!

-         Nem is értem, miért feleltet, még csak év eleje van – ingatta a fejét csodálkozva.

-         Nem rémlik, hogy az utolsó tanítási napon dolgozatot íratott velem, a kettesért? Másnap már egy hétre megadta a kettest, én egy nyolcra álltam, de írjak a kettesért – horkantottam fel.

-         Hát ő olyan tanár, aki megjegyez mindent – nevetett fel Kevin, mire sóhajtva ránéztem. – Kilencedikben – emlékeztett, én pedig a számat elhúzva lesütöttem a szemem.

Na, igen. Kilencedik osztályban a kedvenc énekesem jégtáncost keresett a legújabb klipjébe, amire én hosszas parázás után, mertem csak elküldeni a 3 perces videót, és amikor visszajeleztek, hogy engem választottak, teljesen megőrültem. Hangosan visítozni kezdtem, táncra perdültem, madarat lehetett volna fogatni velem. Ezzel pedig semmi probléma nem lett volna, ha nem a matekóra kellős közepén tettem volna. De ez akkor történt, így nem csak az órát zavartam meg, de le is buktam, hogy órán telefont nyomkodtam. Onnantól kezdve a matektanár pikkelt rám és minden évben, azon a napon, feleltetett engem. Tavaly két matek órát is a táblánál töltöttem, de akkor jó napom volt és készültem, így a tanár, mint akinek a fogát húzták, de kénytelen volt egy hármast adni nekem.

-         Á, az volt aztán a szép balhé – nevetett fel Alex. – Hetekig téged dicsőített az iskola – kacsintott rám.

-         Aztán pedig kijött a videoklip, amiben te és Horváth Dávid romantikusan korcsolyáztatok, három percen keresztül és Dávid arról énekelt mennyire szerelmes beléd. A végén pedig elcsattant egy csók… - bökött oldalba Hanna vigyorogva, én pedig elvörösödtem az emléktől.

Az volt az egyik legmeghatározóbb élmény eddigi életemben. Pár órára belecsöppentem egy teljesen másik világba, azzal a személlyel, akiért teljesen odavoltam. Dávid 20 éves volt akkor, több száz lány rajongott érte, miután ismertséget szerzett az egyik tehetségkutatónak köszönhetően, én viszont már előtte is ismertem őt. Nem személyesen, de ismertem, és azt hiszem ezt ő is tudta. Vagy nem. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy engem választott és egy klip erejéig a szerelme lehettem. Még úgy is, hogy utána semmilyen kapcsolatot nem tartottunk, csak ide adta a részemet, amit először el se akartam fogadni, de bedugta a táskámba, mondván ez nem úgy megy, ahogy én azt elképzeltem. Nos, azt a pénzt megtartottam, és féltve őrzött kincsként őrizgettem a fehérneműs fiókomban.

-         Oké, Ellát elveszítettük – nevetett fel Hanna, mire pislogtam párat és visszatértem a valóságba.

-         Mi lenne, ha ráírnék? Hogy hogy van? – vetettem fel.

-         Tavaly karácsonykor ráírtál és napokig sírtál, mert nem reagált semmit – emlékeztetett.

-         Igyunk egy kávét – mondtam végül csalódottan és előkerestem a pénztárcámat.

Hannával egymásba karolva sétáltunk a büfé felé, beálltunk a sor végére, hátunkat a falnak vetettük és a kilencedikeseket figyeltük, akik manapság túlságosan sok mindent megengedtek maguknak. Mikor mi voltunk kilencedikesek, alig mertünk megszólalni, féltünk a fentebb lévő osztályok tanulóitól és eszünkbe se jutott beszólni nekik. Ők pedig? Pofátlanul betolakodtak a sorba elénk, hangosan röhögtek, beszólogattak az idősebbeknek, még a tanároknak is és mindent elkövettek, hogy ők legyenek a középpontban.

-         Szánalmasak – sóhajtott fel Hanna és unottan elkezdte befonni a szőke haját.

