Nem tudok tovább veled táncolni. A szüleim külföldön kaptak állást, elköltözünk. Képtelen voltam felfogni azt, amit Karesz imént közölt velem. A szavai folyamatosan ott visszhangoztak a fejemben, de az agyam képtelen volt feldolgozni az információt. Mit jelent az, hogy elköltöznek? És, miért ilyen váratlanul?

-         Hogy? – kérdeztem elhaló hangon.

Karesz beleszántott a vörös tincseibe, az ajkába harapott, aztán a kezemre csúsztatta a kezét, de én azonnal elhúztam, és az asztal alá rejtettem a sajátomat. Engem ne fogdosson ezek után!

-         A szüleim kaptak egy egyszeri ajánlatot és igent mondtak. Nem maradhatok itt egyedül, velük kell mennem. Hidd, el Ella nagyon sajnálom!

-         Nem! Nem teheted ezt! – emeltem meg a hangom, ahogy lassacskán kezdtem rájönni, hogy pontosan mit is jelentett ez. – Kurvára nem teheted meg ezt velem!

-         Nem tudok, mit csinálni értsd meg!

-         Értsem meg? Értsem meg, hogy cserben hagysz engem? Végre kijutottunk a világbajnokságra! Decemberben ott lettünk volna a jégtáncvilágbajnokságon! Képes vagy eldobni az álmainkat? – támadtam rá.

Könnyek mardosták a szemem, de megpróbáltam erős maradni. Próbáltam nem elgyengülni, a kedvenc reggelizőhelyemen, ami tele volt sok ismerőssel, mert az iskola legtöbb tanulója ide járt suli előtt, és suli után. Az asztalt bámultam, lelki szemeim előtt láttam magam, ahogy ott álltam a jégen teljesen egyedül és a közönség rajtam nevetett, amiért nem volt partnerem. Karesz nem tehette ezt velem! Nem hagyhatott cserben engem, a világbajnokság előtt 4 hónappal!

-         Választottatok már? – lépett hozzánk az egyik felszolgáló srác.

Nagy nehezen felpillantottam rá, megráztam a fejem, aztán Kareszra szegeztem a tekintetem, aki idegesen fészkelődött a széken.

-         Miért teszed ezt? Nagyon jól tudod, hogy mennyit jelent ez nekem!

Karesz volt a kezdetektől fogva a partnerem. Kis gyerekként kerültünk egy csoportba, a tanárunk pedig azonnal látta rajtunk, hogy mennyire össze illünk a jégen és tanácsolta, hogy ne csak szólóban táncoljunk, hanem párban is, mert együtt sokra leszünk képesek. Igaza is lett. Hosszú éveken keresztül Karesz, és én rengeteg díjat bezsebeltünk és ez idő alatt rengeteget fejlődtünk. Az évek alatt egyre közelebb kerültem az álmomhoz és amikor megnyertük az Európa bajnokságot, hirtelen kézzel fogható közelségebe került a világbajnokság. Hosszú idő után mi voltunk az első magyar jégtáncospár, akik megnyerték az Európa bajnokságot, és képviselhették Európát az első helyen. Most ez az álom, millió darabra robbant szét. Karesz nélkül nincs világbajnokság, nélküle nincsen semmi. Lehetetlenség találni valaki mást a helyére, akivel ugyanolyan összhangban tudtam táncolni, mint Karesszel.

-         Tudom Ella, de értsd, meg nem tudok mit tenni! Ha a szüleim azt mondják menni, kell, akkor menni kell.

-         Fogadjunk, hogy még csak meg se próbáltad!

-         De igen, próbálkoztam. Felvetettem, hogy maradok a nagyinál, de tudod milyenek a szüleim.

-         A szüleid végre elérték, amit akartak – pattantam fel a fogamat csikorgatva. – Végre elérték, hogy abba hagyd a táncot! Gratulálok nekik, tönkre tették az életemet!

-         Ne dramatizáld, túl kérlek!

-         Menj a pokolba Károly! – mértem végig dühösen. – Soha többé ne kerülj a szemem elé!

-         Ella ne csináld már – sóhajtott fel és ő is felállt. – Gondolkodj, kérlek egy kicsit tisztán és akkor belátod, hogy nem tehetek semmit.

-         Menj el!

-         Ella…

-         Menj el, mielőtt olyat teszek, amit később megbánok – szűrtem a szavakat a fogaim közt és vissza leültem.

