Nemecsek a pólója szegélyét birizgálja, várja a percet, mikor lehámozhatja azt magáról. Elképzeli magát edzetten, szálkásan, a bőre alatt feszülő izmokkal. Boka felemeli a fejét az asztala mellett, a szeme fáradt, karikás. Nemecseknek Dr. Bokának kéne őt szólítania, de nem bírja rávenni magát. Osztálytársak voltak, az ég szerelmére. A magázódás is nehéz.

– Hogy van?

– Soha jobban, köszönöm, és maga? – ömlenek ki Nemecsekből az ideges szavak. – Fáradtnak látszik.

Boka szusszanva nevet, mintha elharapna egy lélegzetet.

– Nem rendetlenkedett a szíve?

– Most is éppen rendetlenkedik.

Nemecsek beharapja az ajkát. Boka homloka aggódó ráncokba szalad, és int, hogy Nemecsek vegye le az ingét. A két fülébe dugja a sztetoszkópját, és Nemecsek mellkasára teszi a tappancsot, a férfi összerándul a hirtelen hidegtől.

– Vegyen mély levegőt! – utasítja Boka, a homlokát ráncolja. Nemecsek mély levegőt vesz.

Sovány, nyeszlett, a bordáit is látni lehet, ezt teszi vele a szívbetegség. Ha rosszul érzi magát emiatt, elképzeli, amint Boka megszámolja a bordáit a csókjaival, ágyban, csöndben, félhomályban.

– Nagyon gyorsan ver a szíved. Szíve – javítja ki magát Boka.

Ezt megbeszélték, még az elején, hogy nem tegezhetik egymást, mert az nem professzionális. Boka professzionális volt. De...

– Tudom, hogy úgysem tudod megállni – dől előre Nemecsek vigyorogva. – Mindig kicsúszik az, hogy te és neked és téged.

Boka elhúzódik.

– Csinálok még egy ultrahangot. Feküdjön le az asztalra!

– Igenis, Dr. Boka. – Nemecsek nem tudja befejezni a mondatot, mert elneveti magát.

– Ne röhögj! – mordul rá a férfi, de mosolyog.

– Ne röhögjön, akarod mondani.

– Vagyis akarja mondani.

Most pár percig csak vigyorognak egymásra, és Nemecsek fejében lüktet a gondolat, hogy imád idejárni. A tetves kardiológiára. Csak Boka miatt.

Kár, hogy Bokát csak úgy érdekli, mint egy páciens és egy volt-osztálytárs. Igazán kár.

Nemecsek az ultrahangot szereti a legjobban. Boka határozott, szakértő ujjakkal keni szét a mellkasán az ultrahangos zselét, és Nemecsek érzi az ujjbegyeinek minden vonalát, Boka ajkait az ajkán, mellkasát a mellkasán. Persze azt csak képzeli, de Nemecsek ilyenkor direkt a leglazább nadrágjait veszi fel, óvatosságból.

Boka ujjai melegek a bőrén, még ha a zselé hideg is, Nemecsek borzong a tenyere alatt. Boka gondterhelten figyeli a monitort.

Nemecsek szeretné, ha a férfi végre nem az ő bármelyik pillanatban bekövetkező halálára gondolna. Ha nem cipelné az egész világ súlyát a vállán. Vagy legalábbis a kardiológiai osztályét. Az is elég nehéz.

– Nemsokára karácsony – szólal meg, hogy oldja a feszültséget. – Vannak már terveid?

Boka most nem javítja ki.

– Én ezt egyszerűen nem értem – dünnyögi. – Emlékszel, a múlt héten, mikor nem voltam bent, és Dr. Szabó vizsgált... Az értékeid teljesen normálisak voltak.

Nemecsek szíve eddig is gyorsan vert, de most szinte száguld.

– Én szerintem egyedül leszek otthon a karácsonyfával... Karácsonyi dalokat hallgatok, iszom egy kis tojáslikőrt, egyedül... Alkohol nélkül – teszi hozzá gyorsan. – Ja.

– De valahányszor én vizsgállak, az értékeidnek köze sincs a normálishoz – folytatja Boka. – A szívritmusod nem zavaros, csak gyors, de a te állapotodban már ez is elég nyugtalanító. Nem lehetsz ennyire ideges tőlem, évek óta ismersz!

– Említettem már, hogy nem lesz társaságom? – Nemecsek hangja túl magas, ezért megköszörüli a torkát. Boka pislog.

– Tessék?

– Egyedül leszek – ismétli Nemecsek. – Nincs kedved... beugrani? Lehetnénk együtt egyedül. Mármint... Bemutathatnálak a fámnak. Vagyis... nem tudom, vannak-e terveid, de nekem nincsenek... Most nem azt akarom, hogy sajnálj! – emeli fel a kezét. – Te jó ég, dehogyis, nagyon boldog vagyok egyedül, de veled még boldogabb lennék, mármint... megtisztelnél, ha... elfogadnád... a meghívásom. – A hangja elhal.

Boka megrázza a fejét.

– Nem értem, miért ilyen magasak az értékei. – Nemecsek torkában szétárad valami keserű. – Talán velem van a baj.

Boka felé sem pillantva papírtörülközőt nyújt felé.

– Most már felöltözhet.

Nemecsek égő arccal, könnyesen öltözik. Mikor Boka kikíséri, újra a szokásos önmaga, mosolyog.

Csak Nemecsek nem tud megnyugodni.

– Akkor nem jössz?

– Tudod, hogy nem lehet. Nem etikus – mondja Boka. Nemecsek nem érti igazán, miért nem, de nem szól.