Már a büfé közelében jártunk, amikor egy szatyrot tartó kéz nyúlt ki elém. Hátra hajtottam a fejem, tekintetem találkozott Erik tekintetével és az ajkam akaratlanul mosolyra húzódott.

-         A reggelim? – kérdeztem.

-         A reggelid – biccentett, mire elvettem tőle a szatyrot és zavartan felé fordultam.

Egy ideig vaciláltam, hogy be mutassam-e Hannát Eriknek, de aztán úgy voltam vele, hogy nem teszem, mert elég béna lett volna. Hanna kíváncsian fürkészett, aztán látva a tanácstalan arcomat, a segítségemre sietett és rámosolygott Erikre.

-         Hallom, te mented meg ennek a ribinek a seggét!

-         Ribinek? – fordult körbe Erik a homlokát ráncolva, ettől pedig megmelegedett a szívem tájéka. – Ellire gondolsz?

-         Elli? – ráncolta most a homlokát Hanna. – Mindegy, tudom, hogy te vagy az – legyintett végül. – Valamelyik nap össze ülhetnénk beszélgetni. Le kell, fektessem a szabályokat.

-         Szabályokat?

-         Elég – sziszegtem és beleböktem Hanna oldalába.

-         Igen a szabályokat! Mégpedig ha Ellával akarsz randizni, akkor készülj fel arra, hogy rajtad tartom a szemem, és ha egy könnycseppet is ejt miattad, ha összetörőd a szívét, megkereslek, letépem a faszodat, megetetem veled aztán…

-         Hanna – kiáltottam rá rémülten és ezúttal én voltam a hangosabb nem a kilencedikesek. – Ne haragudj – szabadkoztam Erikre nézve.

-         Ugyan – vonta meg a vállát és kisé döbbenten Hannára meredt. – Szeretnélek bemutatni a legjobb haveromnak. Tökéletesen egymás idegeire mennétek – mosolygott.

Hanna horkantva elfordult, de amikor a tekintetünk találkozott, a szemeiből ki tudtam olvasni, hogy Erik átment a vizsgán és áldását adja ránk. Hát, köszi, szépen, csak volt egy bökkenő, nem volt mire áldását adni.

-         Kérnél nekem? – érintettem meg Hanna karját és a kezébe nyomtam a pénzt, aztán Erikre néztem és intettem a fejemmel, hogy menjünk arrébb.

Leültünk az egyik megüresedett padra, mindketten a támlára, és amíg én a palacsintámat eszegettem, Erik engem figyelt. Nem azért hívtam félre, hogy azt nézze, hogy eszek, de nem volt bátorságom bevallani neki, hogy tegnap este a Facebookot bújtam és őt kerestem, de sehol se találtam. Túl ciki lett volna. Aztán eszembe jutott a tökéletes kifogás.

-         Tegnap este kerestelek. El akartam küldeni pár dalt és a bajnokság időpontját, de nem találtalak meg Facen.

-         Nincs Facebookom. Csak a Messengert és az Instát használom.

-         Ó, hát ott nem kerestelek – haraptam az ajkamba, mire elmosolyodott és elővette a telefonját.

Figyeltem, ahogy belépett az Instagrammjába, majd a keresőbe beütötte a nevem és bekövetett, aztán átlépett a Messengerre, ott is megkeresett és elküldött egy olyan Gifet, amiben a srác a magasba dobta a lányt, majd elkapta. Közelebb hajoltam hozzá, amikor írni kezdett még valamit és felröhögtem, amikor elolvastam. „A barátnőd tényleg kiherél, ha nem foglak tudni elkapni. Szóval kérlek, ne tegyél bele ilyen elemeket!”

-         Sajnálom, de ilyen lesz benne. Kellenek a látványos elemek – veregettem meg a karját és elővettem a saját telefonomat.

Erik egy laza mozdulattal kikapta a kezemből, belement a névjegyekbe, beírta a számát, készített magáról egy selfiet, amit betett képnek, majd a csengőhangot is beállította.

-         Tessék, most már az éjszaka közepén is fel tudsz hívni, ha valami halaszthatatlan mondanivalód van.

