Szaisztok! Itt az új rész ;) remélem tetszeni fog :)
Mellesleg szeretném megköszönni a több, mint 2200 megtekintést, 163 csillagot és közel 40 kommentet :*
Imádlak titeket <3

Az új Rachel

Éppen a konyhapulton ültem és George-nak ecseteltem a londoni történéseket, mikor megszólalt a telóm. Kissé kelletlenül halásztam ki a készüléket a zsebemből, de amikor megláttam a kijelzőn villogó nevet, öröm fogott el.
Gyorsan felrohantam a szobámba, majd a fülemhez emeltem a mobilt és beleszóltam.

- Szia Tami- huppantam le az ágyra.

- Szia Rach- köszöntött- Holnap érkezem LA-be és lesz egy egész napom, mielőtt munkába állnék a divatbemutatón. Van kedved találkozni?

- Persze- mosolyodtam el- Amúgy is van egy dolog, amiben a segítségedet szeretném kérni.

- Igen? És mi lenne az?- érdeklődött.

- Már lassan két hete szakítottunk Coltonnal és akárhányszor belenézek a tükörbe eszembe jut, hogy folyamatosan gyönyörűnek nevezett...- magyaráztam.

- Értem- közölte- Változni akarsz.

- Pontosan- biccentettem, leginkább magamnak.

- Rendben hugi. Akkor holnap 10-re a házhoz megyek és utána PLÁZAAA- az utolsó szót elnyúltva, énelkelve ejtette ki.

- Köszönöm- mondtam nevetve.

- Nincsmit. Jól tudod, hogy bármikor kapható vagyok egy kis shoppingra- kuncogott.

Ezután még beszélgettünk kicsit, aztán elbúcsúztunk egymástól.

Már éjfél felé lehetett és én éppen az egyik régi könyv-ötletem, A Négy Iskola újraírásán dolgoztam, mikor jött egy üzim Coltontól. Ez meglepett, de nem is nagyon érdekelt, ezért meg sem nyitottam. Még mindig haragszom rá, bár ez nem csoda...

Gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem pizsibe, majd az ágyamba bújtam, abban a reményben, hogy tudok aludni.
Forgolódtam össze-vissza, több órán keresztül próbálkoztam álomba merülni, de egyszerűen nem ment, így feladtam.
Nyitott szemmel, a plafont bámulva feküdtem. Nem azt mondom, hogy hiányzott Colton, csak valaki, akivel össze lehet bújni és így nem érzem magam egyedül.
Hihetetlenül unatkoztam. Elővettem a telefonomat és felmentem face-re, hátha ott töntént valami izgalmas... de nem. A jobb sarokban, a messenger ikonon villogó, apró, pitos pötty, mely egy új, még olvasatlan üzenetet jelzett nem hagyott nyugodni. Vajon mit írhatott?
Minek kínzom magam ezzel? Rákattintottam, és ezzel a mobilom el is kezdte betölteni Colton irományát, ami csupán két szóból állt: "Beszélnünk kell!".
Mivel eléggé szűken fogalmazott, én sem vittem túlzásba a feleletet: "Mikor?"
És ezzel le is merültem.
De nem bántam. A fal felé fordultam és minden erőmmel azon voltam, hogy végre pihenhessek egy jót.

*másnap*

- És? Milyen frizurát is szeretne a Kishölgy?- kíváncsiskodott a fodrász, mire én csak az orra alá nyomtam a telóm, amin A kép volt látható.

- Ilyet- biccentettem a kijelző felé.

- Értem- a hangja egy kis bizonytalanságról árulkodott- Biztos benne? Ez eléggé más...

- Igen, biztos- előzött meg Tami a válaszadásban.

- Rendben- emelte fel a kezeit védekezően a hajszobrász, majd az ollóért nyúlt.

Behunytam a szemem. Szerettem volna, ha az egész meglepetésszerűen hat majd.
Kemény, 2 órán keresztül nem láttam mást sötétségen kívül, de mikor a hajszárító éles zúgása megütötte a fülem reménnyel teltem el.

- Kész!- hallatszódott a megváltó hang.

