– Vámpírok – válaszolta teljesen komoly arccal mire ismét elröhögtem magam.

– Persze, igen – próbáltam abbahagyni, mert legbelül tudtam, hogy igazat mond. – Bocsi...

– Semmi baj – felállt.

– Várj! – kaptam el az orvosi köpenyének az ujját. – Ugye nem akarsz itt hagyni egyedül?!

– Itt leszek. Ha bármi baj van egyből.

– Nem! NEM! – Én is felálltam. Még mindig fogtam őt is. – Kérlek, ne!

Sóhajtott egy nagyot.
– Mit szeretnél mit csináljak? Mi nyugtatna le?

– Ha itt maradnál míg fel nem kelek.

Az ágyra nézett, majd rám.
– Be is takarjalak? – kérdezte szarkasztikusan.

– Igen – válaszoltam, mint akinek ez átszállt a fején.

Elengedtem lassan az ujját, majd ráfeküdtem az ágyra. A takarót hagytam a lábamnál. Kíváncsi voltam komolyan megteszi e.

Megtette!!

Megfogta és gondosan betakargatott. Nem is tudom mikor volt az utolsó, hogy valaki ezt megtette nekem...

– Jó éjt! – mondtam neki majd lehunytam a szemeimet.

Csend.

Kinyitottam, hogy leelenőrizzem ott van e még. Abban a pillanatban egyből összenéztünk, mert ő is engem nézett.

– Befejezted? – kérdezte.

– Nem tudom. Elmész?

– Nem.

– Biztos?

Hatászünet.
– Nem.

Gyorsan felültem. A takaró félig le is jött rólam.
– Most komolyan?!

– Nem! Kérlek, csak aludj már. Meg foglak mondani apádnak.

– Azt hiszed ő tud kezelni engem?

– Ahogy én most látom senki nem tud kezelni téged.

– Hát jó. – Visszafeküdtem. – Csak felzaklatott.

Meglepődtem, amikor megéreztem, hogy visszatakar.
– Megértem. Próbálj meg pihenni. Mint mondtam, én itt leszek.

– Eskü?

– Eskü.

━━━ • ✟ • ━━━

Carlisle nem volt ott, amikor felkeltem, ezért amikor jött értem Charlie, hogy hazavigyen kapott egy kis némaság kezelést.

És a dühös arcomat végig, míg a szemem előtt volt.

Amikor hazaértem Bella felvilágosított, hogy pont jó időben tettem azt, mert holnap nem tanulás, hanem osztálykirándulás lesz.

Mintha az sokkal jobb lenne!

Senkit nem ismertem ott! Nem baj... Eldöntöttem, hogy majd lógok Bella nyakán.

Bár tudtam volna, hogy nem csak nekem volt ez a tervem.