Sziasztok! Meghoztam az új részt ;) Bocsánat a késésért

Mellesleg nagyon szépen köszönöm a kb. 1700 (!!!!) megtekintést, rengeteg csillagot és kommenteket <3 szuperek vagytok :* ;)

Változások

A Hawaii kiruccanásunk nem igazán volt olyan hatással, a Colton és köztem lévő kapcsolatra, mint szerettük volna. Őszintén bevallva eléggé eltávolodtunk egymástól, de ez nem is csoda. Mindketten elfoglaltak vagyunk. Neki ott van Mr. Terro cége, mely átvételére suli után kerül sor, így majd Colton lesz az igazgatója. Furcsa, hogy ennyi hatalmat adnak majd egy alig 20 éves fiúnak, de ők tudják...
Hawaii óta anyával mindennap beszélünk és a találkozó részleteit taglaljuk, amit már nagyon várok. Igaz, apa nem lesz ott, mert őt továbbra sem érdekeljük, de a lényeg, hogy megismerkedhetek a testvéreimmel.

Reggel korán kellett kelnem, ugyanis ma volt az a nap, amikor végre együtt lehet a család. Miután újra leellenőriztem a listámat, hogy megvan-e minden, amire szükségem lehet az utazáson, készülődni kezdtem. 
Mikor azzal is kész lettem elbúcsúztam George-tól és írtam egy SMS-t Coltonnak is.
Kb. 8 óra lehetett mikor Jeannal elindultunk a reptér irányába.

- Hogy van?- érdeklődött.

- Jól- vontam meg a vállam, majd a tájat kezdtem fürkészni.

- Örülök, hogy kibékült Isabellel- közölte mosolyogva.

- Egyenlőre még csak nem utálom és kezdem megkedvelni... - sóhajtottam- Attól félek, hogy ez csak egy időszak nála és nemsokára újra elhagy.

- Nem hinném- mondta lágy hangon, majd megsimította a kézfejemet, anélkül, hogy le vette volna tekintetét az útról.

- Remélem- motyogtam magam elé.

A hosszú sorban állva, várva arra, hogy felszállhassak a gépre a gondolataim elkalandoztak.
Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy "Milyenek lehetnek a testvéreim?". Nagyon izgultam már. Végre lesznek olyanok, akik megértik min mentem keresztül a szüleimmel kapcsolatban, akiknek bármit elmondhatok és megbízhatok bennük...

- Kisasszony!- kopogtatta meg a vállamat egy idős nő, jelezve, hogy én következem.

Megkerestem az E17-es ülést, mely jobb oldalt, az ablak mellett helyezkedett el.
Miután millió élnézés közepette lehuppantam a székbe, előkaptam a telefonom, hogy megnézzem válaszolt-e Colton. De nem... pedig látta. "Aranyos."
Próbáltam nem foglalkozni vele. Már lassan egy hónapja alig látjuk egymást és nem nagyon foglalkozunk a másikkal, mármint én küldök neki egy-egy üzenetet, és ő néha méltóztat visszaírni. Fogalmam sincs, hogy juthattunk el idáig. Kb. 4 héttel ezelőtt még Hawaiin nyaraltunk, együtt, most meg...

Kihalásztam a táskámból a nyakpárnámat, majd felvettem és kényelembe helyeztem magam. Igen, bárhol, bármikor álomba tudok szenderülni, kivéve a sötétben, egyedül...
Igyekeztem kitisztítani a fejem, hogy ne gondoljak se Coltonra, se a közeledő, izgalmas találkozóra, amit már nagyon várok. Viszont nem értem, hogy miért pont Londonban kell ezt megrendezni... Mindegy, lényeg, a lényeg. Az, pedig a családom.

Ötletem sincs arról, hogy mennyit szundizhattam, de az biztos, hogy nagyon, de nagyon sokat, ugyanis amikor felébredtem már világosodott. Kábán dörzsöltem meg a szemem, majd elhúztam az apró függönyt, mely eddig az ablakot takarta és csak néztem a napfelkeltét.
Gyorsan a karórámra pillantottam, mely Los Angeles-i idő szerint volt beállítva és 19:28-at mutatott. Ekkora lenne az idő eltolódás? Akkor ezek szerint nemsokára megérkezünk. Már nagyon izgatott vagyok.