-         Éjjel nappal zaklatni foglak – vágtam rá, mire felnevetett és megcsörgette saját magát. – Rólam nem kell kép – kaptam az arcom elé a kezem, amikor felemelte a telefonját, hogy lefényképezzen.

-         Oké. Már úgyis van – eresztette le a kezét és huncut mosollyal az arcán rám nézett.

-         Van? Honnan?

-         Valahonnan – állt fel és zsebre vágta a telefonját, majd kikapta Hanna kezéből a kávéspoharat, belekortyolt, aztán tovább passzolta nekem, rám villantott egy széles mosolyt és elsétált.

Kerekre nyílt szemekkel néztem utána, majd, mint aki most kelt fel egy hosszú álomból, Hannára szegeztem a tekintetem.

-         Végre elkezdtél élni ribi – vigyorgott rám és ünnepélyesen felemelte a kávéspoharát.

15:15

Elmaradt az utolsó órám, így a megbeszélt időpont előtt már egy órával a jégpályán voltam és figyeltem a gyerekek edzését. Mától indult be a gyerekeknek, és az idősebbeknek is az edzés, így már nem jöhettem akkor gyakorolni, amikor akartam. Még szerencse, hogy először biztos talajon gyakorlunk, aztán állunk majd csak a jégre.

-         Ella jönnél egy kicsit? – kiáltott felém Erika, mire azonnal felpattantam és lesétáltam hozzájuk. – Tudnál segíteni Abigélnek?

-         Persze – bólintottam és rámosolyogtam Abigélre, aztán sietve átvettem a korcsolyámat és csatlakoztam a gyerekekhez a jégen. – Gyere, menjünk arrébb – nyújtottam a kezem Abigél felé, aki azonnal megfogta és odébb siklottunk a jégen. – Nos, drágám mi nem megy neked?

-         A gyors forgás, mindig elvesztem az egyensúlyom – hajtotta le a fejét szomorúan. – A többiek olyan ügyesek!

-         Az első lecke, hogy soha ne hajtsd le a fejed, mert leesik a koronád – emeltem meg a fejét és kedvesen rámosolyogtam. – A második lecke pedig, hogy ne másokhoz mérd magad, hanem csináld a saját tempódban és gondolj arra, hogy te is ugyanolyan jó vagy, csak tovább kell fejlődned. A hernyóból se lesz azonnal pillangó, először bebábozódik és felkészül a szárnyalásra, aztán mindenki csodájára jár, hogy milyen gyönyörű.

Abigél reménykedő mosollyal az arcán nézett rám és azt hiszem szereztem egy kis rajongót magamnak.

-         Megmutatod, hogy kell?

-         Persze!

Kis terpeszbe álltam, karomat kinyújtottam két oldalt, aztán forogni kezdtem, a tempóm egyre gyorsabb és gyorsabb lett, majd, hogy még gyorsabb legyek, kezemet X alakban a mellkasomra fektettem, tekintetemet egy bizonyos pontra szegeztem, így az utolsó forgás előtt észrevettem Eriket belépni a terembe és a forgást folytatva egyik lábamat megfogtam és tökéletesen egyenesen tartva tovább forogtam, aztán megálltam és rámosolyogtam Abigélre.

-         Ö… a végét nekem is kell?

-         Nem dehogy. Próbáld meg! Tudod mi a titka? Szegezd a tekinteted egy bizonyos pontra és akkor nem szédülsz el! – simogattam meg a vállát.

Hátráltam pár lépést és bíztatóan Abigélre mosolyogtam, aki a tanácsomat megfogadva forogni kezdett, majd a forgásból tovább siklott csinált egy dupla Axelt és kecsesen megérkezett egy lábra. Nevetve tapsoltam meg és a kezét megfogva elkezdtem magam után húzni és közben rengeteg tanáccsal el láttam. Abigélben teljesen magamra ismertem. Mikor apa elhozott az első órára, ugyanolyan megszeppent voltam, mint ő, de nagyon hamar fel oldótam köszönhetően Karesznek és Erikának. Nagyon hálás voltam a segítségükért és biztos voltam benne, hogy Abigélnek is jól esett, hogy valaki foglalkozott vele.

