Viták és szeretet

A múltkori hibánkat, melyet Colton és én követtünk el, megismételtük. Sokszor...
Nem mondanám azt, hogy ezt az egészet hasonló okokból tesszük, mint hajdanán, legalábbis én biztosan nem. Régebben azt hittem, hogy szerelmes vagyok és e szerint cselekedtem. Most viszont csupán az élvezet hajt.
2 hét telt el és most először nem szeretném, hogy még egyszer ennyi idő múlva Colton elmenjen. Kezdünk jóban lenni. Nem b@sztatjuk egymást folyamatosan és sokat beszélgetünk. Értelmesen...

Az ágyban feküdtünk, egymás felé fordulva. Colton a karomat cirógatta és néha puszikat nyomott a homlokomra. Én pedig csak lehunyt szemmel pihentem.

- Mellesleg- szólaltam meg, kissé rekedtes hangon- még mindig nem mesélted, hogy hogyan szakítottatok Amelia-val.

Élesen fújta ki a levegőt és kezét az arcomra helyezte.

- Nem szerettük egymást- válaszolta.

- Logikus- vontam meg a vállam.

- Van kedved reggelizni?- tereljük a témát...

- Van- dobtam arrébb a takarót, majd magamra kaptam a köntösöm.

Együtt lesiettünk a lépcsőn és a konyha felé vettünk az irányt. Előszedtem mindent, ami kell a gombás-hagymás rántottához. Tudtam, hogy ilyenkor Coltonnak teljesen mindegy, mi a kaja. A lényeg, hogy legyen. A tűzhelyhez álltam és minden hozzávalót beletettem serpenyőbe, persze a tojásokat előtte feltörtem.

- Olyan dögös vagy főzés közben- lépett mögém Colton és a derekamnál fogva magához ölelt.

- Csak az éhség beszél belőled- nevettem fel- Na, állj arrébb. Hadd szervírozzam a reggelidet...

Nem válaszolt, csak teljesítette a kérésemet.
Kiraktam az ételt két tányérba. Az egyiket Colt elé raktam, a másikat pedig az ölembe vettem és felültem a pultra.

- Tegnap felhívott McCoy- közölte, szünetet tartva a nyammogásban.

- Jason? Miért?- ráncoltam a homlokom.

- Csak felőled érdeklődött...

- És... mit mondtál neki?- kíváncsiskodtam.

- Nem sokat. Ezért is szeretne ma átjönni hozzád- magyarázta.

- Értem. És... meséltél neki...?- mutogattam kettőnkre.

- Az a te dolgod- mosolyodott el pimaszul.

- Ugye, tudod, hogy mi csak hancúrpajtik vagyunk?- tisztáztam.

- Hancúrpajtik?- nem hallotta, vagy mi?

- Ne röhögj!- ütöttem meg a karját játékosan, mikor az arcán levő grimaszból ítélve ezt akarta tenni- Ez halál komoly!

- Hogy találtad ki ezt a szót?- hitetlenkedett.

- Csak jött... De mindegy- legyintettem- Megyek öltözni- ugrottam lábra.

A kanapén ültem, kezemben egy chipsszes zacskóval és a TV-t bámultam, melyben egy zenecsatorna top 50-es listáját mutogatták, mikor megszólalt a csengő.

- Nyitom!- kiáltottam Coltonnak és a kint várakozónak.

- Szia Rach!- köszöntött Jason, miután kitártam az ajtót.

- Szia- feleltem lelkesen és megöleltem- Gyere be- invitáltam, majd a nappaliba léptünk.

- Terro- üdvözölte Jas Coltont.

- McCoy- viszonozta Colt a gesztust.

- Mit keres ez itt ilyenkor?- utalt arra Jason, hogy alig múlt dél.

- Semmit- vontam vállat.

- Örülök, hogy úgy beszélgettek rólam, mintha itt sem lennék- szólt közbe a "drága, kis, idegesítő hancúrpajtim".

- Fogd be a füled!- "ajánlottam" feszülten.

- Ahhoz ez túl izgalmas- szarkazmus a köbön...

- Akkor legalább ne dumálj közbe!- parancsoltam rá- Na szóval?- fordultam vissza Jas felé.

- Hogy megy ez a leszoktatósdi?- érdeklődött.

