Sziasztok! Meghoztam az új részt :) remélem tetszeni fog ;)
De előtte még lenne egy dolog... Az Álmaim pasijának nemsokára vége :( konkrétan még egy fejezet van és az epilógus :/
Ezen kívül szeretném megköszönni a több, mint 5000(!!!!!!!) megtekintést :* hihetetlenek vagytok :D imádlak titeket <3

Ints búcsút!

A pult előtt ültem és éppen egy hatalmas pohár whiskeyt próbáltam lenyomni, mikor csörgött a telóm. Megint...
Nem akarok Coltonnal foglalkozni, sem azzal, hogy igazak-e, amiket mondott.
Így gondolkodás nélkül kinyomtam a készüléket.
Hirtelen rosszullét fogott el, mind lelkileg, mind fizikailag.
Felpattantam, majd a kijárat felé indultam. Minden forgott velem és hihetetlen hányinger gyötört.
Haza kellett mennem és, mázlimra, annyi józaneszem volt még, hogy ne Colton számát tárcsázzam.

- Jas?- szóltam bele bizonytalanul.

- Rachel? Mi a baj? Mi történt?

- Picit túlittam magam. Rendesen beb@sztam- hangom inkább tűnt távoli suttogásnak, mint rendes beszédnek.

- Hol vagy? Érted megyek-jelentette ki.

- A Lamartiny előtt- pillantottam körbe, csak azért, hogy biztos legyek.

- Ne mozdulj! Sietek!- hallatszott rajta, hogy aggódik, ugyanakkor valamennyire mérges is.

Bontottam a vonalat, majd a kabátom zsebébe süllyesztettem a mobilt és csak vártam.
Az épület előtt ácsorogtam, a hideg éjszakában. Egyszerre volt kellemes és fájó érzés, amit a fagy okozott. Kitisztította a fejem.
Egy erős és védelmező kéz rántott vissza a valóságba, mely Jasonhöz tartozott. Óvatosan vezetett a kocsijához, majd beültetett.

- Jól vagy?- érdeklődött, mikor már a kormány előtt terpeszkedett.

- Okésan- mosolyodtam el halványan- Haza viszel, kérlek!

- Persze- viszonozta a gesztusom, majd beindította a motort.

A rádió és a külső, városi zajok összefonódtak, így adva nekünk némi feszültségoldót.
A teljes csendnél nincs rosszabb...
A világ egyre halkult, miközben Jas felkanyarodott az autópályára.

- Így gyorsabb- magyarázta előző tettét, majd futólag rám nézett- Biztosan jól vagy? Elsápadtál...

A kérdés soha nem került megválaszolásra. A filmekben ilyenkor azt mondják, hogy "Minden olyan hirtelen történt...", dehát igaz is.
Amint éreztem azt a külső erőt, mely lendületét nekünk adva és tolva minket a korláthoz nyom, kijózanodtam.
Nyöszörögve fordítottam a fejem Jason felé, aki teljesen, szinte számomra fájdalmasan a kormányhoz szorult. Nem mintha én e egyszerű mozdulaton kívül bármi mást tudtam volna csinálni.
Jason homlokát, állát, nyakát és ki tudja... tán egész testét zúzódások és horzsolások borították.
Szemeit váratlanul nyitotta ki, majd mintha megnyugodott volna, egy sóhaj hagyta el ajkait.

- Minden rendben lesz- bíztatott érces hangján, miközben karját felém nyújotta.

Óvatosan megérintettem tenyerét, majd összekulcsoltam ujjainkat.

- Sajnálom- szinte tátogtam, mintha minden erőm elszállt volna.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mikor Jason szemhéja lecsukódott. Görcsösen szorítottam továbbra is kezét, mintha ezzel visszatarthatnám, mintha ezzel maradásra bírhatnám.

- Jason!- kiáltottam könnyek közt, mint az újszülött, ki rátalál hangjára- Jas!- ismételtem magam- Jason McCoy ébredj fel! Válaszolj! Tégy bármit...- könyörögtem neki.

De semmi.
A mellettem lévő ajtó kicsapódott és egy ismeretlen, a derekamnál fogva rángatni kezdett, ki a roncsból. Tény, hogy nem könnyítettem meg a dolgát, ugyanis én csak Jas nevét ordibáltam és kapálództam. Nem akarom itt hagyni...
Mikor az idegen sikerrel járt, óvatosan lehelyezett a földre, majd térdére támaszkodva hajolt le hozzám.