-         Mikor lesz a verseny? – kérdeztem kíváncsian.

-         Október elején. Nagyon izgulok.

-         Hm… mi a kedvenc Disney meséd?

-         A Camp Rock – vágta rá felcsillanó szemmel, mire csodálkozva ránéztem. – A többség nem ismeri, de a nővérem imádja, így én is.

-         Á értem – nevettem el magam. – Nos, ha megfogadsz egy tanácsot, akkor kérd meg Erikát, hogy hagy táncolhass a kedvenc zenédre a Camp Rockból. Biztos megengedi – kacsintottam rá és visszakísértem a többiekhez, aztán odasiklottam a korláthoz és rámosolyogtam Erikre.

-         Hahó, Mary Poppins – köszönt mosolyogva.

-         Fogd be és gyere a jégre – csóváltam meg a fejem vigyorogva.

Erik kihúzta magát és szalutált, aztán leült és a tornazsákjából elővette a korcsolyáját. A korlátra támaszkova figyeltem őt, aztán felkaptam a fejem a nevetésre. A magasba szaladt a szemöldököm, amikor megpillantottam két srácot a legfelső sorban.

-         Veled vannak?

-         Ja, próbáltam lerázni őket, de nem tágítottak. Minden álmuk, hogy lássanak engem beégni – válaszolta és követte a tekintetem.

-         Csalódni fognak – jelentettem ki, mire rám mosolygott és belépett a jégre.

Egy kicsit vártam, hogy Erik azonnal megesik, karomat kitártam magam elé, hogy eltudjam kapni, ha esni lenne kedve, de biztos lábakkal állt a jégen, kezét zsebre dugta és várakozásteljesen figyelt.

-         Menjünk arrébb, ne zavarjuk a többieket.

-         Okés. Jó napot. Sziasztok – integetett oda Erikáéknak, akik vidáman visszaintegettek, majd Erik hátra pillantott a haverjaira, aztán megragadta a kezem és húzni kezdett maga után a jégen.

Hagytam magam, még úgy is, hogy biztos voltam benne, csak a haverjainak akart felvágni, de nem igazán érdekelt. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy Erik milyen ügyesen korcsolyázott. Könnyedén vette a kanyarokat, lendületes volt és egyszer sem inogott meg.

-         Mehet egy olyan dobás? – kérdezte csillogó szemekkel.

Nehezen bírtam ellenállni a lelkesen csillogó barna szempárnak, de aztán láttam, hogy a haverjai felé sandított és azonnal megráztam a fejem.

-         Értem én, hogy menőzni akarsz, de nem lesz semmilyen emelés, amíg biztos talajon nem gyakoroltunk.

-         Én nem menőzni…

-         Jaj, hagyjuk már – legyintettem és elhúztam a kezem. – Gyere végeztek a gyerekek – fordultam meg és a korláthoz siklottam.

-         Tényleg nem menőzni akartam – kapta el a kezem.

-         Igen? Akkor hirtelen megjött a bátorságod? – vontam fel a szemöldököm.

-         Jó, talán egy kicsit tényleg, de csak le akartam törülni a képükről a vigyort.

Sóhajtva megforgattam a szemem, majd meglepetten elmosolyodtam, amikor Abigél karja körém fonódott.

-         Köszi, szépen a segítséget, te vagy a példaképem – mosolygott rám boldogan.

-         Máskor is kincsem – lábadt könnybe a szemem és megsimogattam a haját majd könnyes szemekkel a távolodó alakja után néztem. – Olyan tiszták és ártatlanok még a gyerekek. Nem gondolod?

-         Én nem igazán tudok szót érteni velük.

-         Nos, most már a tiétek vagyok. Erik megmutatnád nekem a tudásodat? – kérdezte Erika.

Erik pedig megmutatta. Erikával a korlátnak támaszkodva álltunk és szájtátva néztük Eriket, aki jelenlétével uralta az egész jégpályát. Olyan gyors volt akár a szélvész és még egy Dupla Axellel is megpróbálkozott. Kicsit instabil volt, de alig észrevehetően.