- Egész jól- válaszoltam röviden, majd kifejtettem- A cigiről könnyű volt lemondani, de a káromkodásról... azzal sokat szenvedek... Alapjáraton iszogatni meg nem az én terepem. Csak buli közben.

Összehúzott szemmel figyelt, miközben én e híreket ecseteltem. Arcán egy érzelem sem tükröződött. Csupán annyi, hogy most nagyon agyal valamin.

- Örülök, meg minden...- kezdte- De egy dolgot nem értek- itt tartott egy kis szünetet, mire biccentettem, jelezve, hogy árulja el miről van szó- Éveken át próbálkoztam. Az összes fellelhető módszerrel... segíteni. Erre idehívom az exed, aki alig egy hónap alatt eléri azt, amiről én még csak álmodni sem mertem volna... hogy változni szeretnél. Azért az emberért, aki hajdanán ezt tette veled.

- Ez nem csak az én hibám- védekezett egyből Colton. Legszívesebben lecsaptam volna, de úgy nagyon. Mellesleg elég nagy köze van ahhoz, hogy a dolgok így alakultak.

- Csak azért, mert- halkítottam a hangerőn, hogy nemkívánt társunk ne legyen e mondat fültanúja- te bárhogy szeretsz. Akármilyen vagyok. Viszont ő... Nem tudom miért, de meg akarok neki feleleni... valamilyen szinten, legalábbis.

- Rach- sóhajtott Jas.

- Nem tehetek róla... Fontos nekem. Ahogyan te is- simítottam meg a vállát.

- Újra együtt vagytok, ugye?

- Nem teljesen- nevettem fel kissé.

- Rendben- mosolyodott el enyhén- De Terro...- nézett Jas Colton felé- Ha megint megbántod...

- Tudom, tudom...- állt fel Colt a pult elől, majd felénk indult- De szeretem őt.

Szeret?! Hiába is... Igaz az a mondás, hogy "A múlt megismétli önmagát".
Valamiért ideges lettem. Colton mostanában gyakran hat rám így...
Mellém lépett, majd átkarolt, de én ledobtam magamról a kezét.

- Szerintem én megyek- törte meg Jas, a szinte kínossá vált csendet- Vigyázz rá!- kiáltott vissza az ajtóból.

- Ha engedi...- motyogta maga elé Colton.

Lehuppantam a kanapéra és minden figyelmemet a TV-nek szenteltem, melyet elfelejtettem kikapcsolni Jas látogatása alatt.

- Mi a baj?- csatlakozott hozzám Colt.

- Szeretsz?- szinte undorodva ejtettem ki e szót.

- Igen- helyeselt- Megint meg kell győzzelek?

- Dehogy- vigyorodtam el gúnyosan- Mert baromira mindegy. Felőlem gyűlölhetsz is, hiszen mi CSAK hancúrpajtik vagyunk.

- Abban nem lennék teljesen biztos... Emlékszel arra, amikor az az őrült megtámadott az utcán?- ez hogy jön ide?

- Ja- bólintottam- Miért?

- Mikor a kocsiban ültünk az egymásra tett hatásokról volt szó. Tehát ha te utálsz valakit, akkor valószínűleg ő sem kedvel nagyon... Véleményem szerint ez a szeretettel is így van- magyarázta.

- Ahogy akarod...- forgattam a szemem.

- Ne légy már ilyen...

- Miért? Te elvárod tőlem, hogy bevegyem, hogy újra belém szerettél alig egy hónap alatt?

- Nem- legyintett- Majd holnap megbeszéljünk. Most gyere- nyújtotta felém a karját.

- Hova?- értetlenkedtem.

- Tegnap mondtam, hogy ma részt kell vennünk, az egyik jóbarátom étterem megnyitóján- ja, így mostmár rémlik.

- De nincs kedvem- ellenkeztem.

- Kapsz enni- erre beugrott az üres hűtő képe, melyet a délelőtti órákban tapasztaltam, a rántotta után.

- Jó- adtam be a derekam.

Kelletlenül felbotorkáltam a szobámba, majd elhelyezkedtem a tárt szekrényajtók előtt.
Miért kell ez nekem?! Hiszen Colton egyik 'jóbarátjához' mi közöm van? Az egyetlen előnye ennek a cuccnak a kaja. De rendelhetnék pizzát is... Mindegy!
Akkor sincs kedvem! Főleg, hogy most dühös is vagyok Coltra...