Karesz sóhajtva felkapta a kocsikulcsát, hozzám lépett, kísérletet tett, hogy megpuszilja a homlokom, de elhúzódtam tőle és kibámultam az ablakon. Semmit se reagáltam, amikor elköszönt, makacsul hallgattam, mert tudtam, ha még egy szót ki kell ejtjek a számon, tuti biztos, hogy elsírom magam. Néztem Karesz távolodó alakja után, majd a tekintetünk találkozott, amikor visszapillantott a reggelizőhely felé, mielőtt beszállt volna a kocsijába. Ebben a kocsiban ülve utaztam ki Berlinbe, ahol az Európa bajnokságot tartották. Ebben a kocsiban ülve terveztük hazafelé, hogy mit fogunk táncolni Londonban a világbajnokságon. Hogy új oldalunkat fogjuk megmutatni egy olyan tánccal, amivel beírjuk magunkat a történelembe. Nagy álmaink voltak, és most egycsapásra mindnek vége szakadt. Darabjaira hullott a jövőm, ahogy néztem a kék Toyotát, ami kitolatott a parkolóból és lassítás nélkül elhajtott.

-         Úgy hallottam, hogy az édesség jó a szomorúság ellen – szólalt meg mellettem egy kedves hang és letett elém egy tányért.

Ránéztem a tányérra, amin a kedvenc palacsintám volt, kekszdarabos, joghurtos, málna öntetes, tejszínhabbal a tetején, amit minden egyes reggel elfogyasztottam itt iskola előtt. Ez a hely volt az egyetlen, ahol nagyon finom palacsintát lehetett kapni, ráadásul olyan áron, hogy egyáltalán nem sokaltam. De most hiába néztem, nem hozta meg az étvágyamat, pedig úgy jöttem el otthonról, hogy semmit se ettem. Igaz miért is ettem volna, mikor minden reggel itt szoktam reggelizni? Ha nem itt indult volna a napom, akkor az egész napom egy hatalmas nagy káosz lett. Ezt már tapasztaltam, nem is egyszer.

-         Nagyon, aranyos vagy, de most nem vagyok éhes – mosolyogtam rá nagy nehezen a felszolgáló srácra, és a pillantásom egy pillanatra a névtáblájára villant.

Erik. Jól az eszembe véstem a nevét, hogy legközelebb majd, név szerint meg tudjam említeni a főnökének, hogy Erik milyen jó munkaerő, amiért törődik a vendégek lelki állapotával.

-         Biztos vagy benne? Ma extra tejszínhab jár hozzá – hízelgett.

-         Tényleg nem kell. Viszont kifizetem – vettem elő a pénztárcámat, hogy fizessek, de egy elutasító mozdulattal legyintett.

-         Ne törődj azzal! A ház ajándéka, elcsomagolom neked!

Ellenkezni akartam, hogy a palacsintát, csak egybe jó megenni és nem szokás elcsomagolni, mivel hűteni kell és az iskolába biztos nem használhattam a tanáriban lévő hűtőt, de mielőtt bármit mondhattam volna Erik felkapta a tányéromat és eltűnt a pult mögött. Megtehettem volna, hogy elhúzom a csíkot, de maradtam a fenekemen és türelmesen megvártam Eriket, aki pillanatokon belül meg is érkezett, menet közben kikapott egy szál őszirózsát a vázából és azzal együtt hozzám lépett.

-         Ma virág is jár az extra tejszínhab mellé? – kérdeztem.

-         Csak a törzsvendégeknek – vágta rá azonnal, mire mosolyra rándult az ajkam és elvettem tőle a becsomagolt palacsintámat és az őszirózsámat.

-         Köszi – néztem a szemébe, és kisé elcsodálkoztam azon, hogy milyen szép barna a szeme.

Soha nem láttam még olyan barna szempárt, mint az övé. Valahol az aranybarna és a borostyán határán állt, szemeit pedig hosszú irigylésre méltó szempillák keresztezték, amitől a végeredmény csak még lélegzetelállítóbb lett.

-         Szép a szemed – szaladt ki a számon, majd meglepetten a szám elé kaptam a kezem, ő pedig elnevette magát.

-         Most én köszönöm – mosolygott rám, mire zavartan elmosolyodtam és lesütöttem a szemem.

-         Tényleg köszönöm – mondtam hallkan és ránéztem, ő pedig bólintott egyet, mert tudta, hogy pontosan mit is köszöntem meg neki.

Nem a palacsintát, és nem az őszirózsát, hanem azt, hogy észrevette, hogy rossz kedvem volt és oda jött elterelni a figyelmemet. Nagyon kevés ember volt, aki megtette volna ugyanezt. Erik pedig megtette és ezt nagyra értékeltem. A fülem mögé tűrtem a hajam, a vállamra kaptam a táskámat, elköszöntem tőle és kisiettem a reggelizőhelyről, hogy még csengetés előtt beérjek az iskolába.