-         Te tudtad, hogy ilyen jó? – suttogta Erika.

-         Esküszöm, hogy nem – nyögtem ki.

-         Vele még menne a Halálforgás is.

-         A Halálforgás? – visítottam fel és kerekre nyílt szemekkel Erikára néztem. – A Halálforgás?

-         Mi az a Halálforgás? – fékezett le mellettem Erik, jégdarával hintve tele a lábszáramat.

-         A Halálforgást nem! Karesszal nem ment, pedig vele évek óta…

-         Karesz túl gyenge volt hozzá, de ahogy elnézem, ott dagadnak az izmok – intett Erik felé, aki büszkén befeszített.

Folyamatosan csóváltam a fejem és elszánt arccal Erikára meredtem. Nincs az az Isten, hogy megcsináljuk Erikkel a Halálforgást. Alig ismertem, és nem bíztam benne annyira, hogy hagyjam, hogy a bokámnál fogva pörgessen, aztán eldobjon engem és elkapjon. Nagyon gyorsnak kellett lenni és rengeteget kellett ahhoz gyakorolni, hogy valaki meg tudja csinálni. Szinte senki se merte, olyan veszélyes és nehéz volt. Gyönyörű elem, de kockázatos. Én pedig nem akartam kockáztatni, hogy betörik a koponyám.

-         Mi az a Halálforgás? – kérdezte kíváncsian Erik.

Ingerülten rámordultam, kinyúltam a telefonomért és YouTube-on megkerestem neki a kedvenc filmemnek azt a jelenetét és a kezébe nyomtam a telefont. Ahogy elindult a videó, a hangszórókból felcsendült a zene így eltávolodtam tőlük és táncolni kezdtem, megpróbálva leutánozni a filmbeli táncot, de partner nélkül nehezen ment, így csak táncoltam. Amint vége lett a dalnak, Erik haverjai hangos tapsban törtek ki. Unottan pillantottam feléjük és visszasiklottam Erikékhez.

-         Na, Eriknek se tetszik az ötlet!

-         De, igen tetszik. Szerintem tegyük bele – nézett a szemembe.

Hitetlenkedve felröhögtem, kikaptam a kezéből a telefont és a kiskapuhoz mentem. Az egyik székre leülve, elkezdtem kifűzni a korcsolyámat és közben folyamtaosan morogtam az orrom alatt.

-         Úgy mond, hogy én is halljam – kérte Erik, mire rászegeztem a tekintetem.

-         Kareszt kiskorom óta ismertem, a testvéremként szerettem, rábíztam volna az életemet is, mégsem mertem vele megcsinálni! Egyszer megpróbáltuk és agyrázkódásom lett! Még egyszer nem kockáztatok! Nem fogsz tudni, három rohadt hónap alatt kiépíteni velem olyan bizalmat, hogy merjek kockáztatni, szóval azt ajánlom, verd ki a fejedből – sziszegtem dühösen.

-         Majd meglátjuk – nézett mélyen a szemembe.

Elkaptam róla a tekintetem, eltettem a korcsolyámat, belebújtam a cipőmbe, aztán felálltam és Erikára néztem.

-         Mára nekem ennyi volt. Holnaptól kezdve szeretnék talajon próbálni, arra gondoltam, hogy nálunk lehetne a padláson. Nem dísznek csinálták meg nekem.

-         Igen egyetértek. Aludj rá egyet – ölelt meg szorosan Erika.

-         Hiába alszok rá, a véleményem nem változik! Nem tudok megbízni benne ilyen rövid idő alatt! Sziasztok – köszöntem el, de Erikre rá se pillantottam.

21:00

Este kilenckor már egészen máshogy gondoltam a dolgot. Bár még mindig azon a véleményen voltam, hogy bevállalni a Halálforgást kockázatos, de azt már bántam, hogy olyan csúnyán bántam Erikkel. Nem meglepő, hogy tetszett neki az elem, annak idején én is tökre lelkes voltam, csak aztán rájöttem, hogy gyakorlatban nagyon is rizikós vállalkozás volt. Így mikor láttam, hogy elérhető Messengeren videochatet kezdeményeztem, amire szinte azonnal reagált is.

