Az aula ahova bevezettek hatalmas nagy volt. A plafonon egy gyönyörű festmény helyezkedett el. Csak ámultam, hogy az meg hogy kerülhetett oda. Fény bőven jött be a helyiségbe, hiszen tele volt nagy ablakokkal. Úgy tűnt egymás között nem bánták a vámpírok, hogy csillognak, mint egy diszkógömb. Két színű márványpadló fedte a talajt, amin végiglökdöstek a terem közepére. Volt egy emelvény, amin csicsás székek voltak, akár csak egy bíróság. Aro és más Volturi tagok ültek ott.

– Akkor kezdjük is el! – mondta izgatottan a főkolonpos.

– Mit akartok tőlem? – vontam őket kérdőre ingerülten.

Egy szőke vámpír esett erre nekem.
– Csak akkor beszélj, ha kérdezve vagy!

– Hagyd csak, Caius – állította le őt Aro. – Nos – nézett le rám –, akkor a lényegre térek. Csatlakozz a Volturihoz.

Értetlenül néztem vissza rá.
– Mégis miért tenném?

Ekkor egy idős kinézetű vámpír szólt.
– Az én nevem Marcus – mutatkozott be. – Ha szólhatok néhány szót, évezredeken át te vagy az első varázsló, aki megjelent. Célpont lettél. A Volturi adhatná neked a legnagyobb biztonságot. Cserébe nekünk dolgoznál.

A fejem ráztam.
– Tudok vigyázni magamra!

– Mégis tehetetlenül velünk jöttél.

A szemétnek igaza volt. Már nyitottam volna a számat, amikor a nagy terem ajtaja kicsapodott és egy pánikoló vámpír lépett be rajta.

– Úram! – nézett fel Arora. – A Cullenék...!

Aro nem is hagyta, hogy végigmondja.
– Engedd be őket!

De a Cullenékat nem is kellett beengedni. Jöttek azok maguktól is. Komoly arccal léptek be a helyiségbe, majd megálltak mellettem.

– Aro – mondta a nevet Carlisle.

– Nahát, egy régi arc! – köszöntötte a férfi.

Én szóltam közbe. A szőke, tökéletes hajú férfi felé fordultam, majd bele is kezdtem az árulkodásba.
  – Azt akarják, hogy csatlakozzak hozzájuk!

Erre Alice reagált. Kilépett előre a csoportunkból, majd beszélni kezdett.
– Látomásom volt.

Aro szeme felcsillant.
– Igazán? – Úgy tűnt nagyon érdekelte őt Alice. – És mit láttál?

– Még elengedhetitek a varázslót.

– Még? – kérdezett vissza a férfi.

– A villámok – kezdett bele a magyarázatba Alice –, nem csak mi láttuk őket.

Caius szólalt fel.
– Ezt meg hogy érted? Ki más láthatta volna őket? Az emberek?

Carlisle válaszolt.
– Nem teljesen... – már mondta volna, mikor mindenki elnémult és figyelni kezdett.

Marcus és Aro összenéztek a távolról beszűrődő hangok halltán.

Ekkor én magam is meghallottam őket.
– Mi ezek? – néztem végig a Cullenék arcán. – Nevetések?

Minden egyre hangosabb lett. Vidám, szórakozott sikolyok, önfeledt, teli torkos nevetések, kacagások, viháncolások.

– Ezek... – Aronak abban a pillanatban esett le a dolog.

Én még mindig nem értettem mi történik, míg...

Az aula hatalmas ablakai szilánkosan törtek be. Darabjai, mint napfényben csillámló hópelyhek hangosan lehultak a földre.

Csak akkor fogtam fel, mikor megláttam őket. Rengeteg arany palástot viselő, seprűn ülő boszorkány és varázsló szállt be hozzánk. Arcukon fenyegető mosoly. Kiabáltak egymásnak, vidáman trükköztek a levegőben seprűjükkel.

Páran leszálltak a földre. Mellém is a két oldalamra. A többiek a levegőben álltak meg.

Mind annyira gyönyörűek voltak. Volt valami megfoghatatlanul szép a kinézetükben. Fiatalok, vidámak és energikusak voltak.

Halkabbak lettek, mire az egyik boszorkány, aki leszállt mellém leszállt seprűjéről, majd dramatikusan meghajolt.

– Az én nevem Ambrozia! – mutatkozott be egy kis huncutsággal a szemeiben.

Aro, mint egy halacska nyitotta a száját, majd csukta és ezt újra, mire sikerült megszólalnia.
– Ambrozia?

A boszorkány gúnyos nevetésbe kezdett, mire az összes többi csatlakozott hozzá. Ismét hangzavar lett és beletelt egy kis időbe, mire elhalkultak.