13:50

Az Erikkel való reggeli beszélgetés egy ideig javított a hangulatomon, főleg, amikor az osztályteremben minden lány arra volt kíváncsi, hogy kitől kaptam a virágot. Bevallom egy kicsit élveztem a figyelmet, ami felém irányult, de nem sokáig tartott a jókedvem. Az első óra utáni szünetben felhívott a tanárom, aki olyan volt számomra, mint a második anyukám, anyám helyett anyám volt és az egész szünetet végig zokogtam. Erika próbált megnyugtatni engem, megígérte, hogy majd kitalálunk valamit, de képtelen voltam megnyugodni. Meg voltam róla győződve, hogy nekem ennyi volt. Itt ért véget a jégtáncos karrierem, a világbajnokság előtt vissza kellett lépnem, mert egyedül maradtam, mint az ujjam. A legjobb barátnőm Hanna, természetesen azonnal kiszúrta a hangulatomat és berángatott a lány Wc-be, aminek következtében lekéstük a második órának a felét, de legalább kicsit ki tudtam magamat tombolni. Ezt imádtam Hannában, hogy mellette ki tudtam magam tombolni és egy percre se szégyelltem el magam, mellette nem aggódtam azon, hogy hülyét csinálok magamból, mert ő ugyanolyan hülye volt, mint én. Gedei Hanna áldásként érkezett az életembe, kilencedik osztályba és sokan nem is értették, hogy hogy lehetünk mi barátnők, mikor a személyiségünk teljesen eltért egymástól. Igen, aki nem ismert minket, az az gondolta, hogy mi tűz és víz vagyunk, de igazából tök ugyanolyanok voltunk, csak Hanna úgy beszélt, mint egy kocsis én azért próbáltam megválogatni a szavaimat. Hanna egész nap mellettem volt, mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen, de semmi kedvem nem volt mosolyogni. Egyszer mosolyodtam csak el a tanítás során, akkor, amikor a folyosó végén megpillantottam Eriket, ahogy kilépett az osztálytermükből, de az a mosoly, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

Most pedig a sportcsarnok felé lépkedtem az iskolát és a csarnokot összekötő üvegfolyosón keresztül, mert nem volt kedvem kerülni egy nagyot, így kikönyörögtem a karbantartótól, hogy most az egyszer engedjen át itt. Láthatta, hogy milyen pocsék a hangulatom, mert egy percig sem morgolódott, csak kinyitotta nekem az ajtót és intett, hogy mehetek. Az előtérbe érve lehúztam a kártyámat, hogy tudják, itt tartózkodok, így nem fenyegetett az a veszély, hogy bezárnak ide, majd a lépcső felé indultam. Az emeletre érve elsétáltam a tornaterem előtt, ahol épp foci edzés zajlott, az edző éppen maga köré hívta a csapatot. Megálltam egy pillanatra és őket figyeltem, de kezdtem unatkozni, mert az edző egyre csak mondta és nem történt semmi izgalmas, aztán a srácok szétszéledtek és megpillantottam Eriket. Kék rövidnadrágot viselt, fehér zokniját térdig felhúzta, kék stoplis cipőt viselt, szürke pólója pedig már teljesen izzadt volt. Figyeltem, ahogy lábkörzést csinált, megmozgatta a vállát és a nyakát, aztán az edző belefújt a sípba és kezdetét vette az edzés. Érdeklődve figyeltem őket, tekintetem nem egyszer visszatért Erikre, és próbáltam rájönni, hogy mi olyan különös benne. Már rengetegszer láttam őt az iskolába, ám eddig mindig átsiklott rajta a tekintetem, de most nem tudtam róla levenni a szemem. A reggeli beszélgetés lenne az oka? Igen biztosan, azért figyeltem őt ennyire, mert jól esett, hogy palacsintával kedveskedett nekem és elcsomagolta. Egyébként két zokogás közepette megettem az egészet, mert már az éhségtől is rosszul voltam.

-         Hát te? – szólalt meg mögöttem Alex, az osztálytársam, mire összerezzentem és, mint akit rajta kaptak úgy néztem hátra rá.

-         Megyek gyakorolni, csak megálltam egy kicsit nézni az edzést – magyaráztam.

-         Értem. Be is jöhetsz, ha gondolod – nyitotta ki az ajtót és kérdőn hátra pillantott rám.

-         Ó, nem annyira nem köt le.

-         Te tudod – vonta meg a vállát. – Na, szia!

-         Szia – köszöntem el és folytattam az utam a folyosón, majd belöktem a jégpálya ajtaját és felkapcsoltam a villanyt.