- Jól van? Maga vérzik!- állapította meg.

- Hagyjon!- ráztam le magamról segítőkész csápjait, melyek talpra állítottak volna- A barátom! Hozza ki a barátomat!- ez egyszerre volt kérés és kétségbeesett parancs, melyet a férfi buzgón igyekezett végrehajtani.

Egy ágyon fekve ébredtem. Mint, aki épp rosszat álmodott és szabadulni próbál a rémképektől, ugrottam ki a takaró alól és rohantam a folyosóra. Kórház.
Csak Jason járt a fejemben és szavai: "Minden rendben lesz...".
Él. Biztosan él. Muszáj neki...

- Kisasszony!- szólított meg egy kedves arcú, ápolónő- Legyen szíves menjen vissza a szobájába- irányított gyengéden az előbb említett helyiség felé.

- Rendben- egyeztem bele- De kérem! Segítene nekem?

- Igen- bólintott, majd levette kezét a hátamról és a tekintetével ösztökélt a folytatásra.

- A neve Jason McCoy. A barátom és együtt szenvedtünk autóbalesetet. Rendesen berúgtam és megkértem, hogy jöjjön értem és...

- Értem- vágott közbe egyre gyorsuló hadarásomba- a 206-os teremben van, miután elvégeztünk Önön pár alapvizsgálatot meglátogathatja- tájékoztatott.

- Köszönöm- néztem rá hálásan, majd újra beléptem a fehér falak közé.

Leültem a matracra és lepihentem rá.
Az ágy melletti szék felé fordultam, mely az ajtóval szemben állt, és karomat a fejem alá helyeztem.
Rohandt nagy bűntudat. Úgy érzem, hogy erről én tehetek. ÉN ittam le magam a sárga földig, MIATTAM jött oda aznap Jas és az egész kib@szottul az ÉN hibám.
Nem sokkal később egy kék, műtőruhát viselő alak lépett be, akiről okkal feltételezhettem, hogy orvos.

- Dr. Dorian vagyok- mutatkozott be hatalmas, bizalomkeltő mosollyal az arcán.

- Rachel Clanders- feleltem.

Annak ellenére, hogy Dr. Dorian fiatal volt, azt éreztette az emberrel, hogy nincs félnivalója, így én is megnyugodtam.
Leszedte nyakából a sztetoszkópot, majd szétnyitotta a köpenyem hátulját és csupasz bőrömhöz nyomta azt, miközben utasított a hangos légzésre.
Miután ezzel kész lettünk, közölte velem, hogy "Eddig rendben...", majd a vérnyomásomat is megmérte.

- Remek- csapta össze tenyerét vidáman- Eltekintve a zúzódásoktól és apróbb sebektől, nincs semmi baja.

- Köszönöm- biccentettem aprót- Mellesleg lehet egy kérdésem?

- Persze- huppant le a székre, melynek támlájára felkönyökölt.

- Ismeri Jason McCoyt?

- Jason McCoy...- tekintetét a plafonra emelte, állát pedig ujjai közé vette- McCoy...- mintha csak ízlelgette volna a nevet- Igen. A páciensem.

- És hogy van?- érdeklődtem.

- Az állapota stabil. Nemrég műtöttük és a beavatkozás sikeres volt. Pár perce voltam bent nála, de még nem ébredt fel az altalásból- magyarázta- Szeretné meglátogatni? 

- Igen- vágtam rá egyből.

- Jó- mosolyodott el Dr. Dorian lelkesedésemet látva.

Kimásztam az ágyból és az egyik falon lévő tükörhöz siettem, hogy legalább egy minimális szinten rendbe hozzam magam.
Hajamat ujjaimmal próbáltam kifésülni, azért, hogy mikor Jas felkel ne ijedjen meg az én torzomborz fejemtől.
Dr. Dorian türelmesen várakozott, majd mikor kész lettem együtt sétltunk ki az ajtón.

A folyosón, pontosan a termem előtti széken, kezében gőzölgő kávéval üldögélt, majd mikor meglátott talpra állt. Felém indult és szorosan magához ölelt. Arcom a mellkasába fúrtam és beszívtam finom illatát.