A szemhéjaim egyből felpattantak, miután hozzászoktam a fényhez, kissé eltátott szájjal méregettem magam a tükörben.
Hosszú, szőke loknijaimat, halvány, pasztellkék színű, kissé, váll felett érő hajzuhatag váltotta fel. Szokatlan volt, de határozottan jó.

- Uramisten! Rach...- rohant oda mellém Tami- Szuperül nézel ki!

- Köszönöm- mosolyodtam el.

Fizetés és pár hálás szó után, a pláza felé vettük az irányt, ahol az 1. uticélunk a H&M volt. Több órán át próbálgattam ott is, majd a bevásárlóközpont, majdnem összes boltjában. A galléros, kislányos blúzokat és virágmintás szoknyákat felváltották a fekete és szürke ruhadarbok. A spórolt zsebpénzem hatalmas részét elköltöttem, de megérte. Ezeken kívül vettem még pár színes rúzst és szempillaspirált, ugyanis eddig teljesen natúrban nyomtam nap, mint nap.

Mikor Tamival beléptünk a bejárati ajtón George-val és a meglepődött arckifejezésével találtuk magunkat szembe.
Nem mondott semmit, ugyanis éppen telefon-beszélgetést folytatott valakivel, valószínűleg Ingriddel, csak felmutatta a hüvelykujját.

Felsiettünk a szobámba és a, már előre bezsákozott exruhatáramat levittünk Tami kocsijához. Ő, majd a főnökéhez juttatja e darabokat, aki rászorulóknak fogja őket adni.
Egy kicsit beszélgettünk még, de utána mennie kellett, hogy tegyen pár előkészületet a divatbemutatóra.
Így újra egyedül maradtam. Az ágyamon fekve, milliónyi gondolattal a fejemben...

Éppen fetasajtot habzsoltam a babzsákfotelemben ülve, mikor a telóm egy, éleset pittyegett. Az asztalom felé nyújtóztam, hogy elérjem a készüléket, majd megnyitottam az olvasatlan üzenetet. Colton írt. Mindössze csak annyit felelt, hogy "Majd suliban.".
Vagyis nemsokára... Ez a nyár elég hamar eltelt, és már csak fél hét van hátra az iskoláig, amit most először egyáltalán nem várok.
Colton válaszára nem reagáltam sehogy, és már tettem volna le a telefont a földre, mikor az csörögni kezdett.
Érdeklődve néztem a kijelzőt, amin Jason neve villogott.

- Jó estét hercegnő!- szólt bele.

- Neked is Jas- köszöntem- Mizujs?

- Majd személyesen mesélek- közölte, titokzatosan.

- És az mikor lesz?- faggattam.

- Pár nap-bíztatott.

- Remélem kibírom addig...- mondtam túldramatizálva, mire Jason, a vonal másik végén felnevetett.

- Én is hercegnő...- sóhajtott, majd gyorsan sietősre váltott- Bocsi Rach, de mennem kell. A repülő nem vár meg...

- Tudom- mosolyodtam el- Szia Jas.

- Szia- ezzel bontotta a vonalat.

Bárcsak többet tudtunk volna beszélni... Egészen Hawaii-ig fel sem tűnt Jason hiánya, viszont azóta nagyon is érzem. Ha, minimum 2 naponta, nem kommunikálunk egymással, akkor hihetetlenül hiányozni kezd... Jó, hogy újra barátok vagyunk.

*hétfő*

Ó, igen. Ha hétfőre esik szeptember 1... az maga a pokol. Legalábbis most, számomra az.
Mivel ma fedem fel az új Rachelt az emberek előtt, nagy hangsúlyt fektettem a szettemre.
Felvettem egy fekete, elég rövid bőrszoknyát, egy sötétkék, vékony pulcsit, a térdénél kissé szakadt harisnyával és magassarkú bakaccsal. Teljesen más...
A hajamat csak egyszerűen kifésültem és enyhén begöndörítettem. Sminknek, pedig csak egy feltűnő, vörös rúzst használtam.
Igen, baromira más...

Lesiettem a lépcsőn, felkaptam a szinte üres táskámat, majd egy köszönést követően kiléptem az ajtón, ahol Jean már várt.
A szeme elkerekedett és sokáig meg sem szólalt csak állt, földbe gyökerezett lábakkal.

- Merész- állapította meg.