A villanyok fokozatosan kapcsolódtak fel, először a legszélső lámpák és legutoljára a jégpálya lett megvilágítva. Imádtam, hogy így oldották meg a villanyszerelők. Lesétáltam a legalsó széksorig, leültem, levettem a cipőmet, majd belebújtam a korcsolyámba. Amikor már rajtam volt a korcsolyacipő, elővettem a telefonomat és egy mély levegőt véve elindítottam a hangüzenetet, amit még Karesz küldött nekem.

-         Beszéltem Erikával. Nem örült a hírnek, de belátta, hogy nem tehetek semmit, ebben a helyzetben. Tudom, hogy nehéz Ella, de kérlek, próbálj meg te is megérteni engem! Erika azt mondta, hogy nem kell lemondanod a világbajnokságról, találni fog melléd valakit! Remélem, valóra tudod váltani az álmaidat és sajnálom, hogy én nem segíthetek tovább valóra váltani. Gyönyörű utazás volt a kettőnké és mindig boldogan fogok visszatekinteni arra az időszakra, amit együtt átéltünk. Remélem idővel, te is így fogsz rám gondolni, és nem haraggal. Szeretlek, Ella!

-         Ha szerettél volna, akkor nem tetted volna ezt velem – morogtam magam elé dühösen és anélkül léptem ki a beszélgetésből, hogy válaszoltam volna neki.

Telefonomat csatlakoztattam a hatalmas hangszórókhoz, végig tekertem a zenelistámat egy olyan dalt keresve, amivel ki tudom magamból táncolni a fájdalmamat. Végül a választásom arra a dalra esett, amit tegnap találtam és teljesen beleszerettem. Against The Current - Legends Never Die. Tegnap este a szövege hatalmas nagy lendületet adott nekem, bíztam benne, hogy ezúttal is sikerülni fog és vissza leheli belém az akaraterőt, hogy ne hagyjam abba, hanem folytassam, akkor is, ha jelen pillanatban kilátástalan a helyzetem. A korláthoz tipegtem, kiakasztottam a kis kaput, majd ráléptem a jégre és siklani kezdtem a tükörsima frissen takarított jégen. Kétszer mentem körbe a pályán, időnként behunytam a szemem és csak élveztem a sikklást. Egy percig sem volt bennem félelem, hiszen úgy ismertem ezt a pályát, mint a tenyeremet. Az első ember voltam, aki kipróbálta ezt a jeget, én táncoltam elsőként a pálya megnyitóján 2 évvel ezelőtt. Mikor már úgy éreztem eleget melegítettem, elindítottam a zenét, a telefont letettem biztonságos helyre, és amikor a hangszórókból felcsendült a dal, táncolni kezdtem.

Rendszerint, amikor táncoltam, nem törődtem semmivel. Nem foglalkoztam az idő múlásával, sem azzal, hogy milyen fáradt voltam. Nem létezett más csak én és a dal, amitől a vér vágtázott az ereimben és hatalmas energiával töltött meg. Amíg táncoltam, minden lehetségesnek tűnt. Nem volt olyan, hogy lehetetlen! Csakis lehetséges! Amikor táncoltam legyőzhetetlennek éreztem magam, uraltam a jégpályát és még a legfagyosabb szíveket is megdobogtattam a táncommal. Mindenki szívét kivéve az anyámét. Az övé olyan fagyos volt, hogy simán elmehetett volna Jégkirálynőnek, valahova az Északi sarkra. Pár órával később lihegve, kipirult arccal siklottam a kapuhoz, kinyúltam a vizemért, meghúztam és közben fejben a kitalált koreográfiát ismételgettem. A rögtönzött táncom és a dal választás mellé, annyira megtetszett, hogy miután szusszantam egy nagyot, felvettem videóra és feltöltöttem a TikTokra. Az első reakciók már, akkor elkezdtek érkezni, amikor levettem a korcsolyát és belebújtam az utcai cipőmbe. Mosolyogva olvasgattam a rengeteg kedves kommentet, majd az egyik szemfüles bátran rákérdezett, hogy miért pont ezt a dalt választottam és mit értek a dalból kivett részlet alatt? Amikor a világ a nevedet ordítja, könyörögve, hogy harcolj. Szedd össze magad még egyszer! Hosszasan agyaltam azon, hogy mit kéne válaszolnom, de egyelőre válasz nélkül hagytam a kérdést, mert nem szerettem volna, ha valahogy a szervezők fülébe jut, hogy nincs többé partnerem. Talán még sikerülni fog találni valakit, talán még van esély rá, hogy kijuthassak a világbajnokságra. Londonba. Álmaim városába.