- Aggódtam érted- jelentette ki.

- Ne haragudj, hogy annyira kiakadtam- búgtam pólójaba- Ha visszacsinálhatnám, megtenném... Annyira sajnálom!

- Csssss- csitított halkan.

- Hatalmas bűntudatom van, Colton.

- Pedig nem kéne, hogy legyen. Nem a te hibád- nyugtatgatott- Ti teljesen szabályosan közlekedtetek, mikor az a kamion belétek hajtott. A sofőr elaludt és csak a baleset zajaira ébredt fel. Hívta a mentőket, majd a segítségetekre sietett- mesélte a történteket.

- Nem nagyon sikerült meggyőznöd- nevettem fel keserűen- De mindegy...- eltoltam magamtól és megpróbáltam kiszabadulni karjai közül- Bemegyek Jasonhöz.

- Oké- engedett el- Itt megvárlak.

Dr. Dorian a mellettünk levő szobára mutatott, jelezve, hogy ott van Jas.
Hangtalanul lenyomtam a kilincset, majd óvatosan beljebb osontam, ahol Miguellel találtam szembe magam.

- Rachel?- lepődött meg, de vonásai egyből rendeződtek- Jól vagy?

- Én igen- bólintottam- Az öcséd?

- Ő nem nagyon. Az altató hatása elvileg, már 2 órája elmúlt, de ő még nincs magánál.

- Annyira sajnálom! Erről az egészről én tehetek- pillantottam le a földre.

- Ne ostorozd magad! Baleset volt- vonta meg a vállát. Még sosem láttam így Miguelt. Olyan... reményvesztettnek tűnt- Magatokra hagylak titeket. Iszom egy teát.

Leültem a székre, mely Jas ágya oldalán állt, megfogtam a kezét és az arcomhoz emeltem. Nyomtam rá egy puszit és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek.

- Bocsánat. Szörnyű barát voltam. Természetesnek vettem, hogy vagy nekem és az utóbbi időben hanyagoltalak. Ennek ellenére te mindig, MINDIG ott voltál, amikor szükségem volt rád.
Te csak a legjobbat akartad nekem. Azt szeretted volna, hogy boldog életem legyen..., de én egy makacs, gonosz ember vagyok, aki az összes általad nyújtott segítséget elutasította. Utálom magam emiatt! De ígérem jobb leszek! Csak nyitsd ki a szemed és mondd, hogy "Minden rendben van". Kérlek!- zokogtam.

Monológom végén, mintha csak direkt időzítettek volna így az égiek, a gép, melyre Jason volt rákötve csipogni kezdett. Ijedten kaptam fel a fejem, majd csak arra eszméltem fel, hogy különféle orvosok és ápolók rontanak be hozzánk, engem kiküldve, miközben Dr. Dorian azt hajtogatja, hogy "Összeomlik".
Ismerős érzés. Legszívesebben lerogytam volna a padlóra és csak sírtam volna. De várjunk egy pillanatot... pontosan ezt csináltam.
Colton óvatosan felsegített a földről és szorosan magához húzott, miközben én úgy bőgtem, mint valami kisbaba.

- Minden rendben lesz- suttogta.

- Ezt ne mondd- kértem- Bármit, de ezt ne!

- Rendben- egyezett bele, majd adott egy puszit a homlokomra.

Dr. Dorian ekkor lépett ki a szobából és nem túl bíztató arccal indult el felénk. Egyik kezét a vállamra tette, majd lesütötte szemeit.

- Sajnálom. Mindent megtettünk. De nem sikerült megmentenünk- mindezt oly áteléssel közölte, mintha neki is éppúgy fájna, mint nekem. Bűntudatát látni lehetett- Részvétem. 

Csak megráztam a fejem. Nem tudtam volna mit reagálni. Nem haragudtam rá, se senkire. Egyszerűen csak ürességet éreztem. A könnyeim is elfogytak már, az összes erőmmel egyetemben. Dr. Dorian egy utolsó bíztató nézést küldött felém, majd elment tőlünk.
Újra Coltonhoz fordultam és megöleltem őt.

- Én is szeretlek- motyogtam halkan.