-         Főnök – köszöntött, mire lesütöttem a szemem.

-         Bocs a korábbi miatt – néztem rá és kíváncsian szemügyre vettem.

Arcát csak pislákoló fény világította meg, háttérben valamilyen film mehetett, mert fél szemmel folyamatosan azt nézte. A haja még nedves tincsekben tapadt a homlokára és nem viselt pólót így azonnal kiszúrtam a mellkasán lévő tetoválást. Kíváncsian hajoltam közelebb a telefonhoz és megpróbáltam rájönni, hogy mit is jelenthet a tetkója. Arra rájöttem, hogy kínaiul van.

-         Azt jelenti remény – mondta szórakozottan, mire hátrébb húzódtam és bólintottam egyet.

-         Én is akartam menni, de még nem vagyok 18 és félek is egy kicsit – vallottam be.

-         Majd elviszlek én – vigyorgott rám. – A félelem pedig természetes dolog. Nekem is fájt, de sokat jelent, hogy rajtam van. Ez nagyon fontos mielőtt arra szánod magad, hogy tetkót varratsz! Olyat varrass magadra, ami jelent neked valamit, és nem fogod megbánni. Örökké a testeden viseled, bármi legyen is az!

Zavartan bólogattam, felmásztam az ágyamra, magam alá húztam a lábam és egy ideig mindketten hallgattunk. Erik a filmjét nézte, én pedig az eddig megszerzett érmeimet.

-         Tényleg szeretnék bocsánatot kérni – szólaltam meg. – Van, hogy előbb cselekszem, mint gondolkodok, és akaratomon kívül bántok meg embereket. Csak tudod, én is ilyen voltam, mint te. Szerettem volna megcsinálni a Halálforgást, de még túl tapasztalatlan vagyok hozzá. Egyszer baj lett belőle, nem akarok második alkalmat.

-         Értelek és nem is szerettem volna rád erőszakolni. Annyi biztos, hogy a Halálkör…

-         Forgás – javítottam ki.

-         Igen az… szóval nagyon látványos elem, és ha beletennénk, akkor egyből a pódium első helyén találnád magadat. De persze nem kell beletenni – tette hozzá sietve.

-         Nem akarok kockáztatni Erik. Tudom, hogy neked ez csak egy szórakozás. Egy jó buli az érettségi előtt, végzősként, de nekem ez az életem. Jégtánc nélkül csak árnyéka vagyok önmagamnak.

-         Nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna neked – szaladt magasba a szemöldöke. – Nehéz elhinni, hogy önzetlenül akarok segíteni? Csak mert végzős vagyok és menőbb az átlagnál?

Zavartan hallgattam, ő pedig felsóhajtott és egy ideig megint nem szólaltunk meg. A takarómat piszkálva hallgattam a telefonomból szűrődő hangokat. „Megmondhattad volna, hogy mit tegyek.” „Tudtam, hogy így fogsz cselekedni” „Tudtad, hogy a gonosz, önző Damon Salvatore élete szerelmét feláldozza annak a legjobb barátjáért?”

-         Ez mi? – kérdeztem kíváncsian.

-         Te nem ismered a Vámpírnaplókat? – kérdezte vissza döbbenten és átfordította a kamerát így már a laptopját láttam. – Hogy nem lehet ezt nem ismerni?

-         Ss – szóltam rá.

„Tudtam, hogy életem szerelme kiáll a legjobb barátom mellett, akkor is, ha egy kis ideig nélkülem kell élnie.” „Szerintem rémesen unalmas lesz itt nélküled” „Nem hinném, mert nem fogsz tétlenül ülve rám várakozni.” „Gondoltam megpróbálkozok az éhezéssel. Kiszáradva gyorsabban telik az idő” „Damon! Ez nem fog működni, hogy ha elzárkózol. Élned kell az életedet. Jól érezni magad. Azt akarom, hogy boldog légy. És most táncolhatunk?” Könnybe lábadt szemekkel szegeztem a tekintetem a telefonomra és figyeltem a táncukat, a dal szövege elindított bennem valamit, ami nem hagyott nyugodni. De most túlságosan lekötötte a figyelmemet a telefonom ahhoz, hogy agyalni tudjak máson. Elsírtam magam, amikor a jelenet változott és egy barna hajú srác megígérte a szőke hajú lánynak, hogy várni fog rá és ezalatt bevágtak jelenetet a táncoló párról. A résznek úgy lett vége, hogy a táncoló pár ajka hosszú csókban forrt össze.