– Azért... Boldog karácsonyt – mormolja, mielőtt kiszökik az ajtón. A szíve fáj; talán vissza kellene mennie, de már nem mer.

Boka két éve határozta el, hogy megmenti az életét. Talán hibázott. Nemecsek tizennyolc éves kora óta volt belé menthetetlenül szerelmes, és az egész most újra fellángolt, mikor két éve egymásba ütköztek Boka rendelőjében. Ő biztosan hibázott. Mégis miféle idióta szeret bele az orvosába?

Az egésznek mennie kell, határozza el Nemecsek. Csírájában ki kell irtania magából Boka iránt minden gyengéd érzelmet, mielőtt azok veszélyeztetnék a kapcsolatukat. Legyen az orvosi, vagy egyéb.

*

Dr. Boka nem tudja tovább kezelni magát.

Nemecsek feje még mindig zúg a hírtől, mikor huszonnegyedikén este felfelé kaptat a házának lépcsőin. Boka azt mondta neki, inkább liftezzen, de Nemecsek híres arról, hogy sohasem hallgat senkire.

A rossz híreket aznap délelőtt kapta, mikor bement kontrollra. Most egy bizonyos Dr. Vasváryhoz irányították, és mikor megkérdezte, miért, ez volt a válasz: Dr. Boka nem tudja tovább kezelni magát.

Nemecsek azóta nem kap rendesen levegőt. Ennyire rosszul sikerült volna az a meghívás? Elijesztette volna Bokát csupán ennyivel?

Már nem akar mást, csak hazaérni, bekuporodni szobájának villogó karácsonyi fényei alá egy üveg tojáslikőrrel, és átaludni a szentestét. Sírni egyet azon, mennyire visszataszító lehet, ha egy szimpla meghívással elriasztotta Bokát. Igen, ez jó; ez már program.

Zihálva ér fel a negyedikre, a falnak dönti a hátát, a fejét hátrahajtva próbál levegőt juttatni a tüdejébe, sikertelenül. Rázza a fuldoklás.

– Ernő! – Puha tenyér nehezedik a vállára. – Ernő!

Nemecsek szeme előtt tisztul a kép, sípoló levegő araszol a tüdejébe.

– Nem megmondtam neked, hogy ne gyalogolj fel a negyedikre? – Boka hangja szemrehányó, a szeme riadt.

Nemecsek lassan megnyugszik.

– Miért?

– Mert nem vagy jól, azért! – dörren rá Boka.

– Miért nem tudsz kezelni tovább? Ennyire rosszat mondtam?

Boka pislog.

– Mikor? Mi rosszat? Nem értelek. Azért nem kezelhetlek, mert... – Elharapja a mondatot. Helyette felemel egy üvegnyi tojáslikőrt. – Házavató ajándék.

– Kicsit elkéstél. – Nemecsek hangjában nevetés bujkál. – Öt éve itt lakom.

Boka megnedvesíti az ajkait. Nemecsek lesüti a szemét.

– Karácsonyit akartam mondani – javítja ki magát Boka. – Várjál! – Hátralép, és valami szépen összehajtogatott piros szövetet rángat elő a zsebéből, kihajtja, és a fejére teszi. Nemecsekből kirobban a nevetés.

– Ezt a Csónakos mondta – magyarázza Boka enyhe pírral. Éppen illik a fején a bojtos Mikulássapkához. – Hogy neked tetszene. Mármint... Ajándék. Karácsonyra.

Karácsonyi csoda.

Nemecsek kinyitja az ajtót, és int Bokának, hogy kövesse. Mikor hátat fordít neki, a férfi olyan gyorsan kapja le a fejéről a Mikulássapkát, hogy Nemecsek a tarkóján érzi a szelét.

– Nem vettem neked semmit – magyarázza –, de meghívlak egy jó vacsorára.

– Remélem, tartod a diétádat.

– Ó, hagyjál már! – horkan fel Nemecsek. – Tudtommal nem vagy többé az orvosom. És még mindig nem mondtad el, miért nem – dől a kanapé szélének.

Boka halkan nyel.

– Osztálytársak voltunk. Nem kezelhetem az osztálytársamat.

– Ez semmiben sem akadályozott két éve, mikor elhatároztad, hogy meg fogsz menteni.

– Meghívtál magadhoz karácsonyra – sütötte le a szemét Boka –, és én nem fogadhattam el, mert kezeltelek. Most már nem kezellek.

– Szerintem azt sehol sem írják, hogy egy orvos nem vacsorázhat együtt egy páciensével. De javíts ki, ha tévedek. Nem tudtam, hogy az evés etikátlan.

– Én azt hittem...

Boka szeme nagy, barna és döbbenet-kerek. Nemecseknek az ajkába kell harapnia, hogy ne vigyorogjon.

– Mit hittél? Hogy le akarok veled feküdni?

– Tévedtem, ne haragudj, én... Csak felejtsük el, igyuk meg azt a tojáslikőrt, meg csináld meg azt a vacsorát, aztán...

Nemecsek megvonja a vállát.

– Én nem mondtam, hogy tévedtél. Sőt, azt mondanám, nem tapinthattál volna jobban rá a lényegre.

Boka élesen beszívja a levegőt.

– Ernő. Szégyentelen vagy. Tudtad?

Nemecsek elneveti magát.

– Mertem remélni.

Boka már előtte áll, a kezei keretet adnak Nemecsek csípőjének, ahogy csókolja, és Nemecsek az ingénél fogva húzza közelebb a férfit, mintha az élete múlna rajta. Valahol talán tényleg az is múlik. Nagyon hasznos, ha az ember egy orvossal jár, gondolja Nemecsek, mielőtt Boka ellopja a lélegzetét és a gondolatait.