Ambrozia ekkor megfogta a kezemet.
– Láttuk az üzenetet a fajtánktól és jöttünk, hogy elvigyük!

Ki akartam kapni a kezem az övéből, de túl erősen fogta. Pánikolva néztem Carlislera.
– Haza? Ugye? – kérdeztem.

A nő egy széles mosollyal az arcán válaszolt.
– Igen, haza. Hozzánk.

Aro kérdezett.
– Hozzátok? – Úgy tűnt ő se tudta milyen hely lehetett az.

– Hihihi...! – kacagot fel halkan a nő. – Hozzánk! Hozzánk! Hihihi...!

Elkezdett rázni a hideg tőle.
– Nekem már van otthonom!

Ekkor egy másik boszorkány megragadta a szabad kezemet is.

– Nem tudnánk – kezdett bele Carlisle – ezt megbeszélni?

Ambrozia mosolyogva nézett rá.
– Már megtettük.

– Nem! – jelentettem ki. – Nekem ott az apám! Ott van Bella is, az ikertestvérem... és... és...

– Mi! – kiabálta a boszorkány. – Mi vagyunk neked!

Erre a többi is kántálni kezdte.

– Mi vagyunk neked!

– Mi vagyunk neked!

Carlislera néztem.
– Kérlek! – szinte könyörögtem neki. – Ne hagyd, hogy elvigyenek ezek a retardok!

A férfi arcára is kiült valami keserű.
– Nem tudom, hogy mit tehetnék – vallotta be.

Ambrozia kiáltott fel.
– Nem tudtok semmit! Vámpírok, Volturi... mind mind gyenge lények!

Nem akartam beismerni, de igaza volt. Hiába voltak erősek a vámpírok az emberekhez képest, a boszorkányok ellen...

Hirtelen ötlettől vezérelve megráztam a két boszit, akik fogtak.

– Áu! Hahahaha...! – Nem volt nagy hatással rájuk, de legalább már nem fogtak közre.

Carlislehoz rohantam. Amikor odaértem elé egy nagyon szoros ölelésbe zártam.

– Ne hagyd! – A szemeimbe gyűltek a könnyeim. – Azt mondtad vigyázni fogsz rám!

Ambrosia és a másik boszorkány lépett mellém. Húzni kezdtek Carlisleról le.

Ekkor a férfi elengedett.
– Sajnálom – mondta tele megbánással.

A boszorkányok magukhoz ragadtak. Ambrozia odahívta magához a serüjét, majd nehezen, de felültetett rá.

– Így lesz a legjobb – mondta Carlisle.

A könnyeim kibuggyantak.
– Mi lesz apával? Mi lesz Bellával?

Alice válaszolt.
– Megígérem, hogy vigyázni fogunk rájuk. Blaze, azt láttam, hogy ez a legjobb neked. Ezért sem... Ne állj ellent.

Ambrozia felült mellém a serüre. Egyik kezével megsimította az arcomat.
– Kérlek ne gondolj rosszat rólunk – mondta végre egyszer teljesen komolyan. – Mi csak megvédjük a fajtánkat.

– Én nem tartozok közétek.

Ekkor Aro felállt a székéből.
– Boszorkányok és varázslók! – emelte fel hangját. – Most, hogy saját szemünkkel tapasztaltuk meg létezéseteket egy alkut ajánlok!

Ismét hangos nevetés töltötte be a teret. Ambrozia megdöntött fejjel kérdezett.
– Milyen alkut? – Úgy tűnt kíváncsi volt.

– Dolgozzunk össze! – ajánlotta fel a Volturi vezére. – Mint természetfeletti lények vigyázzunk egymásra! Egymás kilétére. Mindkét félnek haszna származna belőle.

– Visszautasítom! – jelentette ki a boszorkány, mire ismét nevetésbe kezdtek.

A szörnyű az volt, hogy mindannyian el is indultak a seprűjükkel a levegőben. Azaz én is Ambroziával.

– Még visszatérek! – kiabáltam a Cullenéknek könnyes arccal.

Mind bánakozó tekintettel néztek vissza rám.

– Ne aggódj Bella miatt! – kiabálta utánam Alice.

– Vigyázni fogunk rá! – ígérte meg Edward.

– Apádra is! – biztosított róla Esme.

– Mindent köszönök! És Carlisle... – hirtelen nem tudtam mit mondjak és már nem is volt sok időm. Lassan kiértünk az ablakon.

– Tudom – mondta, mire lenyugodott a lelkem.

Rámosolyogtam, majd végleg eltűntem az összes többi boszorkánnyal és varázslóval.