Az ablakon bámultam kifelé, közben a lábammal folyamatosan doboltam, mikor megszólalt a hangosbemondón a pilóta és megkért mindenkit, hogy kapcsoljuk be az övet, ugyanis megkezdjük a leszállást.
Így tettem. Előkaptam egy rágót a zsebemből, majd a számba helyeztem, abban reménykedvén, hogy így megúszhatom a füldugulást.

Az épület előtt, a bőröndöm fogóját szorongatva vártam arra, hogy anya jellegzetes, piros BMW-je elém guruljon és elvigyen a családomhoz.
Már legalább fél órája álldogáltam és unalmamban a földet pásztáztam, mikor egy ismerős hang kizökkentett.

- Rachel!- kiáltotta anya, miközben vadul integetett. Ja, láthatóan megváltoztak köztünk a dolgok.

Miután a cuccaimat bedobáltam a csomagtartóba és elhelyezkedtem az anyósülésen indulhattunk is.

- Hogy vagy?- érdeklődött anya.

- Picit izgulok, de jól- nevettem fel kínosan.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell találkoznotok- pillantott rám.

- Semmi baj- legyintettem- Ami késik, nem múlik...

- Pontosan- helyeselt- Mellesleg mi a helyzet a barátoddal? Colton, ugye?

- Igen- biccentettem- Hát, semmi különös. Megvagyunk. Veletek?

- Evannel minden maga a tökély- kezdett bele az áradozásba- Tudod, Rachel... Azt hiszem ő az igazi.

- Ezt őszintén remélem, ugyanis már a felesége vagy. Amúgy nem gondolod, hogy elhamarkodtátok?- kíváncsiskodtam.

- Ha az ember ennyi "szerelmet" megélt már, mint én, bizton hihet a megérzéseinek- magyarázta.

Többet nem beszélgettünk, ugyanis megérkeztünk. A ház nem volt túl messze a reptértő, kb. bő 15 percre. Anya leparkolt, én pedig megbabonázva figyeltem a hatalmas kőépületet, mely felém tornyosult. Egyszer már voltam itt, igaz nem emlékszem rá, de George mesélte nekem. Ez a Clanders rezidencia, mármint a londoni.

- Tetszik Rachel?- kérdezte anya, miután az inas kezébe nyomta a kocsikulcsot és utasította a csomagjaim felvitelére.

- Igen- bólogattam.

- Gyere!- karolt belém- Bemutatlak a testvéreidnek!

*2 nappal később*

Tamara és Tom... Mindketten csodálatos emberek és nagyon szerethetőek. Viccesek, kedvesek, intelligensek és hihetetlenül barátságosak. Mint nem rég kiderült számomra, ők már ismerik egymást pár éve az apukáik jóvoltából.
Az utóbbi pár napban rengeteget beszélgettünk és megtudtam róluk egy csomó dolgot.
Tamara Párizsban él és minden álma, hogy divattervező legyen. Van egy kiskutyája, akit Askimoo-nak hív és nagyon aranyos. Nem szereti se a tejet, se a sajtot. Fél a fehér törölközőktől, egy gyerekkori emlék miatt, melyet már félig elfelejtett, de mégis nagy hatással volt rá. A kedvenc étele a nyers krumpli és az almás pizza. Minden nap sportol, görkorizik.
Tom Londonban lakik és híres vízilabdázó szeretne lenni. Utálja a halakat, mert szerinte mindig őt bámulják és fél a lovaktól. Nem eszik zöldséget, az étrendje csak húst tartalmaz. Ennek, a sok fehérjeturmixnak, illetve sportolásnak hála nagyon izmos. És ez, a magasságának köszönhetően még jobban látszik rajta, ugyanis elég alacsony.

Már tegnap óta tervezzük, hogy ma kimozdulunk és elmegyünk egy kávézóba, hogy ott társaloghassunk.
Fő a változatosság!

- Tehát, Rach...- fordult felém Tamara- Mi a helyzet a barátoddal? Hívott már?

Igen, nagyjából mindent elmeséltem nekik Coltonról. A kezdeti szép időszakot, majd a mostani hullámvölgyet. Így elsőre úgy tűnhet, hogy Tami eléggé "szerelem rajongó". Pedig nem az, sőt... Nem hisz benne, és véleménye szerint az egész egy illúzió. Talán van ebben valami...