Én csak megvontam a vállam, majd behuppantam a kocsiba. Nemsokára Jean is csatlakozott hozzám és indulhattunk is. Egész úton csönd volt, és ez ritkának számított...
Jean megállt a suli előtt, majd intett nekem egyet és én kiszálltam az autóból.
Alig bandáztak páran a suli előtt, pedig én is eléggé késésben voltam. Gyorsan berohantam az épületbe és ekkor éreztem valami fura dolgot. Szétnéztem. Szinte mindenki engem figyelt. Összesúgtak a hátam mögött, furcsán mutogattak...
Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Aztán leesett. Nem azért reagáltak így, mert annyira nevetségesen festenék, inkább az ellenkezője.

Büszkén kihúztam magam és az osztálytermem felé vettem az irányt, mikor megláttam egy előttem menetelő srácot. Ismerős volt. Túlságosan is...
Mielőtt még eljuthatott volna a tudatomig mit teszek, már a nyakába ugrottam. Ő megfordult, rövid ideig kissé értetlenül meredt rám, majd magához húzott és megölelt.

- Hihetetlenül nézel ki Rach...- engedett el Jason.

- Köszönöm- mosolyogtam- Mit keresel itt?- tértem át arra, ami most leginkább foglalkoztatott.

- Apa itt is szeretne nyitni egy éttermet. Ehhez pedig kell egy megbízható ember, aki utána tud nézni a helyszíneknek, meg stb... Mivel ő, maga, elfoglalt a londoni Restant fejlesztésével, engem küldött ide. Nem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy így kénytelen leszek majd a Trailkein Gimibe járni veled és így többet láthatlak...- magyarázta lelkesen.

- Örülök- vigyorodtam el.

- Hát még én...- nevetett fel.

- Suli után találkozunk még?- kérdeztem az órámra pillantva.

- Persze- bólintott- Szia.

- Szia- indultam el a 122-es terem felé.

Beléptem az ajtón és minden szempár rám szegeződött. Lehet, hogy egy ideig most mindenki le fog döbbeni az új külsőmön...
A padom felé vettem az irányt, majd leültem a székre és vártam, hogy elkezdődjön, majd befejeződjön az ofő óra. Ez idő alatt, én lehajoltam az asztalra és pihentem. Talán, lehetséges, hogy picit el is szundítottam...

Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamat kocogtatja. Kiegyenesedtem és kissé szétnéztem. Már senki sem volt bent, rajtam és az idegenen kívül. Felé kaptam a fejem és Colton meglepett arckifejezését láttam meg.
Ahogy ott állt előttem... gyengének éreztem magam. Minden erő, amit közel egy hónap alatt összegyűjtöttem, elhagyott.
Legszívesebben a nyakába borultam volna és elmondtam volna mennyire is hiányzott. De nem tehettem...
Éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem, ezért felnéztem és próbáltam nem nagyon pislogni. Ha már nem szeretem akkor, miért ilyen rossz?
Mert még mindig szeretem, de ő már nem érez így.
Összeszorítottam a számat, majd újra rápillantottam.

- Rachel?- kezdte bizonytalanul, mire bólintottam.

Kihúzta a mellettem lévő széket, majd ráhuppant, de közben nem vette le rólam a tekintetét.

- Mit szeretnél?- motyogtam.

- Csak elmondani, hogy sajnálom- a kezét az enyémre helyezte, majd bíztatóan megszorította- Bunkó voltam.

- Igen- helyeseltem.

- Szóval bocsánat... Szerettelek. Ennél szebben kellett volna végződnie- sóhajtotta.

- Mindegy- legyintettem- Az a fontos, hogy megtörtént, nem pedig a körülmények...

- Tudom, de...

- Erre azelőtt is gondolhattál volna, mielőtt összetörsz...- szóltam közbe csalódott hangon. Ez csak úgy kibukott belőlem. Nem tudtam irányítani.

Colton nem reagált semmit, csak szomorúan nézett engem. Felálltam mellőle, majd az ajtó felé indultam. Ott viszont megtorpantam. Visszapillantottam. Tekintetünk pár momentum erejéig találkozott, de aztán megszakítottam a szemkontaktust.

- Szia- köszöntem el tőle, majd haza felé vettem az irányt.

Hétvége felé hozom a kövi fejezetet ;)