Kerek 40 év telt el. Ambrozia és én a hideg, borús időhöz öltözve jártuk az utcát. Egy kívülállónak mi csak két fiatal felnőtt voltunk a tömegben.

– Erre? – kérdezte a nő, ahogy benézett egy utcába.

Elgondolkodtam a telefonom képernyőjét bámulva.
– Azt hiszem...

– Mondtam, hogy repülve gyorsabb lett volna!

– De azt akarom, hogy meglepetés legyen!

Legyintett.
– Jólvan! Jólvan! Hihi...!

Végigjártunk még pár utcát, mire odaértünk a temetőbe. Láttuk a nagy csoport embert. Nem mentünk oda. Távol álltunk meg tőlük.

– Nem látom őt! – Bellát kerestem, de sehol nem volt.

– Lehet nem jött el – vetette fel a boszorkány.

– A saját apja temetésére?

Ambrozia megvonta a  vállait.

– Keresel valakit? – jött az ismerős hang a hatunk mögül.

Egy hatalmas vigyorral az arcomon fordultam oda.
– Bella?!

A testvérem ugyanolyan fiatal maradt, mint legutóljára láttam. Persze, valahogy más volt. Ő volt az, de mégsem ugyanolyan. A vámpírlét megváltoztatta pár vonását. Igaz, fordítva is így volt.

A nyakamba ugrott. Bőre hideg volt és sápadt, szemei kissé mások, különlegesek lettek.

– Annyira hiányoztál! – jelentettem ki.

Elengedett.
– Te is nekem! És látom nagyon nem változtál!

– Hát, te sem!

– Ambrozia? – fordult a partnerem felé.

A nő nevetett.
– Személyesen!

Úgy tűnt a két nő nem hordozott rossz érzéseket egymás iránt. Szerencsére!

– A ceremónia után szeretném, ha eljönnétek hozzánk – mondta Bella.

Összenéztem Ambroziával, majd bólintottam egy mosollyal az arcomon.

Mikor vége lett a temetésnek így is tettünk. Bella kocsival vitt el minket magukhoz, a Cullenékhez.

Az új házuk tipikusan az ő stílusuk volt. Amikor beléptünk az ajtón és a tágas nappaliba mentünk már ott vártak ránk.

– Nahát! – néztem végig rajtuk.

Alice lépett hozzám, majd rögtön meg is ölelt.
– Blaze! Hány éve is volt?

– 40? 50? – számolgattam. Nem voltam jó matekból, szóval...

– Blaze – mosolygott rám Carlisle –, üdv újra itt.

A sok ismerős arc között volt egy-két ismeretlen is. Egy fiatal, gyönyörű lány és egy öregember.

Bellára néztem, majd odasúgtam neki.
– Ők kik?

Testvérem a fiatal lány mellé lépett, majd megfogta a vállát.
– Ő itt –Kezdte izgalommal a hangjában – az unokahúgod!

– Hogy mi? – kerekedtek ki a szemeim. – A gyereked?

Edward lépett oda.
– A lányunk.

– Te jó ég! – Gyorsan jól meg is ölelgettem a fiatal lányt. – És hogy hívnak? – kérdeztem tőle.

– Renesmee – mutatkozott be.

A szüleire néztem.
– De ez hogy lehet?

Ambrozia szólt közbe.
– Nem lehetetlen. Ritka, de lehetséges.

– Hmm... – gondolkodtam el rajta. – És az úr? – fordultam az öregember felé.

Bella gyorsan a fülembe súgott.
– Ő Jacob!

– Micsoda?! – akadtam ki. – Haver! – öleltem meg. – Hát, jól megöregedtél.

A füléhez tette a kezét.
– Kicsit hangosabban?!

Szinte kiabáltam.
– Mondom jól megöregedtél!

– Hogy mit mondasz? – kérdezett vissza ismét, mire inkább hagytam a dolgot.

– Nos – szavaimat a csoport többi tagjának címeztem –, jól volt itt összejönni kicsit, de nekünk mostmár mennünk kell!

– Akkor – Bella habozott – ismét majd 40 év múlva?

– Oh – jutott eszmbe –, megadom a számomat.

– Oké!

Erre gyorsan számot cseréltünk.

– Hívjatok, ha baj van! – mondtam nekik.

– Úgy lesz! – Mosolygott kedvesen Bella.

Végigölelgettem mindenkit, majd én és Ambrozia útra keltünk.

Mikor már kint voltunk a házból, a vízes utcán felszólalt.
– Éhes vagyok! – jelentette ki.

– Én is! – fogtam a hasamra. – Ha lett volna valami kajájuk még maradtam volna, de így...

– Vámpírok... – sóhajtotta a nő.

– Vérszopók... – javítottam ki, majd mindketten kacagni kezdtünk.

[♡ Vége ♡]