-         Istenem. Van több része? – szipogtam.

-         Persze, hogy van! – fordította vissza maga felé a kamerát. – De ma ez volt az utolsó rész, holnap korán kell kelnem. Várj! Te sírtál? – hajolt közelebb a kamerához, mintha csak rosszul látna.

-         Nem – csóváltam meg a fejem. – Hagylak aludni – töröltem meg a szemem.

-         Hm… oké. Átküldöm a linket, ha érdekel a sorozat.

Megköszöntem neki, elköszöntem, aztán feltettem a telefonomat töltőre, kimentem mosdóba, majd bebújtam a takaró alá és megpróbáltam elaludni. Ám nem jött álom a szememre, ide oda forgolódtam, fejemben folyamatosan az a dal üvöltött, ami a pár tánca alatt ment. Már félálomba voltam, fejben a világbajnokságon jártam és Erikkel arra a dalra táncoltunk.

-         Úristen – ültem fel hirtelen, és a telefonomhoz kapva remegő kézzel megkerestem a dalt elindítottam Ross Copperman-tól a Hungert és a szememet behunyva újra és újra meghallgattam.

A táncunk megelevenedett a lelki szemeim előtt, testem a boldogságtól remegett és legszívesebben körbe táncoltam volna a szobámat, de nem ezt tettem. Helyette azonnal felhívtam Eriket.

-         Mond főnök – szólt bele rekedten.

-         Oh, aludtál? – kérdeztem meglepetten.

-         Amíg fel nem keltettél – röhögte el magát. – Nos, drága Elli, mi olyan fontos, hogy éjfélkor kell megbeszélnünk?

-         Éjfél? Az előbb még csak fél tíz volt!

-         Másfél órája igen – helyeselt, mire az ajkamba haraptam.

-         Bocs, de ez tényleg nem várhatott holnapig. Megvan a dal, amire táncolni fogunk és már kitaláltam az egész koreográfiát, tuti biztos, hogy imádni fogod és esküszöm, látom magam előtt, ahogy a jégen táncolunk. Én talpig fehérben leszek, te talpig feketében és már kitaláltam hozzá egy kísérő szöveget is. Kíváncsi vagy rá? Hát persze, hogy az vagy! Szóval, jól figyelj. A fény és a sötétség találkozása. Egy szívszorító szerelmi történet, amit a társadalmi normák akadályozni próbálnak. Hiszen a fény, nem egyesülhet a sötétséggel, mert akkor kihuny a fénye. De a szerelemben nincsenek akadályok és bebizonyítják, hogy a fény és a sötétség nem létezhet egymás nélkül. És van másik táncunk is arra már kiválasztottam a dalt, mert ahhoz megvan adva, hogy mikből lehet és Ryan Evans leszel. Na, milyen? – hadartam el izgatottan és hevesen verdeső szívvel vártam Erik válaszát, de a vonal végén, csak egyenletes szuszogást hallottam.

Erik elaludt. Egy pillanatra fellobbant bennem a düh, de aztán felsóhajtottam, végig nyúltam az ágyamon, és Erik szuszogását hallgatva a gondolataimba merültem. Hosszú ideig hallgattam az egyenletes lélegzetvételét, ajkam mosolyra húzódott, és amikor rápillantottam a telefonomra, meglepve állapítottam meg, hogy fél óráig hallgattam azt, ahogy aludt.

-         Jó éjt Erik – suttogtam és letettem, majd visszaraktam a telefont töltőre és a szuszogására gondolva behunytam a szemem.