- Már napok óta nem tudok róla semmit- kortyoltam bele a kávémba.

- Ne is foglalkozz vele!- forgatta a szemét Tami- Elmondhatom én mit gondolok?

- Persze- bólintottam.

- Szerintem ez csak egy tini-szerelem volt- "volt" ez úgy szíven ütött- Fogalmam sincs arról, hogy te szereted-e őt még, de ez a dolog láthatóan nem lesz hosszú köztetek. A kamasz-románcok jellemzője a túl gyors tempó. Azok alapján, amiket tőled hallottam ez nálatok így volt. Kibökte, hogy szeret, aztán te is és utána szexeltetek. Nagyjából ennyi... De ne vedd magadra- tette hozzá. Á, dehogy veszem magamra... Viszont, lehet, hogy igaza van. Elérhető vagyok, mégsem keres... Az biztos, hogy ma fel fogom hívni, ez nem mehet így tovább.

- Megharagudtál?- érdeklődött kissé elszontyolodottan Tami.

- Nem, - vágtam rá- csak elgondolkoztattál.

- Figyelj hugi!- szólított meg Tom- Én is pasiból vagyok és azt tudom, hogy én miért nem szoktam jelentkezni egy csajnál.

- Miért?- kérdeztem félve.

- Nem akarlak sem ellene hangolni, sem elkeseríteni... De lehetséges, hogy változtak a dolgok- tette a kezét a vállamra. Annak ellenére, hogy elég finoman fogalmazott, megértettem.

- Mindegy- legyintettem- Majd lesz valahogy...

Ezután hanyagoltuk a Colton témát és másról beszélgettünk, főleg anyáról és vele kapcsolatban mindenről.

Pár óra múlva haza mentünk és Tamival jó ötletnek tartottuk, hogy főzzünk valamit, így hát neki láttunk.
Tami gombás-tészta receptet keresett, én pedig elővettem a cuccokat, amik kellhetnek hozzá.

A tészta már javában főtt, a gombával egyetemben, mikor megcsörrent a telefonom.

- Haló?- szóltam bele bizonytalanul.

- Szia Rachel- köszöntött- Colton vagyok.

- Szia- léptem el a tűzhelytől és mutattam fel az ujjam Tamarának jelezve, hogy egy percet kérek.

- Hogy vagy?- érdeklődött.

- Jól- válaszoltam- Te?

- Én is- felelte unottan. Ezután, pedig kínos csönd telepedett ránk, melyben még sosem volt együtt részünk. Sokáig agyaltam azon, hogy mit is mondhatnék, míg végül egy elhatározásra jutottam...

- Londonban vagy?- kérdeztem.

- Igen.

- Találkozni szeretnék- jelentettem ki ellentmondást nemtűrően.

- Rendben. Mikor és hol?- hangjából kicsengett a flegmaság.

- Charing Cross Road-i Starbucks, holnap 3 óra- közöltem.

- Oké- egyezett bele, majd bontotta a vonalat. Ezzel biztosítva engem, hogy jövőbeli tettem helyes.

Mikor visszamentem Tamihoz, ő már az asztalt terítette. Segítettem neki, majd szervíroztuk a vacsorát Tom, és anya legnagyobb örömére.
Akármennyire is imádom ezt az ételt, nem bírtam enni. Holnap olyan dolgot fogok tenni, ami lezár egy fejezetet és ezzel egy újat nyit.

*másnap*

A fehér forrócsokimat iszogatva vártam arra, hogy végre Colton is megérkezzen, ami fél óra múlva be is következett.

- Késtél- állapítottam meg.

- Igen, bocsi- vonta meg a vállát.

- Colton...- néztem a szemébe- Mi történik velünk?

Nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. Ekkor lett elegem.

- Szakítani akarok!- böktem ki.

- Jó- forgatta a szemét, miközben próbálta elrejteni gúnyos mosolyát. Sikertelenül.

- Rohadék- fintorodtam el. Felálltam, elé sétáltam, majd hirtelen felindulásból ráöntöttem a bögrém maradék tartalmát.

Így volt a legjobb...
Úgy fejeződött be, ahogyan elkezdődött.

A hétvége felé hozom a kövi részt ;)