- Kész vagy?- kiáltotta kintről a "drága, kis hancúrpatim", aki szeret... Bleh...

- Még nem- válaszoltam, majd felálltam és közelebb léptem az akasztókhoz.

Leemeltem egy éjkék, szív kivágású ruhát, melynek alját hasonló színű tollak borították. Imádtam ezt a darabot!
Miután felöltöztem, felkötöttem a hajamat egy egyszerű konytyba és egy magassarkút is magamra kaptam.

Óvatosan szálltam be a kocsiba, nehogy felcsússzon a szoknyám. Legközelebb hosszabbat fogok felvenni...

- Hogy vagy?- pattant be mellém Colton. Mi? Most komolyan ilyen felszínes beszélgetést akar folytatni velem?

- Tök mindegy- fordultam az ablak felé.

- Mérges vagy- állapította meg.

- Vajon hogyan jöttél rá?!- gúnyolódtam.

Colton nem reagált előbbi tettemre. Talán, lehetséges, hogy egy picit rosszulesett. De mégsem...
Most, hogy így belegondolok... rengetegszer voltam már rá dühös. Idegesít, hogy ilyen jól tud kezelni. Idegesít, hogy mennyire ismer, annak ellenére, hogy sokat változtam.
És idegesít, hogy imádom a a gyönyörű, mélybarna szemeit.

- Szeretsz?- motyogtam, de az egészet inkább hangos morfondírozásnak szántam.

- Nem bírod ki holnapig?- nézett rám kérdőn.

- Nem- vágtam rá- Ezt most kell megbeszélnünk- ez inkább volt kérés, mint kijelentés.

- Rendben- Colton kitette az indexet, majd az első adandó alkalommal félreállt.

- Örülnék neki, ha magadtól mondanál el mindent, őszintén- suttogtam és csak reméltem, hogy ő is meghallja.

- Kezdem ott, hogy mióta legelőször kimondtam, hogy 'szeretlek' ez az érzés nem halványult és még most is ugyanolyan, mint akkor- ide szívem szerint beszúrtam volna egy megjegyzést, de ami késik nem múlik...- Emlékszel arra, amikor szakítottunk?- kérdezte, mire én bólintottam- Oké. Szóval, azt is tudod, hogy akkoriban apám betegeskedett. Az orvosok nem engedték dolgozni, mert az árthat az egészségének. Tehát, valakinek át kellett vennie a családi céget és az a valaki én voltam.
Muszáj volt Londonba költöznöm és onnan irányítanom a vállalatot. Erre elvileg egyből a nyári szünet után került volna sor, de csak félévkor történt meg.
Sokat gondolkodtam kettőnkön. Rengeteg ötlet felmerült bennem, hogy miszerint cselekedhetnék. És végül úgy döntöttem, hogy ellöklek magamtól.

- Ez baromság!- kiáltottam- Fontos voltál nekem! Elárulthattad volna! Megoldhattuk volna! És akkor lehetséges, talán... nem utálnálak ennyire!- dehogy utálom- Túl gyáva voltál azért, hogy harcolj a kapcsoltunkért, hogy dolgozz rajta.
És ne mondd azt, hogy aközben is engem szerettél, mikor a "drága, kis Ameliáddal" hancúroztál!
Ez nevetséges Colton! Legalább hagytál volna élni a boldog és káros életemet... De nem, neked meg kell jelenned...

Csak ült és az arcomat vizslatta, miközben én mindennek elhordtam a kirohanásom alatt. Ez az egész túl sok!

- Gyűlöllek!- ordítottam, szinte önkívületi állapotban. Csalódottság, düh, fájdalom és vágy az egyedüllétre...- Nem bírok egy légtérben maradni veled!- azzal kinyitottam az ajtót és kiléptem a kocsiból.

- A gyűlöletet és a szerelmet, csupán egy hajszál választja el egymástól- mosolygott keresűen.

- Kapd be!- szűrtem fogaim közt, majd távoztam.

Indulatosan trappoltam a betonon, miközben próbáltam kiverni a fejemből Coltont.
Miért hatott rám így ez az egész? Tök mindegy. Csak zavar a tudat, hogy ez, egészen máshogy is alakulhatott volna...
Nem lényeg!

Ó, boldog szingli lét... Irány a bár!

A következő részt valamikor a jövő héten hozom majd ;)
Remélem tetszett ez a fejezet :* <3